Szumó az Eurosporton: Ikebálna (Kozma Pici emlékének)

szerző
- salá -
publikálva
1997/29. (07. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Van egy barátom, napok óta csak maga elé bámul, nem eszik, csak iszik, sápatag, sóhajt, legyint. Elvették tőle az Eurosportot, persze a focit is sajnálja, de jobban a biliárdot, ám hervadásának kórokozója a krónikus szumóhiány. Kikacagtam, aztán bekapcsoltam az Eurocsatornát, tőlem még nem vették el, mi kell a boldogsághoz. Szumó Akármilyen Kupa, 10-11-12. nap. Két hústorony lökdösődött, az egyik elesett, vége. Néztem, eszembe jutott Kozma Pici. Engem bunkómód csak az a - többek szerint nem is - sport érdekel, ahol a labda gömbölyű, és rúgják. A birkózók szép gömbölydedek, rúgás nincs, békés lökdösődés némi pofozkodással, akár egy szöglet előtt. A meccsek átlagideje másfél másodperc, ebben már a kultikus rizshintés is benne van. Nincs hosszadalmas fogáskeresés, intés, dögunalom, bírói döntés, leléptetés, ez nem Európa. Két másodperc, jöhet a következő pár, mint a házasságkötő teremben, Kami és Kaze fölkészül. Két egyforma japán, az egyik pár kilóval könnyebb, más színű az övük-ágyékkötőjük vagy mi, az egyik maegashira 9 a másik ozeki, a kisebbnek szurkolok, erre kiderül, hogy ő a nagyobb. A tévét elnémítom, főleg ha magyar hangja van, most azonban tájékozódnom kell, és Gundel Takács Gábor korrekt, nem szurkol (kinek, minek is), kellemesen lelkesedik (Ez szép győzelem volt, ujjong, amikor az egyik Iki fél másodperc alatt kilöki az egyik Konót). Két nevet jegyeztem meg: Konoshiki, a legkövérebb, elindul, ellenfele ellép, Konoshiki reménytelenül imbolyog a szakadék felé, a - hozzá képest - kicsi barátságosan hátba vágja, ugorj, pajtás, nézők menekülnek. Olykor kicsinek se jó lenni, Kicsiniki nekiesne Behemotinak, ez hátralép, amaz fejest ugrik a rizsbe. És aki miatt végignéztem az egészet, s ezután is nézni fogom: Akebono, a Legnagyobb Király, japánok között egy fekete, mélabús tekintetű harcos filozóf, betegesen elhízott Donkihote. Bambulok a birkózás filozófiatörténetén, élettörténetén: birkózás a gyerekkel, szerelmi birkózások, Jákob és Isten birokja, birkózás a halállal. Akebono, a megtestesült jóság, elnéző mosollyal tessékeli a körön kívülre a sok Akárkirit, bocsánatot kér, hogy belőle csak egy van. Akebono, Kelet Húsevő Virága, Ikebana, Ikebálna. És megint eszembe jut Kozma Pici, őt kerestem a szumóban, s lám, megtaláltam Akebonóban, ebben a fekete, odakozmált japánban. Kozma Pici elment Keletre, megevett néhány maegashirát, most győzedelmesen visszatér, keletiek közt kelet-európai, fekete szerecsenkirály, Szibériában néger favágó.

