Színház: Sok hűhó Mozartért (Sylvester Levay és Michael Kunze musicalje)

szerző
- tépé -
publikálva
2003/12. (03. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ahíres emberek életéből merített zenés-könnyes drámák/filmek sora végtelen. Legyen a hős bibliai alak, történelmi személyiség vagy életre álmodott fikció, a siker első feltétele, vagyis az érdeklődés magjának elhintése a publikumban, adott. Hogy Mozart sem kerülhette el a sorsát, tulajdonképpen logikus. A lázadó ember, a tehetségével önállóan sáfárkodó független művész minden században a csodálat, az irigység, a kicsinyes bosszú és a megvetés tárgya.

Ahíres emberek életéből merített zenés-könnyes drámák/filmek sora végtelen. Legyen a hős bibliai alak, történelmi személyiség vagy életre álmodott fikció, a siker első feltétele, vagyis az érdeklődés magjának elhintése a publikumban, adott. Hogy Mozart sem kerülhette el a sorsát, tulajdonképpen logikus. A lázadó ember, a tehetségével önállóan sáfárkodó független művész minden században a csodálat, az irigység, a kicsinyes bosszú és a megvetés tárgya.

A Schaffer-Forman szerzőpáros 1984-ben 8 Oscarral díjazott remek filmje, az Amadeus után legalábbis

kurázsi kérdése

a témához nyúlni. Kunze és Levay darabjukhoz a képeskönyvtechnikát választották - "Jelenetek Mozart életéből" -, mely nem idegen a zenés színpadtól, de könnyen vezethet dramaturgiai elnagyoltsághoz, miközben a drámai ív darabokra hullik. Schaffernél egyértelmű a konfliktus: Salieri és Mozart párharcát láthatjuk. A súlycsoport azonos, hiszen míg Mozart a mindennapok fölött álló géniuszt képviseli, addig Salieri azt a szerencsétlen kismestert, akit azzal vert meg a teremtő, hogy felfogja ésszel mások zsenialitását. Ezzel persze ki is emelkedik a hétköznapi figurák közül. Csatájuk heroikus, bár a kimenetelét illetően nem lehetnek kétségeink.

A Mozart! legalapvetőbb hibája a valódi dráma teljes hiánya. Nincs igazi szembeállítás, nincs igazi küzdelem. A figurák elnagyoltak - beleértve a főszereplőt is -, kidolgozatlanok, időnként kigondolatlanok. A zenei nagyságnak nyoma sincs, a zsenialitásra legfeljebb utalás történik, az is rendszerint a főszereplő szájába adva. Mozart ebben a felfogásban csupán egy csélcsap fiatalember, aki nehezen találja meg saját helyét a világban.

A darab rögtön két Mozartot is foglalkoztat. Egy fiatalembert és egy kisgyereket, akit a plakáton Porcelánfiúnak neveznek, s aki valójában egyszerre próbálja meg megmutatni a gyermek Mozartot, allegóriája a zsenialitásnak és a lelkiismeretnek. A művészet rózsaszín puttóként való ábrázolása nem ismeretlen a rokokótól, s a műfajból adódóan biztos siker a színpadon/filmen. (Lásd még: gyerek, kutya, tengerpart.) A dramaturgia ezen a ponton azonban némi bakugrásra kényszerül, hiszen a szerzők szándéka szerint a darab igazi konfliktusa éppen az ebben a kisfiúban materializálódó csodagyerek léttől, a bennünk élő "szellemtől" való szabadulás lenne. A felnőtt Mozart látványosan megfosztja alteregóját az egykor magától a császártól kapott piros kabáttól, és arról énekel, hogy csak akkor lehet szabad ember, ha átlép saját árnyékán. De melyiken? A csodagyerekén? A zsenién? A szellemén, aki akkor is rendületlenül komponál, amikor "gazdája" mulatozik? A szerzők érezhették, hogy további feszültségforrásra is szükség lesz még, ezért időről időre visszahozzák a zseninevelő Leopold figuráját, ahol viszont nincs eldöntve, hogy gyermekéért aggódó apát vagy gyermeke tehetségéből jó üzletet remélő kufárt kellene látnunk.

