Visszhang

szerző
Narancs
publikálva
2005/26. (06. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

nyolc kis kritika

Bertolt Brecht Jóembert keresünk! címû mûvét inkább A szecsuáni jóember címen ismerjük; a lényegen ez mit sem változtat. Bocsárdi László rendezésében a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház mutatta be a darabot, amely Pécsett, a színházi találkozón is nagy sikerrel szerepelt. Bartha József díszlete fõként dobozokból áll, Dobre Kóthay Judit jelmezei rendkívül szellemesek - kivált az istenek ruhái. Akik amúgy profi kórust képeznek: remek hangon, több szólamban ironikusak, végtelenül (Szabó Tibor, Váta Loránd és Mátray László). A népes szereplõgárda és az "operás" tömeg fegyelmezetten és színesen szolgál háttérként Sen Te/Sui Ta kényszerû meghasonlásának - egyáltalán: az elõadás egésze olajozottan nagyszerû, és ebben a játszó színészek mellett komoly része van a markáns, ugyanakkor magától értetõdõ világításnak: kiteszi a rendezõi hangsúlyokat.

A meghasonlás amplitúdója egyébként Bocsárdi rendezésében kisebb a szokásosnál, amiként a tragikus felhangok helyett is rezignáció, irónia, a végére pedig szomorú megkönnyebbülés van. Sen Te ugyan végképp magára marad csecsemõ-jével, de legalább a kényelmetlen Sui Ta-zásnak vége van: Péter Hilda a színpad bal oldalán kuporog, és némi madonnás beütés, átszellemültség, emelkedettség lengi körül.

Noha a félresikerült szerelmi történet a példázat szabályai szerint hiánytalanul lepereg, ezúttal mégsem Jang Szun, az állástalan repülõ a másik fõszereplõ. A szinte mindig átütõ erõvel játszó Pálffy Tibor ezút-tal a felületes klisékbe kapaszkodva vázlatos figurát teremt - alig is értenénk, mi varázsolja el benne Sen Tét, ha nem látnánk, hogy ez a lány a vakságig, életidegenségig tapasztalathiányos és naiv. Így persze érthetõ.

Péter Hilda egyszerre törékeny és erõs: Sen Tében is reflektált, Sui Tában is Sen Te egy picit. Mellette Kicsid Gizella frenetikus Wang vízárusa maga a festõi rettegés, a sokat tudó félelem. Fürge kis bohóc, készséges tehetetlenség. A két színésznõé a "tejföl" ezen az estén.

- ki -

Pécs, június 17.

**** és fél

Serge Lancel: HannibálA történelmet a gyõztesek írják. Nem csoda hát, hogy a Róma által precízen agyagba döngölt ellenfelek méltatására oly kevés szót fecsérelnek a história évlapjain. Hannibál esete azonban egészen más, az õ emléke nemcsak fönnmaradt, de hosszú évszázadokon át kísértette a gyõzelmeiktõl eltunyult rómaiakat. Hiába törölték el utóbb a föld színérõl is a perfid Karthágót, s hintették be a helyét - legalábbis a közkeletû legenda szerint - közönséges konyhasóval, a Hannibáltól elszenvedett megaláztatások egész sorozatát nem egykönnyen dolgozta föl a latin lélek. Írtak róla tehát, méghozzá korántsem harag és részrehajlás nélkül, ám az álnoknak vagy éppenséggel vérszomjasnak beállított pun hadvezér eltagadhatatlan zsenialitása, emberi nagysága még így is lenyûgözi Polybios, Livius vagy Cornelius Nepos mûveinek kései olvasóját.

A nálunk kevésbé ismert francia ókortudomány kortárs kiválóságának, Serge Lancelnek remek könyvébõl most a lehetõségig teljes és jóindulatúan elfogult képet kaphatunk Karthágó legnagyobb fiáról. A szerzõ megismerteti velünk Hannibál életének minden földeríthetõ mozzanatát, s egyúttal alapos áttekintést nyújt a korszak egészérõl. Természetesen Hannibál valamenynyi jelentõs csatáját minuciózus mûgonddal taglalja a könyv (a csaták rekonstruálását számos térképábra segíti), s föltérképezi a római, illetve a karthágói belpolitika úgyszintén felettébb izgalmas frakcióharcait is. A komoly témához mérten, Lancel árnyalt elõadásmódja - Kopecky Rita érdemes fordításában - mentes az elnehezüléstõl, s ezzel fölbecsülhetetlen szolgálatot tesz valamennyi olvasójának.

