Nagy József (műsorfüzetek szerint Josef Nadj, belső használatra Szkipe) szinte megszokott, visszatérő vendég lett Pesten. Háromestés vendégszereplése után írni róla így nemcsak a kívülrekedtek cukkolása, hanem készülődés a legközelebbi fellépésre. Mostantól megint játszhatunk. Találgathatjuk, milyen lesz a következő előadás.
A Habakuk-kommentárok (előző, Operettszínház-beli vendégszereplése) után a tapasztalt rajongókat elfoghatta az érzés, hogy a Jel Színház társulata ugyan egyre technikásabb, Nagy József fantáziája és leleményessége pedig kifogyhatatlan, mégis van valami helybenjárásszerű abban, amit csinálnak. Udvariasan mondva: határozott stílusuk van. Vagy: egyetlen víziót közelítenek meg újra és újra, néha Csáth, néha Büchner vagy Borges segítségével. Az irodalmi alapanyag azonban alig számít, hiszen bárhonnan indulnak, úgyis ugyanoda jutnak. Egy kanizsai kocsmába, ahol, feltehetőleg, megállt az idő. A Habakuk nem jelezte, hogy bármi lezárult volna - ez a vízió még százszor folytatható és újrakezdhető, gondolom, fog is folytatódni, újrakezdődni.
Egy kis kitérő azonban sosem árt. Kitérő lehetett például A kaméleon sikolya című előadás, melyet Nagy József nem szokásos társulatával, hanem egy cirkuszi artistákat képző főiskola végzős osztályával készített.
A kitérés másik útja, a kézenfekvőbb, persze a kisszínház. Kisebb térben, kevesebb nézőnek, kevesebb szereplővel létrehozni valamit, többnyire azt jelenti, hogy az alkotó sok mindent kénytelen feladni abból, amit eddig tudott, vagy legalább kénytelen másképp csinálni. Ha közelebb engedi magához nézőit, új veszélyeknek teszi ki magát, nagyobb a kockázat, és muszáj vállalni a fokozódó intimitással, személyességgel, őszinteséggel járó kényelmetlenségeket.
A rejtőzés kora háromszemélyes előadás. Ketten táncolják a színpad sarkában doboló jazzista zenéjére. Hosszú idő után (vagy esetleg pályája során először) a koreográfus nem az irodalomhoz fordult ihletért. Eddig intellektuális kiindulópontjait transzformálta a nem intellektuális közegbe, a táncba, most viszont zenéből, ösztönből, intuícióból indul. És milyen érdekes: ugyanaz a vége. A színtér, ha valahol, hát megint Kanizsán van, kiskocsmaasztallal, székekkel, ismerős világban. A törzsvendégek számára a kocsma falán belül rekedt a teljes univerzum, az univerzumnak pedig valószínűleg nincs is szüksége többre.
A két alak, a nő meg a férfi mozogni kezd. Játszanak egymással, harcolnak egymás ellen, és miközben egymással volnának elfoglalva, saját testük is lázad ellenük: külön életre kel, játszik velük. Mondjuk. Helyzeteket láttunk, és helyzetelemzéseket.
És megint: fantasztikus a technika, ötletesek a táncosok, sőt mindennek a tetejébe gumiból is vannak. Lehet, hogy az előadás a dobos improvizációinak engedelmeskedik, mégis milliméterre kiszámított, bonyolult rend szerint működik. Minden a helyén van benne, és nem is lehetne máshol. Kifinomult kódrendszernek tűnik, ahol minden mozdulat, minden eszköz helyet kap a párhuzamok, ismétlődések, jelek rendjében. Mintha mélyfilozófiai előadást hallgatnánk egy idegen, nem létező nyelven, és az előadó csupán szavai dallamára hagyatkozhatna. Mondandója ezért elsősorban e nyelv létének közlése, tudatosítás arról, hogy ez a nyelv egyáltalán van. Ezen túl ésszel alig jutunk. Jöhetnek az érzelmek.
Az önirónia és a humor talán a bujkáló szenvedély szégyellős jele. Meg a kis tér is, és az "egy férfi egy nő ellen" előadás. Csakhogy ez még mindig a rejtőzés kora: mint ahogy a háttérben fellógatott két óriás kugligolyó, a színpadon bolyongó szereplők sem ütköznek meg igazán egymással, csak eltengnek-lengnek, kísérleteznek a másik vonzásával. Ez a bizonyos ütközés: a csattanás, a nagy karambol hiányzott az előadásból. Úgyhogy remélem, a következő felénk turnézó Szkipe-produkció címe A megmutatás kora lesz - arra befizetnék.
Deutsch Andor
A rejtőzés kora - vendégjáték a Trafóban; táncosok: Nagy József, Cécile Thieblemont; zene: Vladimir Tarasov; koreográfia: Nagy József
