Videó: A hóhért akasztják (William A. Graham: Az ember, aki elfogta Adolf Eichmannt)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1957 nyarán a Moszad arról értesült, hogy Buenos Airesben látni vélték Adolf Eichmannt. A cég nem jött izgalomba: ´45 óta ez lehetett a kétezer-huszadik felismerés, ráadásul egy vaktól származott, aki Auschwitzot megjárt magyar zsidó volt, és pusztán a hangja meg a kölnije alapján azonosította a keresett személyt. Nagyvadról lévén szó, a Moszad nem dobta szemétkosárba az infót, hanem utasította argentin rezidensét, hogy szaglásszon körül egy bizonyos Ricardo Klementet.

Az ügynök munkába lépett, ám ezúttal nem derült ki öt perc alatt, hogy mégsem Eichmannról van szó. Igaz, az ellenkezője sem. A szolgálat főnöke és alapítója végigszámolta az esélyeket, aztán elment Ben Gurion miniszterelnökhöz. Nem adhatta alább.

Ha meg akarják csípni Adolf Eichmannt, akit a nürnbergi perben hatmillió zsidó és további egymillió német, szláv, cigány és homoszexuális haláláért tettek felelőssé, és több országban vérdíjat tűztek ki a fejére, akkor Izraelnek példátlan lépésre kell elszánnia magát. El kell fognia egy idegen állampolgárt egy idegen állam területén, kicsempésznie az országból, és bíróság elé állítania Jeruzsálemben. Csakis a legfelső szinten lehetett eldönteni, hogy Izrael meri-e vállalni a világraszóló hajcihőt, a diplomáciai és nemzetközi jogi bonyodalmakat.

Merte. 1958-ban hamis papírokkal Argentínába repült egy kisebb Moszad-egység, hogy komolyan ráálljon az ügyre. Csakhogy a Klement családot már nem találták a megadott címen. Nehéz hónapok következtek. Az ügynökök csak óvatosan mozoghattak az idegen nagyváros ellenséges terepén, és arra is vigyázniuk kellett, nehogy feltűnő érdeklődésük felriassza a vadat, még mielőtt egyáltalán ráakadnának. Szerencséjük volt: Ricardo Klement nem fogott szagot, és nem illant el az Odessa szárnyán Argentinából, csak éppen új lakásba költözött. Olyan helyre, ahol senkinek eszébe nem jutott volna keresni: Buenos Aires koszos külvárosába, egy munkások lakta szegénynegyedbe. Minden amellett szólt, hogy ez a derék úriember, példás családapa, a Mercedes-Benz helyi képviseletének alkalmazottja nem lehetett azonos az Eichmann nevű tömeggyilkossal. A döntő bizonyítékot egy csokor virág szolgáltatta, amelyet Klement 1960. március 24-én vásárolt. Herr & Frau Eichmann házassági évfordulója volt aznap.

Innentől felgyorsultak az események, májusban rövid úton elkapták Eichmannt. Az orvosi vizsgálat nem járt egyértelmű eredménnyel: a fogászati adatokkal nem mentek semmire, a delikvensnek immáron műfogsora volt, az SS-tetoválás helyén pedig csak egy sebhelyet találtak. Ám Eichmann rövid tagadás után maga fedte fel a kilétét. Tudta, hogy nincs sok választása, csak ahhoz ragaszkodott, hogy Németországban állítsák bíróság elé.

Tényleg, miért nem érték be az izraeliek azzal, hogy politikai csatornákon és a sajtó útján közhírré teszik Eichmann feltalálását, és a nemzetközi szervezetekre hagyják a további lépéseket? Minek kellett nekik akciófilmbe illő módszerekkel elrabolni egy távollétében ugyan, de mégiscsak törvényesen elítélt háborús bűnöst? A nürnbergi ítélet természetesen nem évült el, csak sok víz lefolyt azóta a Ludwig-csatornán. Nem kedvezett sem a hely, sem az idő. Az argentin junta a nácikkal szimpatizált, nem adta volna ki Eichmannt, vagy csak hosszú huzavona után, mialatt bőven lett volna ideje kereket oldani. Tizenöt évvel vagyunk a világháború után. A zsidóknak még csak, a világnak már tizenöt év. Németország azon van, hogy elfelejtse (és elfeledtesse) a múltját, és az utolsó, amire vágyik, az egy látványos per, amely újra felkavarná a mocskot. Sokan voltak, akik mélyen egyetértettek Németországgal. Holocaust-tárgyban a nett Svájctól a kegyes Vatikánig, a tökös Amerikától a hős Szovjetunióig sok mindenkinek volt felejteni- és takargatnivalója, a németekről és ilyen-olyan fokozatokban levált csatlósaikról nem is beszélve. Úgy álltak a dolgok, hogy a háborús bűnösök befogása elsőrendűen zsidó üggyé vált.

Ben Gurion után egy másik nagy embernek kellett lépnie. Izrael és Argentína között nem volt diplomáciai kapcsolat, a külügyminiszter mégis különgépre kapott, hogy részt vegyen valami nemzetközi eseményen. Ezzel a géppel lopták ki - katzenjammeros repülőtisztnek álcázva - Eichmannt az országból. Majd jött a négy hónapig tartó nyilvános tárgyalás és az ítélet: kötél általi halál.