Mindenkinek jó szívvel ajánlható e kötet, aki nem elégszik meg a gimnáziumi tankönyvek unásig ismert sztorijaival (elefántok az Alpokban, Hannibal ante portas stb.), vagy aki nem gyõzi bevárni a téma - lassan idõszerûvé váló - hollywoodi földolgozását.

László Ferenc

Osiris, 2005, 357 oldal, 2880 Ft

**** és fél

Duran Duran Greatest Tavaly az eredeti felállásban készítettek lemezt, pár héttel ezelõtt Budapestre is ellátogattak. Most újból itt van valami újdonság, mégsem szolgálhatunk friss hírrel: a Greatest albumokat már minden rászoruló beszerezhette, a CD-t 1998-ban, a DVD-t tavalyelõtt. Az elõbbirõl legyen elég annyi, hogy az 1981-1985 közötti idõszak összes nagy slágerét bepoggyászoló válogatással van dolgunk, megfejelve néhány késõbbi darabbal, az 1997-es Electric Barbarellával bezárólag.

A DVD viszont sokkal felkavaróbb, bár ugyanazokról a dalokról van szó. De azzal, hogy képet is kapunk a slágerekhez, megelevenedik a múlt, és megkerülhetetlenné válik a kérdés: vajon mindazt az álságos és perverz mûbalhét, amit mostanában elõszeretettel neveznek a "nyolcvanas évek hangulatának", a Duran Durannak köszönhetjük? Ha végignézzük az együttes csúcson (1981-1984) készült klipjeit, ez lehet a végkövetkeztetés még akkor is, ha ezek a videók a maguk idején - szó szerint - borzasztóan formabontónak és modernnek számítottak. Félretéve az öltözködési és fodrászati holtvágányokat, mibõl is állt ez a formabontás? Néhány példa: terített asztal felborítása, rózsaszín vagy világoskék löttyel teli pezsgõspohár felrobbanása, ragadozó állatoknak maszkírozott manökenek csatasorba állítása, élénk színû labdák, golyóbisok, esetleg más geometriai alakzatok elhelyezése stílusidegen közegben vagy kisgyerek kezében. És mindez csak a jéghegy csúcsa - természetesen lassított felvételen.

Voltak persze nagyobb merészségek is, a Girls On Film (1981) klipje voltaképpen szoft pornó (ahogy akkoriban nevezték: "szex"), a The Chaffeurét - ugyanebbõl az évjáratból - pedig bármelyik leszbikus klub ma is mûsorra tûzhetné. Az elõbbinek és az 1993-as Come Undone-nak csak a cenzúrázott változatát láthatjuk a most megjelent dupla lemezen, amely azonban így - vágottan, csomagban - lényegesen olcsóbb, mint a korábbi albumok.

- legat -

EMI, 2005

***

Viszontlátásra a pokolban A megjelenés kellemes emlékeket idéz. A rendezõ egész munkásságát és egy még ennél is blikkfangosabb magyar címet. Martin Ritt az amerikai mozi jelentõs alkotója. Közepesen termékeny (kábé 40 év, kábé 25 film) pályájának oly állomá-saira jó emlékezni, mint az 1958-as Hosszú, forró nyár, ami nem tévesztendõ össze a hatvanas évek végén nálunk hisztérikus sikert arató tévészériával (már csak azért sem, mert a moziban Paul Newman játszotta Ben Quicket és Joanne Woodward Clara Warnert). Egy Kém, aki bejött a hidegrõl 1963-ban (Richard Burton), vagy amit már szinte frissen az Oscarja után kaptunk, a Norma Rae (1979). Sally Field felmászik a szövõgépre, és magasba tartja a "szakszervezet" feliratú táblát, mire lassan, félve, de eltökélten az egész üzemcsarnokban leállítják a gépeket - ez az igazi Hollywood, hitemre. Következõ mûve az 1981-es Back Roads volt, Tommy Lee Jonesszal és megint Sally Fielddel (Abbey megzakkant anyja az E.R.-ban). Nos, ez úgy került a pesti mozikba, mint A kéjnõ Kaliforniába készül. Jó, mi? Irtó dögösek vagyunk, és filmforgalmazóként sincs lövésünk, hogy ki ez a Ritt, és mit akar. Az 1970-es Molly Maguires is a fenti, teljesen félrevezetõ címen került most a polcokra - pláne ha hozzávesszük, hogy az örök hirigrõl híressé vált Sean Connery domborít a darabban. Amit kapunk, pedig ugyanaz, mint mindig: mély szociális érzékenységgel megfogalmazott, lendületesen elõadott prolidráma, történelmi háttérrel. A pennsylvaniai bányászok szép, igaz története.

