Táncba hív (Beck: Midnite Vultures)

szerző
- greff -
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ahogy a Sexx Laws, ez a tüzes bendzsószólókkal bolondított, elragadó popsláger megnyitja a Midnite Vulturest, az legalább két üdvözlendő dolgot sejtet. Egyrészt, hogy Beck új utakon kavar; másrészt, hogy ezzel továbbra is bőven az általa magasra tolt léc fölött mozog. Nyugodtan haladhatunk tovább.

Lemez

Ahogy a Sexx Laws, ez a tüzes bendzsószólókkal bolondított, elragadó popsláger megnyitja a Midnite Vulturest, az legalább két üdvözlendő dolgot sejtet. Egyrészt, hogy Beck új utakon kavar; másrészt, hogy ezzel továbbra is bőven az általa magasra tolt léc fölött mozog. Nyugodtan haladhatunk tovább.

Beck Hansen úgy öt éve bukkant fel: fogta az amerikai folkot, amin felnőtt, és összeeresztette a hiphoppal, mindezt imádnivalón bizarr, egyéni dalokba öntötte a ´94-es, debütáló Mellow Goldon. A két évvel későbbi Odelay tovább ment: egy számlálhatatlan elemből összefabrikált perfekt popfúzió volt. Ez zajlott a nagyközönség előtt - fű alatt meg kiadott négy kísérletezős lemezt apró, független kiadóknál. Tavaly egy ilyen, puszta szórakozásból összerakott, már-már konzervatív kvázifolkalbumra a Geffen jól rátette a kezét, és a nagyvilág elé tárta (Mutations címmel). Ennek a szerző nem örült, akkor már a hivatalos harmadik lemez készítésével foglalatoskodott. "Ez egy partylemez lesz" -így Beck akkortájt, és nem a levegőbe beszélt.

Most valahogy így néz ki a dolog: gitár csak hellyel-közzel, dominál az elektronika; az összeálló egész pedig valami elképesztő soul-funky-hip-hop vegyület; a hetvenes évek fekete tánczenéire, a Motown-istálló nagyjaira való emlékezés. Vérbő fúvósokkal színezett, táncba hívó funkys számok és fülledt soulballadák teszik ki a lemez nagyobbik felét, de nem lóg ki az oldszkúl technóba hajló Get Real Paid sem. Beck a hangjával is idomult: gyakran Prince-re, Stevie Wonderre hajazó fejhangon énekel, amit több helyütt is egy érzékien búgó női kórus támogat. Ez a része a dolognak néhol sok is a jóból - ami talán csak felesleges kekeckedés, végül is különösebb fenntartások nélkül szerethető mind a tizenegy dal. Főleg, amiért nem holmi kínos nosztalgiázás, hanem friss levegőjű dolog született. Az anyag java részét Beck egymaga írta, de a "mindent én játszok fel" hozzáállással végképp szakított, temérdek vendégzenész szerepel vonósokon, fúvósokon, húros hangszereken. A gazdag hangszerelés pedig kimondottan jól megy a számokhoz. Mondjuk kölcsönzött motívumokban ismét nincs hiány, de ezek, amint átmennek Beck kezén, szépen át is alakulnak a sajátjává. És hát a szemtelenül ötletes dalok ismét arra emlékeztetnek, hogy a popzene igenis lehet kreatív, innovatív úgy, hogy mindeközben emészthető, sőt fülbemászóan slágeres marad.

A vége felé azért visszatér az előző lemezekről megismert hangzás is. A pont az i-re pedig a zárás: egy baromira eltalált stílusparódia a túlspilázott soul/R&B előadókról. Padló - már a sokadik az egyórás játékidő során.

- greff -

Geffen, 1999

szerző
- greff -
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...