Valószínűtlen nyaralás

The Avalanches: Wildflower

Az ausztrál Avalanches elvarázsolt, eszképista és fölöttébb szórakoztató (a szó „élvezetes” és „vicces” értelmében egyaránt), hangmintáktól csak úgy roskadozó debütlemeze, a Since I Left You éppen 16 éve, az ezredfordulón jelent meg, és úgy vált hamar a nullás évek egyik legmeghatározóbb albumává, mintegy a cut and paste-esztétika csúcsművévé, hogy a zenekarról (zenekar ez egyáltalán? és kik vannak benne? alighanem ausztrálok) egy idő után azt sem lehetett eldönteni, hogy létezik-e egyáltalán, vagy nem volt-e más ez az egész, mint egyszeri és megismételhetetlen, ördögi tréfa.

Akárhogy is, ha most, az új lemez ürügyén ismét elővesszük a Since I Left You-t, azonnal feltűnik, hogy ellentétben a korszak akkoriban frissnek és előremutatónak számító zenéivel, milyen keveset kopott az egész. A lemez részleteiben ugyan kapcsolódik az akkor éppen divatosnak számító stílusirányzatokhoz (big­beat, absztrakt-instrumentális hiphop, lounge/exotica-revival, shibuya-kei, filter disco stb.), ám olyan fesztelen eleganciával, könnyedséggel és humorral teszi idézőjelbe, facsarja ki és torzítja el ezeket az ismerős elemeket, hogy bár itt-ott ugyan megmosolyogtatónak tűnhet a hangzás, a végeredmény mégis időtlen, és igazából nem nagyon emlékeztet semmi másra. A legklasszabb mégis az, hogy nem valami avantgárd hangfolyam és pláne nem a minden jó ízlésű ember által mélyen megvetett „őrült stíluskavalkád” az egész, hanem egy szuper jó buli: szivárványszínű hangkulissza egy valószínűtlen nyaraláshoz valami távoli és egzotikus szigeten.

Az a tény, hogy 16 év kreatív szünet után ismét van új Avalanches-lemez (kábé a semmiből), csak még lehetetlenebbé teszi ezt az egész sztorit. Nyilván a készítők is sejtették, hogy egy új Since-et dobni reménytelen és felesleges vállalkozás volna, így aztán a Wildfloweren a kibogarászhatatlan hangminták helyett, illetve mellett a közreműködő sztárvendégekre helyezték a hangsúlyt. Stílszerűen olyan kortárs holdkórosok teszik tiszteletüket a lemezen, mint Danny Brown vagy Ariel Pink, de fel­tűnik a Flaming Lips-es veterán Jonathan Donahue vagy a külön­utas rapper, MF Doom is. A zene meg, hát, nagyjából ki lehet találni: mozaikkockákból összerakosgatott, aztán széttördelt pszich-pop, folkos, barokkpopos, hippis kanyarokkal; hetvenes évekbeli, bajuszos énekes-dalszerzők kósza árnyai; néhol egészen direkt hiphop, aztán kitekert feel-good diszkóba mutálódó újhullám; napfény, csilingelések, éterien úsztatott vokálok, easy-listening; özönvíz előtti hangminták, beszédfoszlányok (plusz az év legjobb/legirritálóbb novelty slágere, a Frankie Sinatra), amelyek vagy összeállnak vagy nem állnak össze jóleső egésszé. Összességében azért működik a lemez, és egyébként is, az ilyen zenének a teljes szétesés vagy az annak határán való látszólagos egyensúlyozás nem árt, inkább használ. A „nahát, ilyen zenét még nem hallottam”-élmény nyilván hiányzik, és az is világos, hogy ezek az évek nem az Avalanches-ről szólnak, de attól ez még nagyon jó kis nyári lemez, egyáltalán nem hiábavaló, hogy elkészült.

EMI, 2016