Emily Haines nem az a fajta lány, aki félrevezető jelekkel hívná fel magára a figyelmet: első, jó érzékkel őszre időzített kislemeze, a Doctor Blind pontosan olyan búvalbélelt, egyúttal finom, hűvös és távolságtartó volt, mint amilyennek az immár egész estés Knives Don't Have Your Backen az első perctől a legutolsóig mutatja magát. Az a szám tényleg a csepp meg a tenger sztorija, ott szivárványlik benne minden számottevő sajátosság a borongós zongorajáték által meghatározott, alapvetően lecsupaszított megszólalástól a masszív kora harmincas illúziókopásról árulkodó, de bármiféle melodramatikus felhangtól szerencsésen mentes, leginkább tán a Cardigans dívája, Nina Persson utóbbi néhány évével rokonítható hangütésen át a hideglelős képekkel megterhelt szövegvilágig. Ha pedig utánanéznek valahol, milyen fád módon csoszog át Emily a dal klipjében abban az űrhideg bevásárlócsarnokban a realitás és egy szolidabb, afféle szimpla szerdai rémálom határvonalán, már végképp tudnak hősnőnkről mindent, mit tudni szükséges.
Na de kicsoda Emily Haines? Számomra a múltja voltaképp csak a kontraszt miatt érdekes, Emily ugyanis annak a kanadai, lokálisan kimondottan sikeres Metricnek az egyik oszlopa, amely eddigi két lemezét roppant csinosra fazonírozott és könnyűvérű, táncos-punkos indie-rockkal zsúfolta tele. Ki gondolta volna... Ha csak az a néhány szerencsés nem, aki birtokolja Emily első lemezét. Merthogy volt már egy neki, még 1996-ban jelent meg, amikor Emily huszonkettő volt, szerzői kiadásban; Cut In Half And Also Double volt a címe, és ha lesz egyszer pár száz felesleges dollár a zsebemben, nagyon szívesen utánamegyek majd az eBayen.
Addig is marad a rejtély, hogy vajon a glamúros felületek takarásában mindig is egy ilyen mélabús személyiség kereste-e a kitörési pontot, vagy Emily zenéjét tényleg csak a papája, a költő Paul Haines pár évvel ezelőtti halálának az élménye segítette hozzá ehhez a szépségesen torokszorító hangulati többlethez. Jóllehet ez talán mindegy is. Meg aztán, ezekben a pasztellszínű, transzparens számokban mintha maga Emily is keresgélne még a válasz után - a Reading In Bedben például sehogyan sem érti, hogy annyi szerencsével, ami eddig neki jutott, miért lesznek mégis annyira, de annyira szomorúak a számai.
Egy ilyen, voltaképp egyetlenegy érzetnek a feltérképezésére vállalkozó lemeznek nemcsak az a tétje, hogy vajon az ötödik-hatodik szám után fel tud-e még találni a művész néhány újabb árnyalatot, hanem az is, hogy ha már nem, akkor vajon mihez kezd mindazzal, amire addig rátalált. Emily sajnos ütemesen elsápasztja megképezett világának koloritját, bár csupán az utolsó két-három számban. Egészen addig ügyesen tartja fogva a figyelmünket, a dalstruktúrák - popszámokhoz mérten - érdekesek, és mindig jókor bukkannak fel a vendégzenészek, különösen a Mostly Wavingben üdítő a Stars két tagjának franciakürtje és harsonája.
Üdítő, na ja. Mert persze olyan, mintha a Titanic fedélzetéről fújnák, jéghártyás zokniban. Mi meg ülünk az egyik lélekvesztőben, és dacára mindannak, ami körbevesz, nekiszilajodva, ahogyan csak bírunk - gyönyörködünk.
Last Gang Records, 2006