- turcsányi -

InterCom kiadás

****

Mozart: Le nozze di figaro Talán a legjobb Figaro-film-adaptáció. Jean-Pierre Ponnelle 1976-ban forgatott Mozart-operafilmje egyszerre felel meg az operai (vokális), a színházi (színészi) és a filmes követelményeknek. Már a szereposztás is luxus. A házasságba beleunt, unatkozó grófot Dietrich Fischer-Dieskau, a házassági hûségben és A sevillai borbélyban még hegyeket mozgató szerelemben hívõ feleségét Kiri Te Kanawa alakítja, de sztárparádé látható a minden férfi szereplõ fantáziáját beindító Susanna (Mirella Freni) és az egykori "harcostárs", mára teljhatalmú nagyúr ellen csellel lázadó Figaro (Hermann Prey) szerepében is. Vitatkozhatnánk, hogy a nagy kvartettbõl kit szeretünk a legjobban, de akkor még nem említettük Maria Ewing Cherubino alakítását. Nem vitás, hogy ez a nõi testbe bújt férfi vagy férfitestbe bújt nõ a maga tömény és fékezhetetlen szexualitásával a négy felvonást követõ képzeletbeli években gondtalanul garázdálkodhat a nõi és a férfiszívekben. A Bécsben rögzített hang maga az álom. Nem csupán az énekesek szólnak gyönyörûen, de valódi, a fontosságához mérhetõ súlyt kap a Bécsi Filharmonikusok és Karl Böhm is. Ponnelle szerint nincs különbség, hogy egy végtermék mozi- vagy tévéfilm lesz. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a londoni filmstúdióban három kamerával rögzített opera té-vés adaptáció. A sok közeli s kevés nagytotál a mai DVD-s világban kimondottan elõny. Korábbi munkáival ellentétben itt egy pillanatra sem gondoljuk, hogy lefilmezett operaszínpadot látunk.

- té. pé -

Universal - Deutsche Grammophon

*****

Kerékgyártó György: Hegyi szakaszok szobakerékpáron A jobb híján novelláskötetnek nevezhetõ könyvben két erõsen "valóságfeletti", rövidke szöveg közé három ciklus ékelõdik: Egy ballon szárnyai, Elégedjék meg a tanítvány!, Röppályák ünnepe. Az elsõ szerelmi történet talán, egy ballonkabá-tos, szõke nõ, aki régebben barna volt (olykor névtelen, olykor Miss Imisshernek hívják) és egy több szerepre oszló férfi (olykor Morgan kapitány, olykor a három lovas, olykor Wheeler százados) elbeszélése, profin megírt, ügyes munka, de az ember valahogy nem látja a dolog tétjét. A ciklus legszebb darabja egy levélváltás (Nõi ballon, északi neonfényben), a hangok itt teljesen természetesen szólalnak meg, a lebonyolításban nincs semmi erõszakoltság - ilyen egyszerû a szerelem. És megkapó Morgan kapitány folyvást visszatérõ monológja: "Figyelmezzetek rám, ti eszeveszett hülyék, zengõ érczek és pengõ czimbalmok! Azt hiszitek, tudjátok, milyen légipostán feladott levelekre várniÉ" És így tovább, a szorongó szerelem hangján.

A második ciklus fõhõse, Guido atya már jóval kimódoltabb figura, és nem túl eredeti a többi figurához kapcsolt állandó jelzõs szerkezetek alkalmazása sem: például "a rendõrfõnök, aki egyszer majdnem kinyomozott egy ügyet". ' aztán betér a harmadik sorozatba is, ahol ilyen szereplõkkel találkozunk: "Dusan Visconti, aki tudta, hogyan kell föladni", vagy a "hajnalt ébresztõ Papageno Cosmas". Itt az ötletek üresen forognak, az elbeszélések rossz értelemben idézik Rejtõ Jenõt. Egészében amolyan erõs stílusgyakorlatnak ható könyv, valami kezdete. Hogy mié, azt csak a könyvben bántóan sokat emlegetett Jóisten tudja.

