A szerk.

Az utolsó szabotázs

A szerk.

Németh Szilárd tűnhet (a maga módján) viccesnek, sőt, megnyerő külsejűnek, éles eszűnek is, ez teljes mértékben ízlés kérdése. Nem kétséges, hogy szép számmal akadnak polgártársaink, akik bizalomgerjesztő figurának látják – biztos azért vitte ilyen sokra, azért lett ő a Fidesz alelnöke, mert az effajta kiállás, ez a szerep számos szavazó szívéhez találja meg az utat. Ja, a politika nem kifinomult, tweedzakós, ősz halántékú, slank professzorok dolga, a demokratikus népképviselet épp azért szép, mert mindenki előtt nyitott. Adj neki, durrbele, oszt lássuk meg, a végén kit néznek hülyének!

Lett azonban mostanában egy műsorszáma, ami sajnos még a legmegengedőbb, legdemokratikusabb szemlélőt is erős homlokráncolásra készteti. Ez az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsági üléseinek elszabotálása, amit Németh először tavaly áprilisban adott elő. Ekkor Molnár Zsolt, a bizottság elnöke és Szél Bernadett, a bizottság tagja a nemzeti konzultáció internetes kérdőíve alatt futó orosz kódról faggatta volna az Alkotmányvédelmi Hivatal (a kémelhárítás) főnökét. Ezt azonban Németh, az alelnök és a bizottság másik három kormánypárti tagja (Lezsák, Csizi és Móring képviselők) megakadályozták, mégpedig oly módon, hogy az ülésről sans gêne kivonultak, így téve azt határozatképtelenné. Ekkor még indoklás nélkül. A módszert Németh januárban tökéletesítette. Ezen a tervezett ülésen az 1300 befogadott menekültről lett volna szó, s a bizottság alelnöke (és a három másik kormánypárti) úgy hagyta ott és tette határozatképtelenné, hogy előtte indokolt is: azt mondta, hogy Szél Bernadett Soros György ügynöke, és ezért nemzetbiztonsági kockázatot jelent. A történethez hozzátartozik az is, hogy a két eset között, tavaly novemberben a bizottság tartott rendes ülést is; ezen alkalomból Pintér Sándor belügyminiszter kényszerült beismerni, hogy Soros-hálózat, legalábbis abban a formában, ahogy azt a kormány terjeszti róla, nem létezik.

Mielőtt napirendre térnénk az eset fölött, hogy ja, csak Németh újabb, és a megszokottnál kicsivel bunkóbb magánszámáról volt szó, és a parlament amúgy sem több valamely nem túl nagy horderejű színielőadásnál, amelyben minden szerepet Orbán Viktor oszt ki, először is azt jegyezzük meg, hogy Németh Szilárd indoklása nemcsak képtelen és hazug, hanem irreleváns is volt. Szél Bernadett – miként a bizottság minden más tagja – nemzetbiztonsági átvilágításon esett át, és kockázatmentesnek nyilváníttatott, Németh tehát az Alkotmányvédelmi Hivatal pontosan, törvényben szabályozott, és minden bizonnyal megfelelő gondossággal lefolytatott eljárását bírálta mintegy felül. Valójában persze nem „bírálta felül” – ezt nem tehette, ez fogalmi képtelenség –, pusztán hazudott egy nagyot, elvégre a néma kivonulás mégiscsak rosszabbul nézett volna ki. De az is igaz, hogy in concreto semmi nem kötelezi a bizottság tagjait, hogy eljárjanak az elnök által összehívott ülésekre. Ha pedig nem mennek el, vagy kivonulnak, akkor nincs határozatképesség, és akkor rendesen nem lehet ülést sem tartani (mert például nem lehet határozatot hozni a napirendről, vagy arról, hogy kit hallgassanak meg azon állami tisztviselők, tisztek, igazgatók, kémek és ellenkémek közül, akiknek az ellenőrzését és felügyeletét épp nekik kéne végezniük). Sajnos a törvényalkotónak annak idején eszébe sem jutott, hogy valakinek lesz bőr a képén így gátolni a bizottság munkáját, így fosztani meg az ellenzéket egy fontos felhatalmazásától, s ezért ezt a magatartást tiltani kéne.

A trükk, gyanítjuk, nem Némethet dicséri, ez a fajta leleményes pitiánerség Orbán Viktor védjegye (ami persze nem kicsinyíti Németh felelősségét, és biztosak vagyunk abban, hogy egyszer ezt még számon kérik rajta is). A nemzetbiztonsági bizottság elnökét a törvény szerint mindig az ellenzék adja, és a testületnek többé-kevésbé megfelelő felhatalmazásai vannak arra, hogy vigyázza a polgári és katonai titkosszolgálatok működését, vagy legalább értesüljön arról, ha azok a tilosba tévednek. A tagjai elől törvényesen csak a legféltettebb, legbelsőbb információkat lehet eltakarni; a bizottság meghallgathatja a titkosszolgálatok vezetőit, a miniszterekig bezárólag, és elvben hazudni sem szabad neki. A többsége természetesen mindig kormánypárti, de bizonyos panaszok kivizsgálását már egyharmaddal is el tudja indítani. Azt, hogy még az Orbán-rezsimben is számított a léte, és mert volt, talán nem lehetett mindent megtenni – például azért, mert a titkosszolgálatokon belül is számíthattak valamiféle támaszra azok, akik nem akarták pőre párt- vagy személyes érdekek kiszolgálójaként végezni a munkájukat –, leginkább onnét tudjuk, hogy a Fidesz még most is jónak látta bezúzni.

Most az a kevés rálátásunk is elveszett, amit Molnár, Szél és Mirkóczki képviselők jelenléte adott – miközben a kampány utolsó heteiben naponta bukkannak fel olyan ügyek és robbannak ki olyan botrányok, amelyek evidensen vetnek fel nemzetbiztonsági dimenziókat, az Elios-ügytől a Semjén-ügyön át a Kósa-ügyig, a kormánypárt pedig magától értetődő természetességgel nevezi nemzetbiztonsági kockázatnak politikai ellenfeleit. (És akkor a szemünk előtt kibontakozó orosz infiltrációról még nem is ejtettünk szót.) Még csak azt sem tudjuk, hogy a titkosszolgálatok teljes politikai alávetése miatt kellene jobban aggódnunk, vagy azért, mert a jó fiúk még azt a kevés politikai támaszt is elvesztik, amit a nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki kisebbsége adhat. Talán mind a kettőért. De az ellenőrzés elvesztése és a titkosszolgálatok féktelenné válása olyan súlyos ügy, ami miatt már tömegeknek kéne az utcán lenniük. Csak abban reménykedhetünk, hogy pár nap múlva egy szavazat is megteszi majd.

Figyelmébe ajánljuk