Magyar Narancs: Mi a véleménye mindarról, ami a Bajnai Gordon tervezte intézkedésekről máig kiderült? (Az interjú múlt csütörtökön készült.)
Bod Péter Ákos: Ez egy pénzügyi kiigazító csomag, amelynek eredményeként a kormány egyfelől a deficitet akarja leszorítani, másfelől pedig eleget akar tenni a külső igényeknek. Már 2006-ban is az Európai Unió igénye volt, hogy Magyarország tartsa be a stabilizációs és növekedési paktumot - ezt ugyanis 2004. május 1-jétől máig megsértjük. A 2008 őszén a valutaalappal kötött szerződésben pedig még keményebb feltételeket vállaltunk a kölcsön érdekében. A külső kötelezettségnek és a belső finanszírozási kényszernek két módon lehet eleget tenni. Egyrészt adónöveléssel. A Gyurcsány-kormány ezzel próbálkozott, például különadókkal az aktív rétegeket és korosztályokat terhelte meg, hogy fő szavazóbázisát, a passzív vagy inaktív rétegeket megvédje. Ám miután tovább nem terhelhető az aktív réteg, és a gazdaság teljesítménye is csökken, most már a kiadási oldalhoz is hozzá kell nyúlni. Ez történik most a 13. havi nyugdíj vagy a köztisztviselők, közalkalmazottak juttatásainak a megszüntetésével. Együgyű csomag ez, amennyiben egyetlen ügyre, a deficit lefaragására koncentrál. Ami végül is érthető, hiszen azzal a politikai, gazdasági, személyes súllyal, amivel a húsvét után fölálló ügyvezető jellegű kormány rendelkezik, több nem is vállalható. Mindenesetre ezek az intézkedések sem oldják meg azt, hogy Magyarország hogyan juthat előbbre, amikor a válság véget ér. Márpedig előbb-utóbb véget ér.
MN: Vannak kalkulációk is arra, hogy az egyes tételeken mennyit spórolhat a költségvetés. Azzal például, hogy a gyes és a gyed legfeljebb két évig tarthat, mindössze 2 milliárd faragható le a kiadásokból. Ez például mennyire bölcs lépés? A Bokros-csomagnak is voltak olyan elemei, amiknek a költségvetési hozadéka messze nem állt arányban az intézkedések társadalmi vagy politikai hasznosságával.
BPÁ: Igen, 1995-ben például a fogászati kezelés módosítása, miszerint csak a húzást dotálja az állam, alig 1-2 milliárdot hozott. A megszorító csomagok technikailag úgy készülnek, hogy egy pénzügyminisztériumi osztályvezető vagy fogalmazó fölírja a főbb tételeket, aztán megsaccolja - vagy használjuk inkább az elegánsabb "modellszámítást végez" kifejezést -, hogy például bizonyos föltételek mellett egyes adótételek emelésével vagy a szociális juttatások mérséklésével miként csökken a kiadási oldal. Majd mindezt a főnöke elé terjeszti, aki meg elgondolkodik, hogy például ahol a szigorítás kevés hozadékkal jár és jó érdekérvényesítésű réteget érint - mondjuk az újságírók speciális adózásának a megszüntetése -, azt érdemes-e erőltetni. Az ókortól tudjuk, hogy az állam a szegény embereken gazdagodhat. A tőkét nem lehet nagyon megszorongatni, mert mobilis - ha veszélyt szimatol, odébbáll. Egyébként mindig csak utólag derül ki, hogy mire érzékeny a társadalom. Az 1990. őszi taxisblokád idején például arra döbbentünk rá, hogy a korábbi tabut, miszerint a kenyér és a sör árához "nem szabad nagyon hozzányúlni", a benzinár váltotta föl. Mert lezajlott egy életmódváltozás. Lehet, hogy manapság például a mobiltelefonálás feltételeinek vagy tarifáinak drasztikus megváltoztatása okozna olyan felhördülést, amire előzőleg senki nem számított. Összegezve: a pénzügyi szigorítások mögött nincs különösebb közgazdasági elmélet, hanem inkább egyfajta érzékenységvizsgálat.
MN: A megszorítás után tovább kell majd lépni. Ön mit tartana jó iránynak? A mozgástér elég szűk.
BPÁ: A valutaalap ernyője 2010-ig szavatolja a fizetőképességünket akkor is, ha egyetlen árva magyar állampapírt nem lehet elhelyezni ez idő alatt. Mozgástér viszont mindig van. Magyarország adósságállománya a nemzeti jövedelemhez képest manapság 73-80 százalék között mozog. Azért fogalmazok így, mert ez a mutató egy bonyolult képlet alapján áll össze, függ például a kamatszinttől, árfolyamtól is. A hetvenes évektől ez sohasem volt 50 százalék alatt, az ország mindig is függött a külső finanszírozástól. A tőkepiaci kényszerpálya változó szélességű: lehet igen széles, amin van hely manőverezni, és lehet olyan szűk, hogy csak az ösvényen mehetünk, mert különben szakadékba zuhanunk. A valutaalap kijelölte kényszerpálya ellenben más: az olyan, mint egy vasúti pálya, vannak ugyan váltók, de az útvonal kötött. Ahogyan a vonaton időnként jön a kalauz megvizsgálni a jegyet, a valutaalap is negyedévenként ellenőrzi, teljesítettük-e az elvárásokat. A kötött pályának vannak azonban előnyei is: a valutaalap tisztségviselőinek van arcuk és címük, ahová adott esetben szándéklevél küldhető. Egy feltételrendszer újratárgyalása önmagában még nem abszurd gondolat. A tőkepiac viszont, bár szélesebb ösvény, de egyenetlenebb, és nem ismerjük a szereplőket. Néhány tízezer fiatalember a világ különböző pontjain nagyon korlátozott információ alapján dönt a finanszírozásunkról azzal, hogy például vesz-e magyar állampapírt vagy sem, és ha vesz, rövid vagy hosszú lejáratra veszi-e.