Nem volna szerencsés történelmi hűséget számon kérni egy musicaltől, de muszáj megemlíteni, hogy a Weber család

nyilvánosházzá avanzsálása

erős túlzásnak tűnik, még akkor is, ha ezzel újabb zenei karaktereket lehet a színpadra felvonultatni. Ennél sokkal súlyosabb dramaturgiai kérdést vet föl Colloredo hercegérsek szerepe a műben. A második felvonás egyik leghangsúlyosabb jelenete ugyanis kettejük párharca. Colloredo itt átveszi Schaffer Salierijének szerepét, s "kiderül", hogy több mint csodálója a géniusznak, s elismerve vereségét, egyetlen kérése van, hogy Mozart térjen vissza hozzá Salzburgba. A kissé Highlanderre vett (Who wants to live for ever?) párharc ebben a pillanatban már régen értelmét vesztette, hiszen a konfliktus forrása már az első - közel 80 perces - felvonásban sem az úr-szolga, zseni-átlagember viszony volt. A további, felerősített karakterek, Waldstätten bárónő vagy nővére, Nannerl kevésbé problematikusak.

Lehet-e sikeres egy musical, amely gyenge dramaturgiai lábakon áll? Talán igen. De lehet-e sikeres egy musical, aminek a zenéje gyenge lábakon áll? Aligha. Sylvester Levay életrajza alapján nagy tudású szakember. Sok-sok slágerrel és több mint száz filmzenével a háta mögött vágott bele harmadik musicaljébe. Stílusa tipikus századfordulós "musicalstílus", ami egy kaptafára készülő nagy ívű dallamokat, sok modulációt (hangnemváltást) és tucatnyi hangszerelést jelent. A zenés darabnak nincs egyetlen komolyan vehető melódiája, egyetlen olyan dallamtöredéke, amire a lecsengés után fél perccel még emlékezne az ember. Bármelyik szám fölcserélhető lenne az utána következővel, s tartok tőle, hogy azt sem vennénk észre. Legfeljebb abból, hogy felborulna az egy sima, egy fordított rend, vagyis egyszer a gyors szám után nem lassú következne, és a tuttik után nem szóló. S bár a szerzők néha ki-kilépnek az, úgy látszik, kötelező stílből (Weberék belépője vagy Schikaneder száma a második felvonásból), mégsem tudják olymódon átlényegíteni, hogy új jelentéstartalmat kapjon. (Vö.: Heródes dala a Jézus Krisztus szupersztárból). Nem mehetünk el szó nélkül

a magyar fordítás

mellett sem. Müller Péter Sziámi, aki mégiscsak a magyar "undorgrund" szövegírás legjelentősebb alakja volt, most olyan közhelyeket ír le, melyek - szerencsére - már akkor elfelejtődnek, amikor a szó elhagyja a fogak kerítésit.

Az előadás igazi drámája, hogy valamennyi résztvevőről, a hang- és fénytechnikától a fő- és mellékszereplőkig csak jót vagy még jobbat lehet mondani. A rendező Kerényi Miklós Gábor a semmiből is képes látványos valamit létrehozni. Kihasználja a felújított színház adta minden lehetőséget a forgóktól a süllyedőkig, a lézertől a pirotechnikáig. Rendezésében kevés a meghökkentően eredeti gondolat, de biztos kézzel irányítja szereplőit a színpadon. A jelmezek (Velich Rita) stílusosak, a díszlet (Khell Csörsz) igazi újdonsága a minden irányba mozgatható (és izgalmasan világítható) kupola.

A főszereplő Dolhai Attila igazi telitalálat. Végigjátssza, -futja, -énekli az egész előadást. Szabó P. Szilveszter Colloredója súlyos figura, színpadi jelenléte mindig meghatározó. A további szereplők közül egy-egy hihetetlenül nehéz dal megszólaltatásáért kiemelkedik Szinetár Dóra, Janza Kata és Polyák Lilla. Összességében: sok tehetséges ember rengeteg munkája a majdnem semmiért. Kár.

- tépé -

Operettszínház, március 21.

szerző
- tépé -
publikálva
2003/12. (03. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...