Van egy barátom, napok óta csak maga elé bámul, nem eszik, csak iszik, sápatag, sóhajt, legyint. Elvették tőle az Eurosportot, persze a focit is sajnálja, de jobban a biliárdot, ám hervadásának kórokozója a krónikus szumóhiány. Kikacagtam, aztán bekapcsoltam az Eurocsatornát, tőlem még nem vették el, mi kell a boldogsághoz. Szumó Akármilyen Kupa, 10-11-12. nap. Két hústorony lökdösődött, az egyik elesett, vége. Néztem, eszembe jutott Kozma Pici. Engem bunkómód csak az a - többek szerint nem is - sport érdekel, ahol a labda gömbölyű, és rúgják. A birkózók szép gömbölydedek, rúgás nincs, békés lökdösődés némi pofozkodással, akár egy szöglet előtt. A meccsek átlagideje másfél másodperc, ebben már a kultikus rizshintés is benne van. Nincs hosszadalmas fogáskeresés, intés, dögunalom, bírói döntés, leléptetés, ez nem Európa. Két másodperc, jöhet a következő pár, mint a házasságkötő teremben, Kami és Kaze fölkészül. Két egyforma japán, az egyik pár kilóval könnyebb, más színű az övük-ágyékkötőjük vagy mi, az egyik maegashira 9 a másik ozeki, a kisebbnek szurkolok, erre kiderül, hogy ő a nagyobb. A tévét elnémítom, főleg ha magyar hangja van, most azonban tájékozódnom kell, és Gundel Takács Gábor korrekt, nem szurkol (kinek, minek is), kellemesen lelkesedik (Ez szép győzelem volt, ujjong, amikor az egyik Iki fél másodperc alatt kilöki az egyik Konót). Két nevet jegyeztem meg: Konoshiki, a legkövérebb, elindul, ellenfele ellép, Konoshiki reménytelenül imbolyog a szakadék felé, a - hozzá képest - kicsi barátságosan hátba vágja, ugorj, pajtás, nézők menekülnek. Olykor kicsinek se jó lenni, Kicsiniki nekiesne Behemotinak, ez hátralép, amaz fejest ugrik a rizsbe. És aki miatt végignéztem az egészet, s ezután is nézni fogom: Akebono, a Legnagyobb Király, japánok között egy fekete, mélabús tekintetű harcos filozóf, betegesen elhízott Donkihote. Bambulok a birkózás filozófiatörténetén, élettörténetén: birkózás a gyerekkel, szerelmi birkózások, Jákob és Isten birokja, birkózás a halállal. Akebono, a megtestesült jóság, elnéző mosollyal tessékeli a körön kívülre a sok Akárkirit, bocsánatot kér, hogy belőle csak egy van. Akebono, Kelet Húsevő Virága, Ikebana, Ikebálna. És megint eszembe jut Kozma Pici, őt kerestem a szumóban, s lám, megtaláltam Akebonóban, ebben a fekete, odakozmált japánban. Kozma Pici elment Keletre, megevett néhány maegashirát, most győzedelmesen visszatér, keletiek közt kelet-európai, fekete szerecsenkirály, Szibériában néger favágó.

És ennek az Akebonónak, a hérosznak, a félistennek van egy veresége. Valahol összeszedte. Azért is, ezért is szeretem ezt az embert, e félig istent, félig állatot.

Mesélik, egyszer egy Nagy Szumózó, nagyobb Akebonónál is (olyan nincs, az már az isten), a Sötét Erő, a Sötétség Fejedelme, fölment a Fudzsijamára, hogy eltakarja a Napot, és eltakarta. Legyen sötétség, mondá, és lőn. És mondá, hogy ezentúl legyen mindig huszonhárom óra, Eurosport, s a népek nézzenek szumót, a Nap(fogyatkozás) Országától a Művelt Vadnyugatig, köztük művelődni és vadulni vágyó szeretett hazánk is. És látá, hogy legott. Azóta a tévében csak szumó megy, de nem ám a zanzásított hollywoodi változat, hanem az igazi: órákig, napokig hintik a rizst, olykor egyesével, szemenként, gonosz szellemeket elűzendő, démonok nem mozdulnak, szumózók se. S a nép se mozdul a tévé elől, fogadásokat kötnek, elkezdődik-e kétezerig, kétezernégyig, egyáltalán. S amikor elkezdődik, már vége is van, a nép vitatkozik, akkor most ki győzött. Oly sok viszály, értékválság után végre van értékrend: a szumóé, nincs Kossuth-díj, sikerdíj, népszerűségi lista. Csak az kerülhet képernyőre, aki elmúlt száz kiló, a politikusok bevonulnak a hizlaldába. Mindegyik yokozuna akar lenni, a legnagyobb, nálam ez csak maegeshira 19, fanyalog az ezerfejű és lassan százkilós, ugyan, legalább sekiwake, ezen aztán összevesznek, ölre mennek, szumóznak egy kicsit. A lakosság a tévé előtt ül és zabál, az utcák üresek, a nép nem mozdul ki, de nem is férne ki az ajtón. A gyereket küldik le kajáért, vidd a 101 kilós kiskutyát is, a gyerek nem jön vissza, világgá megy, mindegy, szumó az egész világ.

