Színház: Ladiladilom (A Háromgarasos opera Esztergomban)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem tudom pontosan, mi az a papsajt, de hogy nem minden papsajt, abban egészen biztos vagyok. Már éppen elúrhodik rajtam a kevélység, hogy micsoda mázlim van nekem a jobbára találomra kiválogatott nyári színházi előadásokkal, amikor egyszer csak beüt ez a papsajthiány, pedig az előjelek nagyon is papsajtra utaltak: Vidnyánszky, Esztergom, John Gay meg Háromgarasos opera.

Nem tudom pontosan, mi az a papsajt, de hogy nem minden papsajt, abban egészen biztos vagyok. Már éppen elúrhodik rajtam a kevélység, hogy micsoda mázlim van nekem a jobbára találomra kiválogatott nyári színházi előadásokkal, amikor egyszer csak beüt ez a papsajthiány, pedig az előjelek nagyon is papsajtra utaltak: Vidnyánszky, Esztergom, John Gay meg Háromgarasos opera. Mert ha nem tudná mindenki, Vidnyánszky Attila a mai magyar színház egyik komoly tehetsége, a beregszászi együttessel készült rendezései meg a párját ritkítóan alapos munkamódszere méltán híresültek el, és még a (régi) Nemzeti (régi) kamaraszínházában is rendezett egy igazán pofás kis előadást a Veszedelmes viszonyokból, pedig az ilyesmi keveseknek szokott sikerülni. Hát már csak ezért is irány volt Esztergom.

És a John Gay is vonzza az embert, a valahai angol szakost feltétlenül, miután néha úgy tűnik, a Brecht-féle Koldusopera az összes tejfölt elvitte, pedig mégiscsak a Gay találta ki legalább a felét.

A műsorfüzet meglehetősen hiányos; a rendező neve mellett szerepel ugyan a díszlet- és jelmeztervezőé - ehhez képest díszlet igen mérsékelten, jelmez még mérsékeltebben van. Nincs ott a fordító - később megértem, miért; nincs ott a zeneszerző sem - később ezt is megértem, miért.

Ha azt mondom: láttam egy sok gyermekbetegséggel szimultán viaskodó produkciót, hát keveset mondtam. Mindjárt az elején föltűnik, hogy a metálballada nevű műfajt egy dobogóra szerkesztett zenekar fogja produkálni, melynek tagjai - miközben úgy vándorolnak ki-be, mint állítólag a koncerteken szokás - az előadás legláthatóbb részei, közülük is az a trombitás (harsonás?), aki a hangszerét amolyan gitártartásban fogta a hasa előtt, a fejét viszont fáradhatatlanul tekergette, minek következtében

a hosszú haja volt az előadás ventilátora,

majdhogynem üzemszünet nélkül. Fantasztikus látvány volt. (A zenekarban amúgy ez a hatalmas hosszú haj az egyenruha - a tökkopasz doboson kívül mindenkinek a derekáig ért, vicces volt.) Néha az egyik ember énekelt is, ugyanazt a néhány sort valamilyen - még a leginkább tán angolra emlékeztető - nyelven, nem értettem, de nem volt fontos.

A szereplők egy részét sem értettem, pedig ők nemcsak énekeltek, hanem beszéltek is, és fontos lett volna a szöveg, gondolom, bár amennyi végül eljutott belőle hozzám, az ezt a feltételezést nem erősítette meg. Eklektikusféle mondatok, szókincs a nyelv minden rétegéből, olyanformán, hogy a Lucy szíve "kipikopot" jár, de van picsipacsi, etyepetye, tapizás meg cemende, szajha és némber; a kapitány "megcsókintja és megcsöcsörészi" a lányt, de a legjobb a mondóka: "mekkora egy balfasz vagyok, ladiladilom", ezt az itt "mekett" (?) névre hallgató Macheath avagy Bicska Maxi mondja, a közismert nőtorlódásos jelenetben a börtönben.

A jelenetek kissé akadozva követik egymást - lehet, hogy az első összpróbát láttam, de hogy nemigen ment még le egyben az előadás, arra nagy összegű fogadást kötnék. Mindegy, bevárták egymást a szereplők, aztán komótosan nekikészültek a táncnak, merthogy az is volt, nem csak zene; pontosabban valami koreográfiaféleség lehetett (a koreográfus neve sem szerepel a színlapon), tánc nemigen sikerült belőle; prózai színészekről lévén szó, nem nagy baj ez, csak nem kéne erőltetni, mert kínos.

Van egy sajátos szimbolika, csak nem sikerült megfejtenem: valahányszor az egyik szorgalmas bandatag takarásban megkettyinti a Beköpy nevű Peachum feleségét, mindig éppen a pólóját veszi fölfelé, amikor bejön a színpadra, ezzel jelzi nekünk, mi történt odakint. Ha a nadrágot sikerült felkapnia, igazán kivártuk volna azt a tíz másodpercet, amíg a póló is rákerül, mondom én; ha meg egy viharos-sebes fordulóról volt szó, mit bajlódik a pólóval, kérdi a mellettem ülő rosszmájú.

Azt mondja egy hozzáértő kollégám később, hogy majd úgy egy év múlva be fog tán érni ez a produkció is (ő majd akkor nézi meg). Én nagy nehezen most bogarászom ki a történet fősodrát a színpadon hömpölygő zűrzavarból - ilyen aritmiás táncos-énekes-beszédes egyveleget ritkán látni, majdnem minden rosszkor és túl hosszan történik, pedig közben igazán semmi nem rejti el szemünk elől az odaadó igyekvést, mindenki játszani akar, beleél és teljesít, szeme, keze, lába már a következő mozdulaton jár, ezért ezt a mostanit elvéti, zavarban vagyunk, és ennél rosszabb nézői feeling nincsen -; beérem azzal, hogy összerakom a mozaikokat, és igyekszem szemlesütve elnézni, teszem azt, Kocsma Jenny (itt: Jenni) vagy néhány más szereplő feszengtetően civil játékmódja mellett. Ez a civilség például abban is mutatkozik, hogy amikor a szövegét ez vagy az elmondja, de még ott marad a színen, máris kívülről figyeli a többieket. Ennél tán csak az rosszabb, amikor a Beköpy nevű Peachum, aki buzgón váltogatja játékos kellékeit, úgy mint: kerekes járókeret (a tetején praktikus ülőkével; ezen lehet kuporogni, amikor az elején felsorolja a banda tagjait, miközben heves és egyértelmű, egyre gyorsuló mozdulatokkal

kis örömöt

szerez magának, jézusom),

egy bot, két bot, hozzá kék tornacipő, akkor is veszett tempóban alakít, amikor a többiek jönnének, ő az, akitől, ha a színen van, nem lehet elmondani egyetlen mondatot sem.

A második részben túlburjánzik a tánc, de nem javul. Énekelnek a szeretetről, közben puszilgatják egymást. Ez sokkal jobb végül is, mint amikor késsel cirógatják Jenny kurváit. Apátia nyomja el az egyetlen szellemes (bár nem túl eredeti) ötletet: a börtönrácsokkal folytatott játékot. És Bicska Maxi - egy Villon-idézet után: "nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz" - villamosszékben csücsülve ég porrá, a szükséges pirotechnikai effektet még jól be kell gyakorolni. Ábel faja meg Káin faja vagyunk mi, dörgölik a képünkbe sokszor.

Hát ez ciki.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...