HANGADÓ - Kékszakállú 100

Zseni az ingoványon

szerző
László Ferenc
publikálva
2018/19. (05. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Száz éve, 1918. május 24-én mutatta be a Magyar Királyi Operaház Bartók Béla egyetlen operáját. A „grófi hidegvérű pimaszság” orvosolta a lipótvárosi polgárok és a zenei mandarinok bűnét, a zeneszerzőt pedig még a legdurvább kritikák is zseniként emlegették.

„[E]lmennék a Kékszakállú próbáira; elmennék a Kékszakállú előadására! Most már tudom, hogy soha az életben nem fogom meghallani.” Valamikor 1915 elején így szakadt ki a fájdalom a feleségének levelet író Bartók Bélából, operájának ekkor már többéves vigasztalan kálváriáját felemlítve. A kékszakállú herceg vára 1911 márciusa és szeptembere között készült el, s a Balázs Béla misztériumjátékát megzenésítő operával Bartók még az év októberében megpályázta a Lipótvárosi Kaszinó 3 ezer koronás Erkel Ferenc-díját. Játszhatatlan – így szólt a döntnökök verdiktje, s néhány hónappal később a Rózsavölgyi zeneműcég operapályázatán, majd utóbb a Magyar Királyi Operaházban is hasonlóan véleményezték a Kékszakállút. „Engem mint zeneszerzőt hivatalosan kivégeztek” – panaszkodott Bartók mindezek után egyik ifjabb pályatársának, Zágon Géza Vilmosnak (amúgy Zerkovitz Béla unokatestvérének), merthogy „vagy az illetőknek van igazuk: akkor én tehetségtelen kontár vagyok; vagy nekem: akkor ők hülyék”.

Nyilvánvalóan több volt ez személyes elkedvetlenedésnél, szubjektív borúlátásnál, és így csak még meglepőbbnek tűnhet, hogy alig néhány év elteltével mégis jelentősen megváltozott a légkör Bartók és Kékszakállúja körül. Méghozzá túlnyomórészt a rákoskeresztúri belső emigrációba vonuló Bartóktól független, külső tényezők eredményeképpen, melyek sorában az I. világháború nagy színházi és operai konjunktúrája, illetve a társadalmi és kulturális progresszió növekvő ázsiója mellett egy kitüntető főúri rokonszenv is előkelő helyen említhető.

Bánffy Miklós gróf, az állami színházak, vagyis a Nemzeti Színház és az operaház kormánybiztosa ugyanis 1912-es kinevezése óta próbálta megnyitni az Andrássy úti Ybl-palotát Bartók előtt. A sokirányú művészi tehetséggel és nagystílű vezetői temperamentummal megáldott arisztokrata kezdetben Mohácsi Jenő és Vészi Margit (Molnár Ferenc elvált felesége) közös balettszövegének megzenésítésére kívánta rávenni a zeneszerzőt, de Bartók egyáltalán nem lelkesedett a számára felülről adományozott szövegért. Inkább a Nyugat 1912-es évfolyamának utolsó számában megjelentetett táncjátékszöveg tetszett meg neki: Balázs Béla szcenáriója, A fából faragott királyfi. Bánffy, akit az időközben kitört világháború vagy másfél évre elszólított a tényleges színházvezetési feladatoktól, amint 1916 elején visszatért, rábólintott az új tervre, s megkezdődtek A fából faragott királyfi ősbemutatójának előkészületei.

Bartók, aki bevallottan a Kékszakállú bemutatási esélyeit próbálta megjavítani táncjátékával, riadtan és – mi tagadás! – utálkozva szembesült az operaház belvilágával. 1917 májusában, pár nappal a Királyfi bemutatója előtt például így írt: „Mi a m. kir. Operaház?!: Augias istállója, csupa disznóság szemétdombja, zűrzavarok tanyája, fejetlenség tetőpontja, ahol csak egyetlen-egy embernek van tekintélye és rendelkezési joga még mindenféle bagatell-ügyben is: a kormánybiztosnak, de viszont ez a – különben jóakaratú és v. b. t. t. [értsd: valóságos belső titkos tanácsos – L. F.] úr – ritkán néz be a színházba.”