- banza -

Magvetõ, 2005, 212 oldal, 2290 Ft

*** és fél

Thievery Corporation: The Cosmic Game A washingtoni illetõségû fiúk (Rob Garza és Eric Hilton) alig néhány évvel legutóbbi, The Richest Man In Babylon címû lemezük kijövetele után máris elõálltak egy újabb albummal, mely semmivel sem rosszabb, mint elõdje, bár túlzás lenne állítani, hogy az elkövet-kezõ hónapokban pont ezzel fognak bankot robbantani. Annyi biztos, hogy a két producer minden eddiginél határozottabban próbálta új kompozícióit a hagyományos dalforma keretei között elgondolni - van oly darab, amelyhez a Flaming Lips zenészei vagy éppen latin dalnokok (Verny Varela, Gigi Rezende, Patrick de Santos), s akad, amelyhez jamaicai toasterek szolgáltatták a vokált (erre jó példa a Warning Shots címû dinamikus táncdal). De a Heart's a Lonely Hunter pl. David Byrne száma, míg a Revolution Solutionben meg a szabadidejében állítólag trance/techno dj-ként mûködõ Perry Farrell (Jane's Addiction) nyomatja a maga jelentõségteljes szövegét. A Garza-Hilton duó mindig is híres volt szerteágazó zenei érdeklõdésérõl - új albumuk is javarészt dub-, hiphop-, latin, afroelemekbõl, no és keleti (fõleg indiai) zenékbõl építkezik - minden kompozíció megannyi kis ékszerdoboz: sorra nyitjuk fel õket, de sajnos egyikben sem fogunk véres belsõségekre találni. Aki partraszállós-kommandós-savas robotzombi-zenékre szeretne halálszerûen kaszálni, az kerülje messzire az új Thieveryt, viszont a szívós arcok biztosan fejre állnak örömükben az olyan daraboktól, mint a Satyama Shivam Sundrama címû kortárs szitár-hop, mely bizonyos Gunjan hangjával megédesítve tökéletesen enyhíti a szénhidrátok utáni oktalan vágyakozást.

- minek -

ESL Muisic/Deep Distribution, 2005

**** alá

Orfeusz A VHS, voltaképpen szerencsénkre, szórakozástörténeti léptékkel mérve szemvillanás alatt fújt ki, ráadásul a helyére lépõ DVD mintha a kiadóknál is hozott volna némi - pozitív - változást. Beszélek, beszélek, és tudom ám jól, hogy csak érzéki csalódásról van szó. Alkalmasint fogyasztási szokásaink (szokásaim) változásai csalnak meg. A VHS-rõl nekem már mindig a Véres kés 3, a Kurvák a zsombékon jut az eszembe, a DVD-rõl más. Mindezt persze azért mondom el (és nem "bocsátom elõre"), mert ugye nem képzelik, hogy el fogom mesélni Jean Cocteau Orfeuszát. Esetleg pályáját, hogy ki is õ. Nem beszélünk Jean Marais-ról sem, kettejüket együtt meg végképp elhagyjuk. (Oh, pedig emlékszem e rovat egyik halhatatlan ékességére, mely tán olyan hosszú sem volt, mint eddig ez a szöveg, és simán intézte a teljes Bach-életmûvet, talán kicsit szigorúan négy csillaggal. Szigor és szûkszavúság.) De nem, nem, nem és nem: semmi érdemlegeset nem közlünk. Csak örvendezzünk, ne szépítsük, verjük a seggünket a földhöz örömünkben. Megemlítjük továbbá, hogy a lemez még meglehetõs szervizzel is felszerelt, hisz ad egy dokumentumfilmet, mintegy kísérõ mûsorként, kapunk életrajzokat és filmográfiákat, láthatjuk az eredeti moziplakátot. Mi a bánat kéne még? Azt azért megmondom, sorban az összes többi, ami azokon a filmográfiákon rajta van. Míg a halál el nem választ. A halál, a halál, a halál..., ami ebben a mûben..., de csitt, szót se többet! Nézzék meg! Tízszer.

- ts -

Forgalmazza az InterCom

*****

szerző
Narancs
publikálva
2005/26. (06. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Ugrás a semmibe
Mi lesz a Néprajzi Múzeummal?
Veszélyes takarékoskodás?
Vita a rákgyógyszerek finanszírozásáról
Interjúk
Péterfy-Novák Éva, Thierry Frémaux
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...