„Visszatérő közérzetek” – Müller Péter Sziámi énekes, szövegíró

Müller Péter Sziámi énekes, szövegíró

Dalfeldolgozó pályázata az egész országot megmozgatta, zenekarával új lemezt készít, koncertjeiken néha Pintér Béla is rock­sztár lehet. Arról is beszélgettünk, hogy miért nem számít, ha valaki 61 évesen alapít együttest, hogy lehet-e jókor nosztalgiázni, de szóba került a rádiós cenzúra és a hatalomtechnika is.

Magyar Narancs: 2009-ben, Gasner János halála után feloszlattad a Sziámit, és úgy volt, nem alapítasz új zenekart. Mi vett rá, hogy meggondold magad?

Müller Péter Sziámi: Csak azt fogadtam meg, hogy Sziámi nevű zenekar nem lesz többé. Az új formáció természetesen jött. Hagyományosan mindig mi játsszuk a záróbulit a Szigeten Müller Péter Sziámi és barátai néven (az angol műsorfüzetben …and friends). Amikor már harmadik éve ugyanazokkal a zenészekkel léptem fel, megkérdeztem, van-e kedvük zenekarrá avanzsálni. De ez csak formalitás volt, mert akkor már az első lemezünkön dolgoztunk.

MN: Milyen volt 61 évesen nulláról elindítani egy zenekart?

MPSZ: Nekem ez természetes, mert ha valamelyik együttesem nagyon jól ment, azt mindig otthagytam vagy feloszlattam. 61 évesen sem más élmény az újrakezdés, mert a rockzenében nincs senior kategória. A zenét vagy élvezik az emberek, vagy nem. A kérdés csak az volt, hogy tudunk-e jó számokat írni, és elkerülni, hogy utánjátszó zenekarrá váljunk. Erre talán választ ad, hogy ma már az új dalokat is ugyanúgy éneklik a koncerteken, mint a régieket. A zenekart viszont nehéz volt megismertetni az emberekkel. Elment két év, amíg AndFriends néven próbálkoztunk, és amikor már túl sokszor előfordult, hogy megállítottak az utcán azzal, de kár, hogy nem zenélünk, pedig előző nap játszottunk a városban, akkor kiírtuk a zenekar neve elé az enyémet is, ebben mégis benne van a Sziámi. Próbáltuk nyilvánvalóvá tenni az emberek számára, hogy mi játsszuk a kedvenc dalaikat, és az új repertoár is ütős, aminek talán a mostani turnéra lett meg a foganatja, mert nemcsak a pesti kon­certek látogatottsága volt kiemelkedő, hanem a vidékieké is, pedig az mostanában kiszámíthatatlan.

MN: Az aktuális turnét azzal hirdetitek, hogy a legjobb URH-, Kontroll Csoport- és Sziámi-dalokat játsszátok. A 80-as évek magyar undergroundja egyébként is a reneszánszát éli: Bárdos Deák Ági Kontroll-műsorral, ef. Zámbó István Bizottság-dalokkal (is) koncertezik.

MPSZ: Az AndFriends koncertjeit mindig így hirdettük, ugyanis amikor átléptem egy új zenekarba, mindig továbbvittem a repertoáromat, beépítettem a legjobb dalaimat az új műsorba. Valaki úgyis játszani fogja őket, és akkor miért ne mi legyünk azok? Reneszánsza pedig azért lehet ezeknek a zenéknek, mert az URH, a Kontroll Csoport és a Sziámi is komoly jelentést közvetített a jó zenével, és aki ezen nőtt fel, az a gyerekét is elviszi a koncertekre. Igazán érdekes, hogy a fiatalok a régi számokat is cinkos boldogsággal éneklik velünk, pedig talán nem is tudják, mikor születtek. Nagy kérdés, hogy most is megírhatnánk-e a Vigyetek elt vagy a Szavazz rámot. De úgy látszik, ezek visszatérő közérzetek, és ha az embernek megerősödik a benyomása, hogy valamiféle hatalom erőteljesen jelen van az életében, amire muszáj reagálni, mert a politika olyan erősen küldi az üzeneteit, az újra létjogosultságot szerez ezeknek a daloknak.

MN: Bizonyára belejátszik az is, hogy aki ezeken a zenéken nőtt fel, az a koncerten visszahallgathatja a fiatalságát. Néha téged is elkap a nosztalgia?

MPSZ: Nálunk nincsenek ülőhelyek, merő nosztalgiából senki ne jöjjön a koncertünkre! De a nosztalgia hasznos lehet, ha időérzékkel párosul. Ha valaki jókor nosztalgiázik, arra mondják, hogy időszerű. Bennem nosztalgia csak olyan értelemben van, hogy bizonyos korban bizonyos hagyományhoz érdemes fordulni. Ez a hagyomány lehet az ókori kínai filozófia vagy akár egy Maupassant-novella is, nem csak a rockzene korábbi stádiuma.