Várható volt, mondhatnánk. Csakhogy Izraelben nincs halálbüntetés, és Eichmann is ennek tudatában írhatta alá azt a papírt, amelyen beleegyezett, hogy Jeruzsálembe vigyék.

Mindezt jórészt egy régi fekete-fehér filmből tudom, amelynek sem a címére, sem az alkotóira nem emlékszem. Ment a tévében. Most pedig videón hozzáférhetővé vált egy vadonatúj darab, Az ember, aki elfogta Eichmannt. Jellegzetes B-movie, egyetlen - középkategóriás - sztárral, az Eichmannt adó Robert Duvall-lal. William A. Graham (rendező) a címszereplő visszaemlékezéseit vitte vászonra, a film tényanyaga nagyjából megegyezik a fent leírtakkal. Ebből az ütős sztoriból elég ügyetlen mozi sikeredett, amely mintegy dedramatizálja a drámai eseményeket. William A. Graham nem egy Hitchcock, a történet némely izgalmas fordulatát egyszerűen mellőzte, míg másokat lapályossá tett. Olybá tűnik, hogy az olcsó kalandoknál jobban vonzották őt a lélektani rejtelmek, a két főszereplő - Eichmann és elfogója - kapcsolata. Meglepő vagy sem, a filmnek azok a legrosszabb jelenetei, amelyekben ők ketten vannak együtt. A csúcspont (vagy inkább mélypont) ott jön el, amikor Eichmann - a rendező szerint kellő meggyőzés után - aláírja a beleegyező nyilatkozatot. (Én a helyében nem írtam volna alá.)

Mire Eichmannra került a sor, már ismerte az előzményeket, tudta, mivel takaróztak, mire hivatkoztak szaktársai a nürnbergi perben. Kikérte magának a "parancsra tettem"-féle mentségeket, ő személyes meggyőződésből cselekedett, a Führerért és a hazáért. Németországot éltetve ment az akasztófa alá.

Ez a fanatikus zsidógyűlölő a maga elvakult igyekezetével és hivatalnoki precizitásával szó és szám szerint vette az Endlösungot, ha rajta áll, egyetlen zsidó sem maradt volna életben a Birodalom felségterületén. Ad absurdum elmondhatjuk, hogy működése hozzájárult Németország katonai vereségéhez: az utolsó pillanatig ádáz harcot vívott a Wehrmachttal, hogy minél több muníciót, katonát, teher- és csapatszállító vagont biztosítson a fennhatósága alá tartozó megsemmisítő táborok számára.

1944-ben nálunk is tiszteletét tette, hogy maga irányítsa a magyarországi zsidók deportálását. Azt beszélik, személyes sértésnek vette, hogy miközben a német és szláv nyelvterületeken olajozottan mennek a dolgok, addig a Németországgal állítólag szövetséges Magyarországon zsidók százezrei dáridóznak.

Eichmann büszke volt a művére, amelyhez valóban nem volt fogható a világtörténelemben: embermilliók üzemszerű kiirtása, felkutatásuktól a feldolgozásukig, minden mérlegképesen vezetve a naplófőkönyvekben, transzportok száma, költségvonzata, elhullási százalék, a Zyklon B-dobozok a kiadás rovatban, aranyfogak, lámpaernyők, szappanok a bevételnél. A vasút nem állhat meg - ebben egyébként a szövetségesek is egyetérthettek vele: nem is bombázták az Auschwitzba tartó szerelvényeket.

William A. Graham címszereplője meg akarta fejteni, hogyan lakozhat emberi lényben ilyen feneketlen gonoszság. A filmbeli Eichmann már-már filoszemitának mondja magát, a zsidó vallás és kultúra szakértőjének és a törvény szerény, ám kérlelhetetlen szolgájának. Kapunk még egy kis vulgárfreudista magyarázatot a kis Adolf autoriter papájáról és a Führerről mint helyettes apáról. E helyre analízis jól megállná a helyét, ha Eichmann, teszem azt, merevedési problémákkal fordul pszichiáterhez. De semmi nem utal arra, hogy gondjai lettek volna a merevedéssel.

A tárgyaláson Eichmann azzal képesztette el a világot, hogy eszelős, vérnősző barom helyett egy tökéletesen ép elméjű, racionális gondolkodású és antracitszürke pasas állt a bírák előtt. Egy törvénytisztelő állampolgár.

Eichmann-nak meg kellett halnia. Az nem lehet, hogy békés öregkort érjen meg szerető családja és az argentin német kolónia bajtársias körében. Ám ehhez Izraelnek meg kellett szegnie a nemzetközi jogot és saját törvényeit. Jogállamnak nincsenek, nem lehetnek törvényes eszközei tömeggyilkosok megbüntetésére. A náci Németországban törvényt hoztak a holocaustról; Eichmann a hatályos jogszabályok szerint végezte munkáját.

Bori Erzsébet

Az ember, aki elfogta Adolf Eichmannt; rendezte: William A. Graham; főszereplő: Robert Duvall; az InterCom videója

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...