A szerk.

Bögyörő és a Parnasszus

A szerk.

Magyarországon kultúrharc folyik.

Magyarországon kultúrharc folyik. Egyes menthetetlenül jóhiszemű értékelések szerint nagyobbrészt a jobboldalon, a NER kulturális frontokon rohangászó kisvitézei mindenféle ideológiai mintázatú álöltözetekben próbálnak helyet szerezni maguknak a pénztár körül, s olyan hülyeségekkel bombázzák egymást, hogy az operában nagy a buzulás, az irodalomban meg nagy a zsidulás, a tudósok meg ne kutassanak, hanem bólogassanak. A helyzet ebbéli értelmezése szerint a harcnak már áldozatai is vannak, Ókovácsot, Prőhlét ostromolják, Pálinkást már le is vették. Némileg aláássa e verziót Ókovács és Prőhle pozíciójának nagyfokú biztonsága, de az ördög nyilván nem alszik.

Kevésbé naiv elképzelések szerint jelenünk kultúrharca messze túlmutat ezen, s inkább valamiféle felélesztése a soha, még az utolsó népies eltávoztával sem nyugvó népies–urbánus ellentétnek, mely ugyebár a népben és nemzetben, illetve az alanyban és állítmányban gondolkodók közötti nézet-, illetőleg teljesítménykülönbségekben kulminált. E forgatókönyv hívei kedvvel emlegetik a Terror Háza valamelyik aligazgatójának szavakba öntött vágyakozását, miszerint legyünk mi a menők, a menők meg az unmenők, ám ehhez előbb is egy nagy batyu pénzre lenne szükségünk. De aztán megvalósítanánk! Ide a gubát, és hamarosan küldjük az írót, akit többen olvasnak majd a világban, mint Esterházyt, Nádast, Krasznahorkait együttvéve, s ugyancsak kisvártatva küldjük a filmrendezőt, aki Orgoványi kaland című eposzával nagyobb díjakat nyer, mint Jancsó, Tarr és Enyedi! Annyit sem mondunk, hogy fapapucs, s itt lesz a dirigens, aki mellett eltörpül bármelyik Fischer, de jóra fordul még Mohács is, Erdoğan fölajánlja a döntetlent, Kodály lenyomja Bartókot! Nos, a leg­őszintébb sajnálatunkra ki kell jelentenünk, hogy ma Magyarországon nem is ilyen természetű kultúrharc folyik, mert ez ugyanis, még ha csak hazudja is, de azzal az állítással próbálkozik, hogy akarna valamit… létrehozni. A nagy művet, amely a helyes pályára állítja a befogadói agyakat. Nos, akar itt a fene ilyet.

A mai Magyarországon olyan természetű kultúrharc folyik, mint amilyet talán csak a Lenin-fiúk műveltek, s a Négyek Bandája a kulturális forradalom farvizén, ha tetszenek emlékezni reájuk. Ma Magyarországon Bögyörőék intézik a kultúrharcot, akik piszokul nem akarnak semmit, mondjuk a zsebük igényszintjükhöz mért megtömésén kívül túl semmit, csak egyszerűen elpusztítani minden módon és minden eszközzel azokat, akik iránt mérhetetlen kisebbrendűségi komplexusaik felgerjesztik őket. Nem az a kérdés, hogy Bögyörő milyen költő volt, mielőtt Lenin-fiúnak állt (rossz, persze, na és), hanem az, hogy mit akar Bögyörő a hosszú ideje jutalomként megszerzett pozíciójából művelni. Ő pedig semmi mást nem akar, mint a magyar történelem korábbi bögyörői (mert nincs új a nap alatt, még Bögyörőből sem), mondjuk, ’39-ben, vagy ’52-ben. Kicsinálni mindenkit, aki különb nála, s az olyanból elég hosszú a sor.

Elvágni az útját morálisan, egzisztenciálisan, mindenhogyan, elvágni a torkát, nem is túl képletesen. Pusztuljon éhen, mert tehetségesebb, szebb, mert nem vett be a játékba, noha tudta, hogyha bevesz, akkor elgáncsolom nemcsak az ellenfeleket, de a csapattársaimat is, előbb ellopom, majd kiszúrom a labdát, tudta és mégsem vett be. Pusztuljon éhen, mert valaha nyáladzó szerelmes klapanciát írtam hozzá (milyen sorokkal, ó, borzalom), pusztuljon, mert én ilyen nyomorult vagyok, pusztuljon akkor is, ha ő is az, akkor is, ha nem. Az efféle kultúrharchoz nem kellenek érvek, nem kell irodalmi, zsurnalisztai vértezet, nem kell semmi, csak egy szaros állás a kormánylapnál. Meg orr és nyelv. Orr, hogy kiszagolja, ami már messziről bűzlik, hogy tudniillik erre, a vérivásra nagyon is mutatkozik igény odafent, ahol a forintokat osztogatják. S nyelv. Nyelv, a költők fegyvere – mert minden egyes ilyen gesztus, nekimenni és elhordani mindennek a különb embereket, az jól irányzott nyelvcsapás is, mindközönségesen seggnyalás. Dupla haszon: piti bosszú és sunyi törtetés a jutifaliért. Bögyörő ezért csinálja. Jó lenne halhatatlannak lenni, de az ő emeletéről ilyet még soha nem kerestek, hisz’ úgy kettővel alatta lakik a Sértő Kálmánéknak (ha már így benne ragadtunk a lírában), aztán még tőlük is milyen messze volt a Parnasszus.

Figyelmébe ajánljuk