MN: Mostanában rád is mintha erősebben hatna a közélet: az egyik új számban azt énekled, „a magánéletem államosítani kéne”.

MPSZ: Az Államosítani kéne első szám első személyben íródott, de nem én vagyok a beszélő én, hanem az a sok ember, aki azt akarja, hogy vagy szabadság legyen, vagy egyértelmű szabályok, mert ebben a félszabályozottságban és állandó újraszabályozásban nehéz derűsen és nyugodtan élni. Csehov azt mondta, csak annyira akar érteni a politikához, hogy meg tudja magát védeni tőle. Ezzel én is így vagyok, de már ez is komoly tudást kíván. Hogy használni is kell-e ezt a tudást, az attól függ, mennyire erőszakos a rendszer, és mennyire tolja az emberek arcába az üzene­teit. Nekem nincs olyan illúzióm, hogy bármely kormány olyan szinten gondolkozna bizonyos kérdésekről, mint ahogy kommunikál róluk. A vezetőknek négy év nem elég, hogy a mostani állapotából felhozzák ezt az országot olyan szintre, ami megközelíti a fejlett országokét, ezért akiknek „távlati nemzetjobbító tervük van”, jobbról vagy balról úgy próbálják befolyásolni az embereket, hogy újraválasszák őket. És eközben félre kell tenniük az elveiket, és borzasztó dolgokat is kell mondaniuk. Veszélyes mezsgyén mozognak, mert így születnek a diktatúrák. Azt viszont nem gondolom, hogy most diktatúrában élünk. Itt egyelőre csak hatalomtechnikáról van szó.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mi a felelőssége a művésznek ebben a helyzetben?

MPSZ: Hozzászólni csak akkor kell, ha van gondolata. A dalaimat sokan használták és értelmezték máshogy, mint ahogy eredetileg értettem, mert amikor írok, nem gondolok politikára. Akkor le sem írnám. Kivételek persze lehetnek, mint a Kivándorló vagy bevándorló vagy? című versem, ami azután született, hogy láttam az M1-en három keresztény egyházi vezetőt, akik azt fejtegették, hogy nem tudják, mit kéne tenni ebben a helyzetben, de először talán kiválogathatnák a menekültek közül a keresztényeket. Itt elakadt a szavam, olyan mértékben mond ez ellent a Szentírásnak. De amikor kiraktam a verset a netre, a lakosságot már ráhangolták a menekültellenességre, és elkezdtek kioktatni engem, hogy ne bántsam a magyar vezetőket. Pedig a szövegben egyetlen szó nem esett Magyarországról vagy Orbán Viktorról. Én nem tudom és nem is akarom tudni a megfejtést a hatalmon lévők helyett, inkább azt tettem, amit máskor is: elmentem a sarki közértbe, és kaját vittem a rászorulóknak a Keletihez. Gyalázatosnak tartottam azt is, hogy a médiában jellemzően a menekültek számáról, veszélyességéről és mosakodási szokásairól beszéltek, ezért arra gondoltam, mélyinterjúkat kéne készíteni ezekkel az emberekkel, és arcot adni a menekülteknek. Egy barátom felesége meg is csinálta ezeket az interjúkat. Sok gyerekkel elbeszélgetett, akik közül a legtöbben azt mondták, tovább akarnak menni innen. Csak egy volt, aki szeretett volna Magyarországon élni. „Nagyon jó lesz itt nekem: megtanulok cigányul, és akkor azt hiszik majd, cigány vagyok, nem arab. És akkor szeretni fognak.” Ilyenkor az ember azért elgondolkodik, mennyire nem egyszerű ez a világ.

MN: Egyszer azt mondtad, az életedben minden, a Sziget is, a házasságod is dalokból született. A Szeretni még című számból például egy dalpályázat.

MPSZ: A Szeretni még struktúrájában és szóhasználatában jóval egyszerűbb, mint a legtöbb dalom. Nem kellett megbirkózni vele, hogy „átmenjen”, éneklik maguktól az embe­rek, mint a Marseillaise-t. Zeneszerző társaimmal, Bérczesi Robival és Kirschner Péterrel állatira örültünk, amikor rotációban, azaz napi több alkalommal kezdték játszani a rádiók, de aztán felhívott egy kiváló zenei szerkesztő az egyik rádiótól, hogy mégis le kell venni a műsorról, mert a főszerkesztő talált benne egy sort, ami kiütötte nála a biztosítékot. („Itt ez a néni, még ő sem túl öreg, valaki végre szeretgesse meg, teljesen mindegy, hogy miket csinált, hogy negyvennégyben ő vitette el a dédnagypapát” – a szerk.) Kérdezte, nem lehetne-e valami mást írni a helyére. Kizárt dolog, mondtam. Akkor inkább ne játsszák! Végül is maradt az, hogy el-elhangzik kevéssé hallgatott időpontokban.