Bánffy azért több volt, mint jóakaratú úr, s nemcsak tervezőként vállalt feladatokat a balett körül, de nagy nehezen alkalmas karmestert is kerített (az olasz Egisto Tangót), valamint saját zsebből fizette a zenekari különpróbák költségét. Az operaház muzsikusai amúgy ekkor és még a Kékszakállú bemutatója idején is csöndes, ám kitartó ellenszenvvel tüntettek Bartók ellen, miként arról a Királyfi eredeti zenekari szólamanyagai tanúskodnak. „Fújj! Gazság! Bassza meg, de szájba!”, „Fing”, „Nokedli” – olvashatók máig a keresetlenül ordenáré bejegyzések az Opera Kottaarchívumában őrzött muzeális értékű lapokon, az első brácsa szólamának első kottalapján pedig ez a jó tanács áll: „Hangolni nem kell és fölösleges.”

Bartók zenéje és Bánffy kitartása mégis sikert aratott, amelyhez a Bartókot ekkor már egyértelműen zászlónak tekintő értelmiségi progresszió teremtette meg az oly kívánatos akusztikát. Szemre paradox módon azonban az önkényeskedő főúr, ahogy eddig, úgy ezután is nélkülözhetetlen maradt. (Csak szemre, elvégre a korabeli haladó értelmiség többnyire éppúgy grófok – Károlyi Mihály és Andrássy Gyula – mögött sorakozott fel, akárcsak Tisza István vagy Apponyi Albert hívei.) Bánffy ugyanis az 1917/1918-as évadra kitűzte a mindössze kétszereplős s a közmegegyezés szerint teljességgel operaidegen Kékszakállút, mely tettéért a hálás-hálátlan Balázs Béla így jellemezte őt: „Grófi fölény, grófi hidegvérű pimaszság.”

„A Kékszakállú bemutatóját már kezdik kitolni a végtelenségig, talán májusig! Az Operánál mindig ilyeneket csinálnak velem!” 1918 elején bosszankodott ekképp Bartók, s a Kékszakállú első előadása valóban az évad végére, május 24-ére csúszott el. Miközben az újságoldalak a katasztrofális közellátás panaszaival meg a mind fenyegetőbben felsejlő háborús kudarc és birodalmi széthullás híreivel teltek meg, a színházi konjunktúra jó ideig utolsó teljes esztendejében már előzetesen is komoly érdeklődés előzte meg a pár évvel korábban az asztalról egy lendülettel lesöpört opera premierjét.

 

A zenei kubizmuson is túlmegy

Az újra csak az ellenséges Olaszország fia, Egisto Tango által vezényelt Bartók-bemutató két főszereplője Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga volt, s Zádor Dezső rendezésében szerep, méghozzá prózai szerep jutott az Opera új szerződtetettjének, a majdani nagy magyar dalnoknak, Palló Imrének is: ő mondta el a Regös bevezető versezetét. A „feleslegesen értelmetlen, zagyva prológust” – ahogyan azt a Budapesti Hírlap kritikája írta, merthogy a bírálatok elsősorban Balázs Béla librettóján verték el a port. „Hálátlanabb, alkalmatlanabb operaszöveg kevesebb akadhat, mint ez a Maeterlinck-utánérzés” – írta a BH-ban Haraszti Emil, de még a radikális Világ recenzense, az új zene mellett elkötelezett – és 1919-ben majd nagyobb szerephez jutó – Reinitz Béla is ilyen tanácsot adott az önérzetes irodalmárnak: „okvetlenül vigyáznia kell [...], mert reflektiv ellankadásaival mindig zsákutcába kergeti majd a zeneszerzőt”.

Balázs Béla munkájának megítélésétől eltérően, mellyel kapcsolatban amúgy voltaképp mindmáig erősen megoszlanak a vélemények, Bartókot szinte egyöntetű reverenciával kezelték az ősbemutató kritikusai. Nemcsak a Kékszakállút a Nyugat hasábjain méltató harcostárs, Kodály Zoltán, hanem jószerint még azok is, akik tévedésnek bélyegezték Bartók operáját. A zseni, illetve a zseniális/geniális szó majd’ mindenütt ott szerepel, ami egyszerre bizonyítja Bartók személyének felértékelődését, valamint a zseni fogalomkör korabeli ambivalenciáját.

„Bartók Béla zsenialitása meglátszik és megérzik A kékszakállú herceg vára muzsikájának is minden taktusán, de az a szertelenül túlzó irányzat, mely a zenéből éppen a zenét dobja ki, éppenséggel nincs előnyére a műnek.” Így írt például Az Újság kritikusa, A makrancos herceg című művével ugyancsak az Opera repertoárjára felkapaszkodó Gajáry István, majd még érzékletesebbé tette kétfenekű véleményét az alábbi passzussal: „Ez az opera, véleményem szerint, teljesen igazolja a Lipótvárosi Kaszinó akkori zsűrijének az ítéletét. Operaházunknak azonban mégis kötelessége volt bemutatni, mert Bartók kivételes tehetsége megérdemli, hogy minden alkotása a nyilvánosság elé kerüljön.”

