Színház: Karnevál sötétben (Metanoia Különítmény a Trafóban)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
2000/39. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Metanoia Különítmény a Trafóban: Túlment

(Harminc méter)

Nincs mentség, a Metanoia nevű színházi csoport (Különítmény, mondják magukról harcosabban ők) nem része kis hazánk még kisebb színházi közéletének. Nem nagyon ismerik, nem nagyon beszélnek róla, tagjai ritka vendégek a Ráckertben vagy más, szabadon párhuzamos közéleti-kulturális fórumokon. Éppen ezért nem kritikát szeretnék írni róluk; ennél egyszerűbb, ám csöppet sem szerényebb feladatot tűztem magam elé: a népnevelést. A prédikálást. Hogy aszongya: emberek! Menjetek utánuk, keressétek meg őket, és nézzétek meg, amit játszanak. Szegediek - ha a világ közepéről (Pest) indul az ember, akkor is csak két órát kell vonatozni értük. És ha a világban van/volt is néhány ilyen színház, a látóhatáron belül biztos nincs. Ehhez mániákusokra van szükség, az éjszaka szerelmeseire, hisztérikus perfekcionistákra, együgyű álmodozókra. De térjünk a tárgyra.

Vagy kilenc éve tartották első előadásukat, azóta hat premierjük volt (Eszme-idő, ´91; Balgák kertje, ´92; Átkozott történet, ´94; Öregek otthona, ´95; Védett állatok, ´97). Előadásaik nem változnak: mondjuk inkább egyre tökéletesebb formában igyekeznek megragadni ugyanazt. A Túlment (Harminc méter) is radikális megjelenítés és egyszerű, végső bölcsességek együttese. A darab, mint az eddigiek is, önálló életet élő, lebegő, mozgó tárgyakból (lámpácskák, lángocskák, gépecskék, babakocsik, madarak, sínek, görgők, fémkeretek, óriási háromszögek és kockák), minden pillanatot ki- és betöltő zenei montázsból (melyben Bach és Laibach fedi el egymást) és kb. tíz színészből áll. Az összetevők nagyjából egyformán fontosak, és ez - mármint hogy a színész nem feltétlen főszereplője az előadásnak - némi kétséget is ébreszthet. Ha elvekről volna szó, én is azt mondanám, nem szeretem az ilyet. De a színház inkább gyakorlat, így aztán nekem sem kell következetesnek lennem: ezt szeretem. Legfeljebb nem színház, amit játszanak, hanem inkább megelevenedett szoborcsoport, bőven mintás faliszőnyeg.

A többnyire fehér ruhában, kötényben, köpenyben, kezeslábasban játszó - és szokatlan intenzitással jelen lévő - alakok alig azonosíthatók. Arcuk helyett valami fehér gázálarcféleséget viselnek. Felbukkannak a mindent beborító sötétből, a színpadot betöltő masinériák közül, aztán újra visszaolvadnak bele. Nem állnak meg egy pillanatra sem, közelebbről meg nem határozott belső kényszer hajtja őket. Dolgoznak talán, és akkor ez egy gyár: futurisztikus pékség vagy maga a pokol, és ők a szakmunkásai. Álomképekben járunk; valaki zavarba ejtő őszinteséggel tárja fel azt, amivé a fejében válik a világ. A végső kontrasztokat; a fehér ruhás arctalanokat az éjszakában; a háborúzó, gyűlölködő, dolgozó, politizáló ember-masinériát és azt a néhány egyszerű szimbólumot, ami néha megakasztja az előadás hihetetlen kiszámítottsággal forgó gépezetét, és varázslatos spontaneitást (és vele humort) csempész a színpadra: pelenkát, gólyát, illatosan füstölgő kéményű kis házat, bájos kis budit, reményt és hajnalt. (Kísérlet címfejtésre: az eltévedt gólya visz talán egy újszülöttet a Remény u. 4. helyett a közeli Hajnal utcába.) Ezekben a közjátékokban a fehér ruhák helyett ócska posztókabátok, félretaposott bakancsok jelennek meg, és velük igazi maszktalan, emberi arcok - a kiszolgáltatott egyszerűség. Az arcokkal, az alakokkal néhány szó is jár: egy lazán szerveződő, alig kivehető történettöredék. A Metanoia korábbi produkcióiban bőven hallhattunk szöveget is: főleg Hamvast, Weörest idéztek. A szereplők ezúttal inkább hallgatnak, de ezzel a néző is, a társulat is nyer, és csak közelebb kerül az ihlető mesterekhez.

Ezer részletből áll össze az előadás. A szinte folytonos sötétben a pásztázó reflektorok sugara kiemel ezt-azt, de a cikázó szemű néző mindenképpen sok mindenről lemarad: tehát mindenki más-más mozaikot rakhat össze magának. A végeredmény többnyire mégis ugyanaz lehet. Itt úgysincs fejlődés vagy változás: kezdetben éppen annyit tudunk, mint a végén. A Metanoia színháza nem előre halad, hanem befelé. Az előadás sűrű szövete állapotot, végállapotot mutat meg, és saját szembeszegülését mutatja fel. A végállapot hideg és kiábrándult, a vele való szembeszegülés pedig szégyentelenül érzelmes és naiv: ízlés szerint ítélhetjük bölcsességnek vagy giccsnek. A végletes gonoszság és a totális jóság között nincs átmenet, fekete van, meg fehér van. Végül megint fekete és a kyrie eleison.

Deutsch Andor

Metanoia Különítmény: Túlment (Harminc méter); írta, rendezte, látvány stb.: Perovics Zoltán; játsszák: Benkó Szabolcs, Bulatovic Gabriel, Ferenczi Ernő, Francia Gyula, Jenei János, Képes Gabriella, Kiss Attila Etele, Schwimmer Péter, Tóth Balázs; ruhák: Bánki Róza

szerző
Deutsch Andor
publikálva
2000/39. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...