Mondhatjuk, hogy a horrort a krimitől az áldozatok száma különbözteti meg, de akkor mit csináljunk a Psychóval - ahhoz persze egy Hitchcock kell, hogy e téren a kevés is sok legyen. Ráadásul mire ment vele? Szerintem sokra: zuhanyfüggöny nélkül azóta nem lehet horrort csinálni (képzeljék el ugyanezt a festészetben, a zenében vagy az irodalomban). Mégis van ennél egy jobb megkülönböztetési módszer is - pofonegyszerű. Ahol a lőfegyver a támadónál van, az a tuti krimi, ahol meg az áldozatnál, az a biztos horror. A horrorok elkövetői - ki ne tudná - egytől egyig mészárosok, nem lőnek és nem töltenek, csak szúrnak és nyesnek, vágnak és kaszálnak. Már a Harper sziget elején ellop valaki egy békebeli bálnaaprító szerszámot a helyi tengerészeti múzeumból...
Helyi? Talán a Csendes-óceán egyik öblének aprócska szigetére jöttünk (egy fényes esküvőre) - mindenesetre hajóval Seattle-ből egy ugrás. Mindazonáltal a Harper sziget c. tévésorozat nem kimondott horror, inkább valamiféle mutáns - konkrétan az "ilyen állat pedig nincs" kategória -, amely bőven és kedvvel használja a horror műfaji elemeit. Ám ha szereplőit (s jelmezeiket) nézzük, a horrornak egy viszonylag modern kori alfaja ötlik elő, az ún. tinihorror. A hősök tán két-három évvel idősebbek, mint a Sikoly vagy Tudom, mit tettél tavaly nyáron szereplői; a nagybetűs életbe épp a mondott fényes esküvőn belépni remélő fiatal felnőttek. A képek, beállítások zöme is ebből a szcénából érkezik: süt a nap, és a ránk leselkedő veszélyekhez képest sokszor van világos. Mely vizuális jegy át is vezet kis rémségünk másik két anyjához - van neki vagy négy. Az pedig a címben is megjelenő "szigettematika" látszólag egymástól távol eső két csücske. A Lost (c. tévésorozat) és Agatha Christie egyik klasszikusa, a Tíz kicsi néger (arra azért simán kötnék egy fogadást, hogy egy belvárosi színipremierre kitől kérnének új fordítást, és annak mi lenne a címe - na, egy-egy sör?). Persze, hogy látszólag, hisz a Lost (idióták lezuhannak egy szigetre repülővel, és felette titokzatos vegzatúra alá vonja őket egy vagy több rejtélyes erő) semmi más, csupán egy korszerűre butított Tíz kicsi néger.
Mindebből immár az is kitalálható, hogy mi vár ránk a Harper szigeten: nász vagy gyász. Igen, sorra hullik majd a násznép. A döntő kérdés ugye az lenne, hogy mivégre? A sorozat, ha nem is túl következetesen, de végigvisz egy társadalmi szálat, mely szerint osztályharc (is) dúl a képernyőn, hisz mezaliansz van készülőben, gazdag lányt visz az árva szegény fiú, nem is minden érintett tetszésére - látszik ez az örömapa arcán, ott van rögtön a hátsó szándékok mellett. Színészi teljesítményekről voltaképpen felesleges is beszélni, csupa vonzó külsejű fiatal játszik, egy-két szokványos karakter beférkőzésével. Mindazonáltal ne hagyjuk említés nélkül a helyi seriff szerepében régi kedvencünket, Jim Beavert (Ellsworth) a Deadwoodból (tényleg, mint a Veronica Marsban, most is a seriff és lánya nyomoz). Mondom, semmi különös, az egyszerű instrukciók filmje a Harper sziget: ha eljön a te időd, sikolts, ahogy a szádon kifér!
Ám akkor mégis mitől jó vagy mitől lehetne jó? Ezen irány kulcsa mindig az, hogyan és mikor kell rájönnünk a tettes kilétére - akció és motiváció frontális ütközése. A tévutak ugyancsak közkeziek: hajánál fogva odarángatott sorozatgyilkos, valaki, akit feszt emlegetnek, de sose látjuk (legfeljebb átsurranni a háttérben) - olyan is csak egyszer volt, aki nem maradt utolsónak; e téren Agatha Christie mindennek a kútforrása. Nos, a Harper sziget minden adódó alkalommal felemleget egy korábbi bűnesetet, ami már a film kezdetéig is jócskán befolyásolta a főbb szereplők életét, a csapó után meg pláne. Ilyenformán nem a meglepetés a tét, hanem a logikus magyarázat, a végére szervesen összeálló kép.
Fontos, hogy a végére, hiszen ha kellően fordulatos, hangos és lendületes a film, akkor már be vagyunk húzva a csőbe - az utolsó rész után már nincsen kinél reklamálni, ez egy lezárt história. Sok társával szemben ez a fő előnye is a Harper szigetnek: aligha lesz belőle második évad.
Szeptember 30-tól a tv2-n
