A bevándorlókban gazdag Marseille-ben, ahol a világzene a mindennapi élet része, tizenkettedik éve rendezik meg a Babel Med fesztivált. A Dock des Suds ehhez nemcsak jelképes, hanem minden tekintetben kiváló helyszínül szolgál: simán befér ötezer látogató, kellemes arányban vegyül benne a tenger és a fű szaga, meg amúgy is barátságos, plebejus hangulat uralja. Valójában több is ez egy sima fesztiválnál, inkább úgy fest, mint a WOMEX: esténként három színpadon tizenkét koncertet, nappal pedig – egy valag standdal – világzenei vásárt kínál. Még díjakat is oszt: a Babel Med Zenei Díjat jelesül a török Baba Zula kapta, az újabban feltűnteknek járó Adami Világzenei Díjat a francia Temenik Electric, míg a Transatlantic Díjat a québeci Alejandra Ribera vihette haza. A szakmai regisztráltak száma kétezer körül járt, szóval annyian voltak, mint az oroszok – ugyan oroszok egyáltalán nem voltak, lévén a Babel Med főleg a Provence-Alpes-Cote d’Azur régió, illetve bővítményeivel a Mediterráneum és a frankofón nyelvterületek világzenéjének a bemutatására hivatott. De így is jutott abból a híres-nevezetes „zűrzavarból”…
Olyannyira, hogy valami hasonló, kelet-közép-európai világzenei fesztiválról ábrándozott kint a budapesti WOMEX-et kirívó sikerrel abszolváló Hangvető legénysége is, de eredményekről korai lenne még beszámolni. Jelen volt továbbá – ahogy a neve is kötelezte – a balatonboglári Babel Sound Fesztivál igazgatója, és a Sziget szervezői sem eredménytelenül halásztak a zavarosban.
Ennek a „zavarosnak” van egy elterjedtebb szinonimája is, a „fusion music”. Az a lényege, hogy „mindent mindennel”, így aztán rengeteg félreértéssel jár. Marseille-ben mindenesetre keményen tarolt... Engem ettől még az esetek többségében kivert a víz, de adódtak kivételek is, hogy erősödjék a szabály.
Például.
A Ribab Fusion – melynek névadója a tradicionális egyhúros hegedű – Marokkóból érkezett, és úgy is kezdett, ahogy egy tisztességes, a mélyben kavargó gnawazenekar szokott. De aztán igen hamar kiderült, hogy a gnawát csak ugródeszkaként használják, megmutatni, hogy hányféle irányban tudnak elrugaszkodni tőle. Popos, rockos, bluesos, reggae-s, salsás – mint a búcsúban. Hallottam már ehhez hasonlót: a párizsi Orchestre National de Barbèstől, de abból a nyugati engedmények dacára sem kopott ki a rítus. A Ribab Fusion azonban csak azt tanúsította, hogy milyen könnyedén jár-kel a különféle stílusok között. De hogy mi végre, az nem derült ki. Maradt az öncélúság és a felszín, vagyis a giccs.
Aztán az izraeli Jewish Monkeys következett. Ők a klezmer frontjáról dobbantottak a jiddis rap, a kabaré, az ötvenes évek tánczenéje, a dzsessz, a szörf rock, a ska, a Balkán (és mások) felé, és láss csodát, ők elképesztően jó bulit kovácsoltak mindebből. Tavalyelőtt, amikor a Mania Regressia című albummal bemutatkoztak, még más felállásban és sokkal szolidabban tolták, de az alapító hármast (Roni Boiko, Jossi Reich, Gael Zaidner) már akkor is „a klezmer Marx fivéreiként” tartották számon. Szédítő váltások, kegyetlen humor és fékezhetetlen energia, és hozzá ragyogó számok plusz hibátlan hangszerek – dióhéjban így festett a Zsidó Majmok koncertje. Azzal a sugárzó karizmával, amelynek a
hiánya bármily gyakori is, pótolhatatlan veszteség ebben a műfajban.
A María Símoglou Ensemble kortárs rembetikója kínosabb tanulsággal szolgált. Mégpedig azzal, hogy egy olyan irányzatból, amelynek a nyerseségben és az alámerülésben rejlik a lényege, nem tanácsos kifinomult „magasművészetet” kreálni, mert akkor nincs az a szép hang és biztos hangszeres tudás, ami megóvna az unalomtól. Nincs megúszás, aki rembetikóba vágja, annak pokolra kell mennie. Előtte feltétlenül, de közben is lehet.
Tovább.
Nagy szerencse, hogy a mali Bamba Wassolou Groove éppolyan átütő volt élőben, mint a tavalyi, Farima című lemezén. A zenekart alapító Bamba Dembélé egykor a Super Rail Band of Bamako és a Super Djata Band perkása volt, azok pedig a modern mali tánczene iskolateremtőiként ismertek, úgyhogy vigyáznia kellett a léccel. De Bamba simán vette. Héttagú zenekarát négy olyan gitárosra építette, akik más-más gyökereken nőttek fel, így a manding hagyomány hangjait éppúgy hallani lehetett a játékukból, mint, mondjuk, Jimi Hendrixét. Mégis egy húron pendültek, és ebből olyan eksztatikus afrorock támadt, amilyet még nem hallottunk idáig. Súlyosan pszichedelikus tánczene Mali legmélyebb bugyrából.
A pszichedelikus (etno)rock híveit kényeztette a – Babel Med-díjas – török Baba Zula is. Ez a húszéves társaság inkább csak az isztambuli underground körében ismert, bár dolgozott velük Alexander Hacke és Fred Frith is. A különféle sikerlistákat és a szélesebb nyilvánosságot azonban konzekvensen elkerülték – és alighanem meg is tartják ezt a szokásukat. A sokat látott marseille-i közönségnek azonban bejött sejtelmes fényekben úszó koncertjük. Ennek látványa és hangvétele a régi idők pszichedelikus köreit idézte, azt az elszállós fajtát, amelynek hosszúra nyúlt számai elkerülnek minden kapkodást. Inkább monotóniában, töredezettségben, gyűrűző újrakezdésekben utaztak: elektromos sazzal, lanttal, basszussal, különféle kütyükkel és derbukával, de amikor úgy kívánta a helyzet, egy szürreális táncdalénekesnő is előkerült. Megvallom, lemezen eddig hallgathatatlannak tartottam a Baba Zula dolgait, de most ráéreztem az ízére.
Játszott még a brazil Tiganá Santana, a réunion-szigeti Saodaj, a katalán La Pegatina, az olasz Kaláscima, a zöld-foki Elida Almeida és még sokan mások, de nem veszhetünk el a részletekben. Lényeg a lényeg: tudom, hogy hol a helyem a következő március idusán.
Marseille, március 17–19.