MN: Cenzúrának élted ezt meg?

MPSZ: Nem tettem fel magamnak így a kérdést, de mi egyébnek? A Kádárban is úgy tiltották be három lemezünket, hogy azt mondták, jó, csak van egy sor, amit át kéne írni. A reflex, hogy miből lehet baj, ott van ma is az embe­rekben. Ez a rádiós is a retorziótól félhetett, vagy egyszerűen nem értette, miről szól ez a sor. De aztán kaptunk egy videót a tatabányai Árpád Gimnáziumból, később két pesti középiskolából, amiken ezt a dalt játsszák, és akkor belém bújt a kisördög, hogy írjunk ki rá egy középiskolás dalfeldolgozó pályázatot. Rögtön az elején befutott egy videó a pannonhalmi bencésektől, egy a Lauder zsidó iskolától, az evangélikusok blogján pedig azt láttam, hogy egy lelkész Szent Pál szeretetigéi mellett prédikálta ki a dalunkat mint modern szeretethimnuszt. Később ez lett az első magyar dal, amit lefordítottak két roma dialektusra, végül több református meg rengeteg felekezeten kívüli iskolából is futott be feldolgozás. (A pályázat eredményhirdetése május 12-én lesz a Dürer kertben a zenekar koncertjén – a szerk.) És akkor elkezdtem gondolkodni, hogy mi is ez a dal, mert nem szoktam egyből érteni, amit leírtam. Rájöttem, hogy ez a szöveg egy személyes dilemmámból született. Talán mert nők neveltek fel, de mindig volt bennem egyfajta szeretetvágy, és szerettem volna azt mondani, hogy én minden embert szeretek. A Szeretni még verzéiben azokat a pillanataimat vettem sorra, amikor olyan emberekkel találkoztam, akiket nem volt könnyű. Például az aranyos házmester nénit, aki mindig adott nekem kalácsot, és az unokájával erotikus óvodásjátékokat folytattunk a lépcsőfordulóban, de egyszer valaki elmondta, hogy ők vitették el a házban bujkáló zsidókat. A következő találkozásnál nagy dilemmát jelentett, hogy mit csináljak, mert mindig adtam neki puszit. És amíg eljutottam a küszöbtől az előszobáig, végiggondoltam, hogy mindennek dacára én szeretem ezt a nénit – és megpusziltam.

MN: Az elmúlt években Pintér Béla Társulatával koncerteztél. Honnan a barátság?

MPSZ: Megkeresett Béla, hogy a készülő darabjukban szeretnék énekelni a dalaimat a Kontroll csoport- és URH-időkből, aminek én nagyon örültem, mert szeretem és tisztelem őket. A koncertezős kapcsolat azután alakult ki, hogy az AndFriends és a Pintér Béla Társulat is fellépett egy színházi fesztiválon, aminek az lett a vége, hogy hajnalig táncoltunk együtt. Thuróczy Szabi lejött a következő próbára egy üveg minőségi vörösborral, és amikor elénekelte a Száz bolhát, egyszerre mondtuk ki, hogy „de jó lenne…” Így hát rendeztünk egy koncertet az A38 hajón, amire a Titkainkban játszó színészek mind választottak egy dalt, és olyan jól sült el ez a koncert, hogy így maradtunk. Pintér Bélának úgy megy a Besúgók és provokátorok meg az Előrelátó csecsemő, mintha ő írta volna őket: ő is, Thuróczy is rocksztár a színpadon.

MN: Más lesz az új lemez?

MPSZ: Az előző produceri lemez volt, amin nagyrészt Kirschner Péter találta ki a hangszerelést és a szólamokat a dalvázlatokhoz, majd a zenekar megtanulta a kész dalokat. Péter nagyon jó mérnöke a zenének, érzi az arányokat, és azt is, hogy mitől lesz komplett egy szám. Én ebbe nem is akarok beleszólni, mert nem vagyok zeneszerző. Az új viszont zenekari lemez lesz, mert mostanra szoktunk össze annyira, hogy ha élőben játsszuk fel, az jó ötleteket és melegebb, élő jelenlétet hoz a dalokba.

MN: Ha nagyon sikeres lesz, az AndFriendset is feloszlatod?

MPSZ: Szándékom szerint nem. Tudni kell ugyanis, mi a végső képlet. Én ötször házasodtam, és amikor már azt hittem, többször nem fogok, mégis beletaláltam. Kellettek az előző házasságok, hogy megtanuljam, hogyan lehet együtt élni valakivel, és a korábbi zenekarok is, hogy megértsem, hogyan működik egy együttes, és hogyan tudom én is jól érezni magam benne. Ez a tudás összpontosul az And­Friendsben, amiben nagy élvezeti értéke van a közös zenélésnek. Az pedig, hogy a fiatal generáció a sajátjának tekinti, amit csinálunk, szintén arra inspirál, hogy együtt maradjunk.