Magyar Narancs: A pillanatnyi állás szerint a magánnyugdíjpénztárak mennyit veszítettek összesen a befektetett vagyonukból a pénzügyi válság miatt?
Erdős Mihály: Az utolsó ilyen adatok a harmadik negyedév végéről vannak, eszerint pénztáranként eltérően a hozam mínusz 10 és mínusz 20 százalék között lesz, azaz 350-400 milliárd forintnyi értékvesztésről beszélhetünk. Vagyis ennyi a piaci értékelés alapján meghatározott árfolyamcsökkenés, ami - bár a könyvekben ki kell mutatni - nem feltétlenül jelent tényleges veszteséget. Ugyanúgy, mint amikor például a lakásunk vagy a házunk aktuális értéke csökken, de az értékváltozással csak akkor szembesülünk, amikor értékesíteni szeretnénk.
MN: Feltételezhetően azoknál a pénztáraknál nagyobb ez az értékvesztés, amelyek a jogszabályban előírt végső határidő előtt vezették be a választható portfóliókat (ennek részleteiről lásd a keretes írást), így mostanra a megtakarításaikat nagyobb arányban tartják részvényekben, és csökkentették a kötvényállományukat.
EM: Náluk valószínűleg nagyobb, de ez attól is függ, hogy ki mekkora részvényhányad mellett döntött a jogszabály adta kereteken belül. Volt olyan pénztár, amelyik az előírt jogszabályi minimumra állította be a megcélzott részvénymennyiséget, míg volt, amelyik a limitet jóval meghaladó arányt célzott meg, abban a reményben, hogy ez hosszabb távon sokkal kifizetődőbb lesz. Hozzátenném, hogy amikor a jegybank drasztikus kamatemelésre kényszerült, az pedig a már megvásárolt állampapírok árfolyamára hatott negatívan - még akkor is, ha később valamennyit csökkentettek az alapkamaton. Továbbá attól is függ ez, kinek mennyi ideje van a nyugdíjig. Amelyik pénztár az előírt 2009. január 1-jei határidőre tervezte bevezetni a választható portfóliós rendszert, annál ezt megelőzően mindenki ugyanabban a portfólióban volt, ami tipikusan a választható rendszerben a közepes kockázatúnak felel meg, tehát az eszközök 10-30 százaléka részvény. Az ő tagjaik közül az idősebbeknél valószínűleg több az időleges értékvesztés, mint azoknál, akiknek a pénztára már áttért a differenciálásra, és őket berakták a legkonzervatívabb, legkevesebb kockázatos eszközt tartalmazó portfólióba.
MN: Az említett határidőt a válság hevében eltolták 2011 júniusára. Erre hogyan reagáltak a pénztárak? Nyilván a meglévő részvényállományt nem váltották át kötvényekre, hiszen akkor realizálták volna a veszteségeket. De az új befizetésekből valószínűleg éppen most érdemes részvényeket vásárolni.
EM: A pénzügyi válság miatt bevezetett heti adatszolgáltatások alapján az látszik, hogy a döntést követő időszakban valóban nem értékesítették a már meglévő részvényeiket, a friss pénzeket pedig megosztották: részben magyar állampapírt, részben részvényeket vettek. Talán részvényből többet, de a gyorsjelentésekből ezt nehéz megmondani, mert az értékváltozásban nem lehet pontosan elkülöníteni, hogy azért milyen részben felel az árfolyamváltozás és a mennyiségi változás.
MN: A pénztári rendszerben az "értékesítés", amikor tehát realizálódik az értékcsökkenés, az az időpont, amikor a tag eléri a nyugdíjkorhatárt vagy átlép egy másik pénztárba. Azt természetesen senki nem tudja megmondani, hogy a részvényárfolyamok mennyi idő alatt érhetik el újra a válság előtti szintet, de mondjuk középtávon hány magán-nyugdíjpénztári tag fogja elérni a nyugdíjkorhatárt? Velük mi lesz? Pórul jártak?
EM: Azt lehet tudni, hogy a magánnyugdíjpénztáraknak összesen 35 ezer 55 évnél idősebb tagja van, ők eshetnek bele ebbe a kategóriába. Viszont 2012. december 31-ig bárki visszaléphet az állami nyugdíjrendszerbe, ha tíz évnél kevesebb pénztári tagsággal rendelkezik, és a tb-nyugdíj negyedénél kevesebb lesz a magánpillérből származó nyugdíja. A belépés utolsó határideje 1999 augusztusa volt, tehát még idén augusztusig sokuknak van ideje elgondolkodni a visszalépésen. Másrészt a rendvédelmi szervek dolgozói 2010. december 31-ig jogosultak a visszalépésre, ha megvan a húszéves szolgálati idejük. Tehát az érintettek nagy részénél megvan ez a lehetőség. De a többiek és a későbbi hasonló helyzetek miatt valóban át kellene gondolni a jelenleg meglévő garanciarendszert.