Az Est és a Magyarország recenzensei ugyancsak sikeresen békítették össze a zsenialitás elismerését és az alapvető értetlenséget, ám a sértéssel elegyített lezsenizés rekordját mégis bizonnyal a Pesti Hírlap állította be. Itt ugyanis az operaház körül szintén érdekeltségekkel bíró Béldi Izor ezt írta: „A Bartók zenéje még rálicitál a Balázs pathologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis. Lehet, hogy ez a »jövő zenéje«, de semmi esetre sem a jelené. (...) Pedig éppen ebben a művében teljes, félelmetes nagyságában bontakozik ki Bartók zsenije. Milyen kár, hogy még mindig lidércfény után megy, mely az ingovány felé csalogatja! Eddig forradalmár volt, most már anarchista; eddig a neo-impresszionizmust követte, most már a zenei kubizmuson is túlmegy.”

„A Kékszakállú kritikái jobbak voltak, mint a Fából faragotté. T. k. [=tulajdonképpen] a Pesti Hírlap és az Újság kivételével mind mellette írt” – sommázta operája sajtóvisszhangját 1918 nyarán az ekkor már meglepően higgadt Bartók Béla, aki reálisan felmérve a premierközönség zajos lelkesedésének, majd a következő, mindösszesen hét előadás lanyhuló fogadtatásának jelentőségét, az év igazi eredményének nem is e bemutatót, hanem a bécsi zeneműkiadóval, az Universal Editionnal kötött megállapodását ítélte. Bartók személyes vágya beteljesült, láthatta és hallhatta a Kékszakállú előadását. Ő 1918-ban átadta a kulcsokat: operája innentől már csak az előadóművészek és a közönség egymást követő nemzedékei számára jelenthetett feladatot és örömöt. Lám, ez a mi birodalmunk!

 

DVD: a kékszakállú herceg vára

Bartók Kékszakállúja olyan gazdag képekben, hogy ledob magáról minden megfilmesítési kísérletet. Pontosabban valamennyi próbálkozás a kísérlet szomorú mementója marad. Ilyen Szinetár Miklós (1981), illetve Michael Powell (1963) rendezése, amit nem tudott überelni Silló Sándor 1995-ös filmje sem, amit most, a mű bemutatójának 100. évfordulóján DVD-n és CD-n is kiadtak.

Kékszakállú színházi rendezései is sorra kudarcot vallanak, ugyanis Bartók drámaiságában fokozhatatlan zenéje mellett a legrafináltabb, legfinomabb, legárnyaltabb színjátszás is önmaga paródiájává silányul. Silló látványosan megszabadítja a művet az eddig rárakódott értelmezésektől. Ezeknek többnyire közös koncepciója, hogy az egész dráma annak a nőnek a tragédiája, aki a titokzatosságánál fogva felsőbbrendű férfi intim szférájába vérszívó vámpírként akar behatolni.

Sillót azonban láthatóan nem annyira nő és férfi megfejthetetlen viszonya izgatja. A történetet a művészlét allegóriájává transzponálja azzal, hogy a Kékszakállú cselekményét színházépületbe helyezi. Egészen konkrétan az Erkel Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház épületében forgatták a jeleneteket, illetve a Vígszínház teteje-kupolája is kapott pár snittet. Kékszakállú és Judit drámája tehát kvázi virtuális színházi tárlatvezetéssé metamorfizálódik, a két szereplő a bartóki zene ürügyén bejárja a színház tereit a pincétől a padlásig. Ajtó akad bőven, bejutunk a páholyokba, majd a nézőtérre, végül a zenekari árok válik a könnyek tavává.

Kováts István és Kolonits Klára szerepeltetése vokális szempontból telitalálat. A két operaénekes azonban jól láthatóan csak tátog, a rendező a sok közelivel az arcukra színészi feladatot bízott, aminek a Kováts–Kolonits-páros nem tud megfelelni. De mivel az ünnepi dupla lemez egyike DVD, a másik CD, mindenki eldöntheti, milyen formában teszi magáévá ezt a kulturális ínyencséget.

Amúgy a prológot Jordán Tamás mondja, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Selmeczi György vezényli.

- kling -

EPS Produkciós Iroda, 2018

 

szerző
László Ferenc
publikálva
2018/19. (05. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...