Tony Richardson a tévében: Érzelmei elismerése mellett

szerző
- ts -
publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Úgy kezdjük, mint a múlt héten: életműsorozatot közöl tőle a Duna Televízió, finom kis mulatság. Persze könnyű egy tévének, kiválaszt valakit, leveszi a polcról néhány filmjét: hadd szóljon. Ám beszélni egyedül Richardsonról, csak róla, szinte képtelenség. Ez is egy banda volt, egy mocskosul hatékony tucat, minden fán, kilométerkövön, amit ma a legjobbak mutogatnak, ott van a vízjelük, szó szerint ők izzadták a Golf-áramot.

Úgy kezdjük, mint a múlt héten: életműsorozatot közöl tőle a Duna Televízió, finom kis mulatság. Persze könnyű egy tévének, kiválaszt valakit, leveszi a polcról néhány filmjét: hadd szóljon. Ám beszélni egyedül Richardsonról, csak róla, szinte képtelenség. Ez is egy banda volt, egy mocskosul hatékony tucat, minden fán, kilométerkövön, amit ma a legjobbak mutogatnak, ott van a vízjelük, szó szerint ők izzadták a Golf-áramot.

A múlt század hatvanas éveiről sok jót nem nagyon lehet elmondani, de az kétségtelen, hogy a moziműsorra nem lehet panasz. A mindenféle újhullámok máig hatóan intézték el a filmművészet sorsát. Az van ma is, amit akkor kitaláltak. Ami nem olyan, az nem is érdekes, pedig fordítva kéne lennie. Azt ugyan várhatjuk!

Amit utoljára viszonylag értelmesen körül lehetett írni, amiről utoljára nyugodt szívvel lehetett állítani, hogy jó, sőt hogy tán a legjobb, az a nyolcvanas-kilencvenes évek angol filmje volt. Hogy nehezítse beszámolónkat, az nem is egy film volt, hanem kettő.

Az egyik a szociografikus ihletésűnek is nevezhető irányzat, Ken Loach, Mike Leigh, Stephen Frears nevével fedhető.

A másik valamiféle mozibarokk. Greenaway, Jarman, Frears (ő már csak ilyen, félidőket játszott mindkét csapatban, meg is lett az eredménye).

Egy szó mint száz, egyikük sem kérheti ki magának, ha róluk szólva valaki az angol újhullám,

a free cinema

hatását emlegeti.

A díszszemle impozáns: írók, filmrendezők, színészek. Osborne, Sillitoe, Ann Jelicoe. Richardson, Anderson, Reisz, Richard Lester. Finney, Hemmings, Malcolm McDowell és még két színész. Ám ha csupán a külsőségek kitartó jelenlétére vagyunk tekintettel, valóban beérhetjük Tony Richardsonnal.

Az Egy csepp méz a maga nemében egy Kolumbusz Kristóf, felfedezte Machester külső kerületeit. A díszlet, mely a megesett leány méltóságért folytatott küzdelmének szolgált hátterül, máig kiirthatatlan a moziból. Miért? Mert nem "háttérül szolgált", hanem vadul alakította a dolgok menetét, s teszi azóta is, hozzáállásbeli ambíciókra tekintet nélkül, ugyanolyan otthonosságot nyújtva őslakosnak, mint valami sötétebb maffiadisznóságot kideríteni Amerikából érkező, Harvey Keitel-szerű kemény zsarunak.

A másik irányba ugyanez elmondható a Tom Jonesról. Nem csak a fess Finneyn (Albert) feszülő kosztümök miatt állíthatjuk, hogy az újabb kori brit cifrálkodás Richardson egyik köpönyegéből bújt elő. Akkor is így van ez, ha Greenaway és Jarman első látásra tragikus humortalansága némileg kegyeletsértőnek tűnik számunkra.

