A szerk.

A migránsszendvicsek hatása a sertésegészségre

A szerk.

Új, ámbátor hivatalba csak lapzártánk után lépő agrárminiszterünk, Nagy István a parlamenti meghallgatásán azt mondotta, hogy az ország hústermelését drasztikusan fenyegető afrikai sertéspestist egy „migráns” eldobott szendvicse hozta Heves megyére.

Ez még a meghallgatásokon elhangzó végeláthatatlan hülyeségsorozat általános minőségét tekintve is egy gyöngyszem volt – de nem kezdjük el részletezni, hogy az afrikai sertéspestis évtizedek óta fel-felbukkan itthon, ahogy más európai országokban is, hogy a Nébih honlapján elérhető információk szerint egyáltalán nem Afrikából, hanem Oroszország felől szokta támadni hazánkat, hogy nemigen grasszálnak az országban „migránsok” – és egyáltalán. (Az egyáltalánt engedelmükkel szintén nem részletezzük). Nagy – és ezt most a legjobb szándékkal tételezzük fel róla – nem azt akarta mondani, hogy lemondhatunk a magyar hurka-kolbászról, ha hagyjuk, hogy az illegális néger (direkt?) fertőzött külföldi fölvágottal szórja tele kellemdús csalitunkat és nemzeti Árkádiánkat, hanem arra célzott, hogy az élelmiszer-higiénia, az állatok (és persze a növények és a gombák és az egysejtűek) jó egészsége egészen apró momentumokon múlhat.

Ami viszont faktum. Az afrikai sertéspestis például ronda betegség, pár nap alatt végez áldozatával (aki csak disznó lehet, a vírus emberre nem veszélyes, őt csak gazdatestnek és szállítóeszköznek használja), hatékony és engedélyezett vakcina nincs ellene, borogatás, gyógyszer, tízparancsolat sem segít, az egyetlen védekezés az érintett állományok teljes megsemmisítése, a fertőtlenítés és új egyedek beszerzése. És mert a kórokozó rendkívül virulens, lehet, hangsúlyozzuk, lehet a magyar disznóössznépesség végzete is.

De lehet, hogy nem lesz az.

Hiszen az már kevésbé világos, hogy ez a mostani járvány Magyarországon a tenyésztett sertésállomány hány százalékát veszélyeztetheti közvetlenül. A legális hizlaldákból hivatalosan egyetlen esetet sem jelentettek eddig, a nem legálisakról (márpedig ilyenekben cseperedik a magyar malacpopuláció tetemes hányada) értelemszerűen nem tudunk, a vaddisznó pedig a vírus szabad prédája. Mégis, a kormányzati jelentések szerint az export csaknem harmada már megakadt a határon; az élő disznó ára két hét alatt 8–10 százalékot esett, a tenyésztők veszteségei napról napra nőnek, és az import csak jön és jön befelé.

És miközben tényleg senkinek nincs pontos fogalma arról, hogy hol állhat meg a járvány és mekkora most valójában, a törvényben az is benne van, hogy a járványintézkedéshez kapcsolódó kártérítés összegét teljes egészében az állam fizeti; értéke pedig a végrehajtásba vont állatok forgalmi értékének száz százaléka. Azaz a kór minden egyes áldozatáért helytáll az állam – az igazi megoldás természetesen az volna, ha az EU tenné ezt. A kényszereljárás pedig jól tudna jönni annak a szűk tucatnyi nagy agrárbefektetőnek, akik az európai konkurenciáénál lényegesen kevésbé hatékony hízóállománnyal rendelkeznek. (A rossz hatékonyság itt azt jelenti, hogy máshol egységnyi takarmányból több húst tudnak termelni, mint minálunk.) Nagy pénzekről beszélünk: a színvonaljavításra nagyszerűen alkalmas teljes állománycsere százmilliárd forintos tétel lenne.

Ez a kór volt, van és lesz a jövőben is. Értelmes szakmai és hatósági intézkedésekkel kordában lehet tartani. Jó agrárdiplomáciával, netán a nemzetközi szervezetekkel kötött megállapodásaink érvényesítésével (például, hogy betegséggyanú esetén csak az érintett régió termékeire vonatkozhat szállítási korlátozás, más térségre vagy pláne az egész országra nem) a gazdasági veszteség hatékonyan kompenzálható lehetne. Ami most zajlik, nem ezt sugallja. Sokkal inkább azt, hogy a váratlan, de végeredményben egyáltalán nem kezelhetetlen járvány ajtót nyithat némi okosság előtt. Az pedig már tényleg csak szalonnapörc a sült kolbászon, ha az egészet a „migránsra” lehet fogni.

Figyelmébe ajánljuk