Vannak hamis próféták, akik azt hirdetik nagy gonoszan, hogy ők yokozunák, Akebonók. Szemtelen hazugság, Akebono csak egy van, lapzártakor mérkőzik Akárkirivel, aki legyőzte. Mert eljött a 13. nap, lőn este és reggel, 14. nap, kisvártatva a 15. is, lőn este és éjjel huszonhárom óra. És elhívom a barátomat, fölrázom a depresszióból, enni és inni fogunk Akebono győzelmére. És Akebono győzni fog, és újra birkóznak, szétbirkózás, három a magyar-japán barátság, és Akebono lesz a bajnok, és eljön a mi országunkba is, és uralkodni fog mindörökké, és mi a barátommal jól berúgunk.

Úgy legyen.

- salá -

Istenek a Fuji tetején

Évente hatszor 15 nap. Ilyenkor eltörpül az egyetemi meg a professzionális baseballbajnokság, elsápad az amúgy is csenevész J-League, a japán labdarugóliga. Délután négykor rituálészerűen mindenki a képernyőre mered, lohad a legendás japán munkaethosz. Élőben ´-tízezrekbe kerül a jegy, de tódul a nép a Tokyo Budokanba. Japán sportot menni nézni, nem holmi külföldi cicomát, mint bészból v. fútból; vagy elinternacionálózódott japán küzdelmet, mint judo, karate vagy aikido. Mert már a kyudóra, a japán íjászatra is külföldi zen-majmolók gyógyultak rá, mióta az a kártékony német, Herrigel-san megírta könyvét a buddhizmus és a nyiladzás összefüggéseiről.

A külföldiektől ellopott sportok sok keserűséget hoztak a japán honfiszívbe, mert mire 1964-re, a tokiói olimpiára sikerült rendes tantárggyá tenni a judót, akkor egy holland mameluk, egy Antonius Geesink nevű szőke favágó abszolút kategóriában az aranyért lenyomta a felkelő nap fiát. Nem jó az, ha a forrásvíz tengervízzel keveredik, nem jó, ha gaijinok pimaszkodnak beljapán dolgokban. És most itt a sumo: ez az első blikkre nemzetközi fogyasztásra alkalmatlan dolog, és most itt is meg kell barátkozni a nemzetköziesedés fájó gondolatával. Itt ez a hawaii dagadt, aki yokozunává verekedte fel magát, fokról fokra jutott, ahogy japán fiúkat lökdösött azzal az ananászszagú kezével, aki ugyan vett fel japán nevet, Akebono, mikor a rizskalászokkal övezett küzdőkörbe szállt - azelőtt Sammy Choynak vagy valami ilyesminek hívták (nem hívták Sammy Choynak; Sammy Choynak az egyik tokiói hawaii étterem főszakácsát hívják) -, aki miatt egyre több amerikai meg polinéz meg pápua kezd el sumózni, ami OK, csak az istenektől ölelt japán viadalba ne akarjanak beszállni. Akebonónak drukkolni mélyen japántalan. Pedig Akebono a legnagyobb, és ez így helyes.

vvolgyi sensei

szerző
- salá -
publikálva
1997/29. (07. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...