Ám ami megkülönbözteti a tegnapiakat a tegnapelőttiektől, az az, hogy ezek úgyszólván egyöntetűen elhagyták a hőst. Ha akarom, az előbb emlegetett háttereket és jelmezeket emelték hőssé, nyilván merő kiszúrásból. Éppenséggel emlegethetnénk Colm Meaney vagy Michael Gambon nevét, de senkit sem sikerülne általuk úgy azonosítani, mint Richardsont és korát, Richardsont és bandáját

Rita Tushingham és Tom Courtenay

nevével. A megesett szende és a hosszútávfutó körül forgott akkoriban a világ. A korszellem lendületesen igyekezett szeretni a szubjektumot. S ha e szellemet lehetne centiméterrel mérni, Richardson kétség nélkül világcsúcstartó lenne, nevét Bob Beamon mellett említenénk. Magyarán, ha hőskort emlegetünk fénykorukkal kapcsolatban, röhöghetünk a markunkba: jó vicc. Egyfelől pályára állították a mozi szekerét, másfelől menthetetlenül képtelenek voltak másban gondolkodni, mint hősben. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni: önmagukban. Soha sehol nem tűntek föl akkora egók, mint akkor és ott. A fölfuvalkodottságban rejlő felhajtóerő voltaképpen minden megszerezhető tudás, tanultság ellenére csodákra volt képes. Már a cím is milyen pimasz, atyaúristen.

A hosszútávfutó magányossága,

próbálkozna ezzel máma valaki, hogy közibe lőnénk. Most meg csak állunk, és csak egyet kereshetünk, hogy honnan ez a kitartás? Mi a fenétől időtállóak ezek a darabok? Idézzük föl Lindsay Anderson Ha.... című filmjének zárójelenetét, vagy az egész Dühöngő ifjúságot, piszok ciki szerintem, és ha csak pusztán az mondatná ezt velem, hogy szentséget törjek, akkor sem rólam szólna az állítás, hanem választott tárgyunkról. Hogy is van? Malcolm McDowell és iskoláskorú üzletfelei az ódon iskola tetejiről képzeletük tűzerejével géppuskázzák le a sok hülyét az udvaron. Ezt azóta minden finálészaküzlet árusítja, van belőle időnként akció. Ugyanúgy, mint a sokra hivatottság kellemetlenkedésre hajlamosító belső tűzétől hajtott, családi jellegű perpatvarok ábrázolatjából: jó napot, kérek szépen egy Dühöngő ifjúságot.

A Ha.... végét menti kicsit a közepe, a Dühöngő ifjúságot semmi. A személyes szabadság mindenekfeletti volta nem üzenet a mának. E vad angolok szórakozása a távolságtartással, az az igazi örökség. Amit azon a területen műveltek, hogy hogyan kell ki- és bejárni hőseikbe, az a valami, még ha elsőre csupán ábrázolástechnológiai kérdésnek tűnik is. Nem az. ´k a máig utolsó hiteles magukról beszélők. Ezért az egyetlen lehetséges útja utódaiknak a hőstelenítés vagy a hátravont hős pályára küldése.

Richardson filmjeinek mostani újranézésekor akkor járunk el leghelyesebben, ha úgy ülünk a tévé elé, hogy most a mai mozimindenséget (jót s rosszat) kapjuk a pofánkba. Hogy amire büszkék vagyunk, akár hollywoodinak, akár európainak hívjuk, az akkor született. Tanulságos lesz, de nem túl felemelő. Olyan csávók nyomdokain járunk, akik, miután elfogyott minden ötletük, Mick Jaggerben látták a szabadságvágy megtestesülését. Igaz, addig volt pár jó évük, de mire mentek vele? Mire megyünk mi, akiknek az ilyesmik csak atavisztikus tünetek? Ki vágyik ma már a személyes szabadságra? Ki hallgat Jaggert? Ki akar lemászni a fáról?

Talán aki végignézi ezt az emlékműsorozatot, de annak is elmúlik hamar.

- ts -

szerző
- ts -
publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...