MN: Azaz a meg nem lévő garanciarendszert. Hiszen a különböző színezetű kormányok addig módosítgatták ide-oda a törvényt, amíg el nem tűnt belőle a magánpillérrel rosszul járók államilag garantált nyugdíja. Az állam a pályakezdőknél kötelezővé teszi a belépést - aztán ha elvesznek a megtakarításai, az az ő bajuk. Ez akkor sem tűnik tisztességes megoldásnak, ha a teljes vagyonvesztés nem túl valószínű eshetőség.
EM: Leegyszerűsítve: a lopás-csalás ellen, a likviditási problémákra és a kifizetéskori nem megfelelő tartalékokra van garancia, de a tőkepiaci fejleményekre valóban nincs. Korábban létezett a normajáradék intézménye, eszerint nem lehetett kevesebbet kapni a magánpillérből, mint az állami nyugdíj negyede.
MN: Ezt újra be lehetne vezetni, vagy vannak ennél jobb eszközök? A cseh rendszerben például negatív hozamot a pénztárak egyik évben sem érhetnek el, ilyenkor a tulajdonosnak kell fedeznie a deficitet. Igaz, ott vannak "rendes" tulajdonosok, a speciális magyar rendszerben pedig maguk a tagok azok.
EM: Valószínűleg a korábbi biztosíték terheit nem bírja el a rendszer. Valamilyen tőkegarancián azonban érdemes volna elgondolkodni, bár egyes megoldásoknak lehet hátulütője. Az ön által említett hozamvédettség esetén lehet, hogy nem az éves megfelelést célszerű előírni, hanem az életpálya egészére vonatkoztatni. Hiszen előfordulhat, hogy az egyik évben kiegészítést kell fizetni, majd két évvel később a hozamok bőven ellentételezik a korábbi veszteséget, és akkor abból már nem fogják azt utólag levonni. Lengyelországban annak a pénztárnak kell befizetnie, amelyik hozama a piaci átlag alatt van. Ezért nagyon hasonló portfóliók vannak, mert senki nem akar az átlag alatt lenni. Van, ahol annak kell befizetni, aki egy előírt tőkepiaci indexet nem ér el. Ekkor mindenki annak az indexnek megfelelő eszközökbe fektet be, ha például ez az állampapírhozam, akkor mindenki állampapírba. Mindenesetre a magánvéleményem szerint a garanciaalapon kívül valamilyen egyedi intézményi garanciavállalást is érdemes beépíteni: amelyik pénztár tényleg rosszabbul teljesít, az egyénileg is járuljon hozzá. Ehhez viszont valóban felmerülhet az önkormányzati struktúra megváltoztatása.
MN: Az önkormányzatisággal felvértezett tagi tulajdonlás kérdése régi probléma, és világos, hogy a nagy pénztáraknál ez a fajta látszatdemokrácia csak a felelősség elkenésére jó. A korábbi viták nem álltak meg ott, hogy a tagoktól utólag nem lehet elvenni a tulajdont?
EM: Nehéz alkotmányos megoldást találni, de egyáltalán nem lehetetlen. Jelenleg nem folyik konkrét előkészítő munka, de természetesen a téma a szakértők között egyáltalán nem került le a napirendről.
MN: Visszatérve a veszteségekre: aki eléri a korhatárt, és nem mutat túl jól a "fialtatott" pénzének az egyenlege, az bent tarthatja a pénztárban a jobb idők eljöveteléig?
EM: Persze. Hamarabb nem veheti ki, de nyugdíjba menetele után nyugodtan a pénztárban hagyhatja a megtakarításait. Mivel befizetés nincs, értelemszerűen működési költséget nem vonnak le, de a vagyonkezelési költséget ilyenkor a hozamból automatikusan leveszik.
MN: A másik gond az a veszteségrealizálás, amikor valaki most vált pénztárat.
EM: Ez az összefüggés azért nem ilyen egyértelmű. Ha most átlépek egy másik pénztárba, akkor természetesen realizálom a veszteséget, és ezt az értékemet vihetem el. A kérdés, hogy melyikkel járnék jobban, a maradással vagy az átlépéssel. Ezt persze nem lehet pontosan előre tudni, de nagyon fontos szempont lehet a döntésnél a két pénztár portfólió-összetétele. Ha nincs közöttük különbség, akkor valószínűleg nem vétettem nagy hibát. Ott ugyanis ugyanolyan, már nyomott árfolyamú értékpapírokat vásárolnak nekem. Akkor kell nagyobb eséllyel eltérő teljesítményre számítanom, ha az új pénztárban lényegesen más lesz a megtakarításaim összetétele, mint a korábbinál.
MN: És a tagok tudják, hogy miben tartják a pénztárak a befizetéseiket?
EM: A részleteit nem tudják, de szerintem ezt senki sem várja el tőlük. De az fontos, hogy milyen típusú eszközökben, vagy a három portfólió melyikében van. Mindenkinek a habitusa alapján kell döntenie, hiszen a törvényi előírásokat mindenki felülbírálhatja. Van, aki azt szereti, ha mindig nyugodtan alhat, és nem érdekli az extra hozam. A kevésbé kockázatos eszközök esetén feltételezhető, hogy évente nem kiugró, de valamilyen kisebb, pozitív reálhozam jön ki. Van, aki nem idegeskedik egy-egy rosszabb év miatt, mert hosszabb távra gondolkodik. A magasabb kockázatú befektetések esetén évente kiugróan magas, de akár kiugróan alacsony hozamok is adódhatnak. De egyik sem jelenti azt, hogy ez a következő időszakban is úgy marad. Persze a válság ezen megközelítések esetében is szolgál tanulságokkal.
MN: Akinek kevesebb, mint öt éve van vissza a nyugdíjig, az nem választhatja a legnagyobb kockázatú portfóliót. De még így is lehet a nyugdíj előtt kicsivel 40 százalékos részvényaránya, azaz akár egyetlen rossz év miatt le tud értékelődni egy élet befizetése. Nem volna célszerű az utolsó időszakban egy szinte kockázatmentes megtakarítási formát biztosítani?
EM: Elképzelhető, hogy ez a három portfólió kevés, esetleg az aktív életpálya végén lehetne egy negyedik, amelynél például csak bankbetétben lehetne tartani a megtakarításokat. Ezen érdemes elgondolkodni. Másfelől azonban olyan országokban, ahol a tőkefedezeti nyugdíjrendszerek már régóta léteznek, még a korhatárhoz közeledve sem volt jellemző, hogy eladják az összes részvényt. Hiszen amikor az illető nyugdíjba vonul, a statisztikák szerint még átlagosan húsz évig él. A nyugdíjban töltött időt is bele lehet tehát számítani a teljes futamidőbe, a még hosszabb ideig, mondjuk még tíz évig tartott részvény pedig esetleg még jobb hozamokat biztosít.
MN: Várhatóan. Csakhogy az Egyesült Államokban az ilyesmit választó ügyfelek épp most bukták el végérvényesen a nyugdíjuk 40 százalékát.
EM: Arra utalok, hogy a válság még ezt a gyakorlatot is megkérdőjelezi. Magyarországon három éve, a portfóliókat előíró jogszabály-módosításnál azon folyt a vita, hogy még a nagyobb kockázat vállalását sem kellene megtiltani a tagoknak a nyugdíjat közvetlenül megelőző években, hiszen aki mégsem tudott megfelelő hozamot elérni, az átrakhatná oda a pénzét, és még kereshetne a részvényeken. Nagyon jellemző fejlemény, hogy most meg pont az ellenkezőjéről beszélünk, és még biztonságosabb megoldást szeretnénk találni.
MN: A lehangoló helyzetben milyen stratégiát célszerű követni a pénztári tagoknak?
EM: A válságtól függetlenül mindenkinek célszerű megnézni a saját pénztára hozamait és költségeit, majd összehasonlítani a többiekével, adott esetben váltani. A felügyelet honlapján már ötéves és nemsokára tízéves hozamrátákat is publikálunk. Ilyenkor persze mindig a kapkodást kell elkerülni. Ránézek a pénztáramra, mínusz 17 százalék, a másik mínusz 12 - mert ilyen adatokat fogunk látni -, holott nem egy év, hanem hosszabb időtáv adatai alapján kell mérlegelni. És mint említettem, aki teljesen más portfóliószerkezetet választ, az "lenyeli a mínuszt". Tájékozódni kell, de nem értékpapírszintig lemenően, hanem minimum részvény-kötvény arányt nézve.
MN: A tájékozódás eddig nem volt jellemző. Portfóliót sem választott a többség, inkább hagyta, hogy a jogszabályi besorolás lépjen életbe.
EM: A nagyobb pénztáraknál a nagy többség nem reagált, de a kisebbeknél többen küldték vissza a portfólióválasztásról határozó leveleket, nem tartották azt puszta formalitásnak. Persze a piac egészét tekintve helytálló az a megállapítás, hogy a többség nem reagált.
MN: A piac letisztulása óta ugyanaz a helyzet: a banki és biztosítói hátterű néhány pénztárnál van a tagok döntő többsége, miközben évről évre - és most már a hosszabb időtávú hozamok alapján is - látszik, hogy nem feltétlenül ők a legjobbak, sőt. Mégis minimális az átlépések száma.
EM: Az átlépések száma növekszik, habár inkább a nagyobb pénztárak egymás közötti mozgásában, ami az ügynöki tevékenység aktivitására utal. Nincs külön nyugdíj-befektetési kultúra, hanem a társadalom általános pénzügyi kultúrája jelenik itt is meg. Nagyon fontos volna az alapfogalmak ismerete, hogy mi a részvény, mi a kötvény, hogyan működnek. De tavaly végre komoly változás indult meg. Ugyanis a jegybank, a felügyelet és a piaci szereplők előkészítésével bekerült a Nemzeti Alaptantervbe a pénzügyi kultúra középiskolai oktatása. Továbbá a felügyelet által beszedett bírságokból finanszírozva tananyagot is készítettünk. Ez a honlapunkról letölthető, és tanárok felkészítését is tervezzük. Mindez nem megy egyik napról a másikra, de ez az egyetlen út ahhoz, hogy az egész rendszeren alapvető változásokat lehessen létrehozni.
Ütemkésés
A magánnyugdíjpénztárak 1998. januári indulása után tíz évig szabadon dönthettek arról, hogy a befizetett nyugdíjjárulékot milyen befektetésekben tartják. A minden tagra egységesen vonatkozó vagyonkezelés eredményeképpen döntő többségben állampapírokat választottak, hiszen ezen időszakban a kötvények hozama végig meghaladta a tőkepiacon elérhető mértéket. Ezt a szakértők végig nehezményezték, több okból. Egyrészt így az éppen az államtól elirányított járulék egy közvetítőn keresztül visszakerült az államhoz, ami megkérdőjelezte a pénztárak értelmét. Másrészt a tőkepiaci tapasztalatok szerint a kockázatosabb befektetések ténylegesen hosszabb távon - amilyen tipikusan a nyugdíj-előtakarékosság - magasabb hozamokat biztosítanak a kockázatmentesebb formánál. Valamint a pénztári rendszer bevezetése melletti egyik érv éppen a tőkepiacra gyakorolt élénkítő hatása volt. A 2007-es törvénymódosítás szerint ezért minden pénztárnak ki kell alakítania három különböző befektetési portfóliót, és a tagok választhatnak, melyikbe szeretnék a befizetéseiket irányítani (a szlovák rendszerben már induláskor így volt). A jogszabály számolt az érdektelenséggel, ezért úgy rendelte, hogy aki nem választ magától, azt a nyugdíjig hátralevő ideje szerint automatikusan be kell sorolni valamelyik csomagba. A klasszikus portfólióba kerül, akinek ötnél kevesebb éve van a nyugdíjig; itt a részvények aránya nem lehet több 10 százaléknál, igazán kockázatos eszközök - mint ingatlan, származtatott ügylet, befektetési jegy - egyáltalán nem lehetnek benne. A kiegyensúlyozott portfólióban a részvények aránya 10-40 százalék lehet, és tartalmazhat legfeljebb 10 százalékig ingatlant is - ide azok kerülnek, akiknek 5-15 év van vissza a korhatár eléréséig. Az ennél is fiatalabbak a növekedési portfólióba kerülnek, ahol minimum 40 százalék a részvény és a többi kockázatos eszköz is megengedett. A pénztári tagok önveszélyes döntését egyetlen esetben korlátozták: akinek öt évnél kevesebb van hátra a nyugdíjig, az nem választhatja a növekedési portfóliót. Az áttérés végső határideje 2009. január 1. volt, de a korábbi váltást nem tiltotta semmi, a tagok kétharmadát lefedő tíz pénztár már tavaly elvégezte a besorolásokat. Mivel a tagok többsége nem választott, és az életkora alapján a növekedési portfólióba tartozik, a pénztárak komoly részvényvásárlásba kezdtek. Mindez szerencsétlenül megelőzte a brutális árfolyameséseket, ennek következtében a szektor vagyona gyakorlatilag egy teljes év befizetéseivel csökkent. Októberben azután a kormány eltekintett a többi pénztár áttérítésétől: a módosított jogszabály szerint a minimális befektetési arányoknak csak 2011. június 30-ig kell eleget tenni, a már differenciált portfóliókat üzemeltetőknek pedig a 2009. január 1-jén esedékes átsorolásokat egy évvel később kell elvégezni.