MN: Említette korábban, hogy Magyarország nem tart be bizonyos uniós követelményeket. Mi ennek a következménye?
BPÁ: A csatlakozás előtti rémes és rendkívül színvonaltalan népszavazási kampányban egyszer sem hangzott el, hogy a nemzeti valutát muszáj föladni. Hogy az euróövezetbe lépés föltételeit a nemzeti kormány mikorra teljesíti, az rajta áll. De az eurót be kell vezetni. Továbbá az unió tagjaként kötelező számunkra a növekedési és stabilitási paktumban foglaltak betartása is, többek között az, hogy a deficit nem haladhatja meg a nemzeti jövedelem 3 százalékát. Ha mégis nagyobb, akkor az euróövezetbe tartozó tagállamot az unió megbünteti, az azon kívülire ellenben nem neveztek meg büntetést. A paktum megsértését persze az EU regisztrálja, és kezdeményezi a kiigazítást. A magyar politikusoknak ebből az egészből csak annyi jutott el a fülükig, hogy nincs büntetési tétel. És a magyar politikus legyintett erre a kritériumra - miközben az unióban pontosan látják, mi zajlik. Végül 2006-ban az EU a deficit lefaragása miatt keménykedni kezdett Magyarországgal. Ha ugyanis a deficit lemegy, akkor az adósság/GDP arány magától javul. Nem véletlen, hogy a valutaalap is a deficiten lovagol: a készülő Bajnai-féle csomag voltaképpen a deficitet igyekszik korlátok között tartani. Nem lesz könnyű, mert közben zsugorodik a gazdaság, amelyikből ki kell vonni ezeket a pénzeket.
MN: Március végén mutatták be a Jövőkép című összeállítást, ami a Fidesz gazdasági alapprogramjának is tekinthető. Nem szerepel a neve a szerzők között, ami korábbi politikai szerepvállalása ismeretében - ipari és kereskedelmi miniszter az Antall-kormányban, Orbán Viktor miniszterelnök gazdasági főtanácsadója, de említhetjük azt is, amikor 2006-ban a két választási forduló között Orbán önt javasolta a Fidesz és az MDF közös kormányfőjelöltjének - meglepett bennünket.
BPÁ: A válasz nagyon egyszerű: nem kértek föl a részvételre. Van, amikor megkérnek a közreműködésre, mint például Orbán Viktor, amikor tavaly találkozott Dominique Strauss-Kahnnal, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatójával. A Jövőkép című összeállításba beleolvastam, de nem néztem át tüzetesen. Egyébként nem tartom programnak, mivel a válság előtt íródott, a hivatkozott adatok minimum egyévesek. Ebből a munkából nem lehet kiolvasni, hogy a szerzők a mostani helyzetben milyen tanácsot adnának egy döntési pozícióba kerülő politikusnak.
MN: A magyar költségvetés rendbetétele szükséges, de önmagában még nem garantálja a sikeres válságkezelést. Ahhoz elengedhetetlen a nemzetközi gazdaság fölívelése is, például ha Németország magára talál, az húzza majd Magyarországot is. Látszik már az alagút vége?
BPÁ: A Standard & Poor's és a Moody's közzétette, hogy az általa ismert cégek papírjai alapján az év második felétől egy felívelő szakasz következhet: az más kérdés, hogy ez gyors vagy elnyújtott, lassú folyamat lesz. Vannak azonban egészen más prognózisok is. Az valószínűsíthető, hogy a tőkepiac, amely a leghamarabb zuhant be, a leghamarabb is fog kilábalni a válságból. A reálgazdaságban ez már nehezebben megy, például a krízis miatt leállított termelést roppant nehéz újraindítani. Mégis az, hogy egyes vállalatok áttértek a négynapos munkahétre, nem csak szociálpolitikai gesztus. Egyszerűen nem akarják elveszíteni a képzett munkaerő-állományt, és így próbálják túlélni a válságot a kereslet nem túl távoli újbóli megjelenéséig. A kilábalás, a föllendülés szektoronként, országonként eltérő idejű és intenzitású lesz. Számomra az az egyik kulcskérdés, hogy e folyamat nemzetközi beindulása Magyarországot milyen állapotban találja. E tekintetben, és nem is politikai értelemben, óriási a félelmem.
MN: Miért?
BPÁ: Például a magyar munkaerő képzettségi hiányosságai, gyatra foglalkoztatási, aktivitási állapotunk miatt. Az eddigi kormánypolitikák egyik legkártékonyabb jelenségének tartom - szemben a Fidesz törekvésével, hogy például az iskolába járáshoz kössék a juttatások egy részét - a generális jóléti megoldásokra visszatérést. A képzelt pénzbőség idején, 2002-ben ez még finanszírozhatónak látszott. Ám ha például a hárommillió háztartásból egymillió jogosult gázár-kompenzációra, ott valami logikailag sem stimmel. Az adónkból nyújtott támogatásokat azokra kell koncentrálni, akik ezek nélkül lehetetlen élethelyzetbe kerülnek.
MN: A Fidesz is kampányolt az állami szerep erősítésével.
BPÁ: A kampány a választóknak szól. A Fidesz kormányzati gyakorlata ennél egy fokkal szelektívebb volt.
MN: Viszont szívesen ideológiai alapra helyezte a szociális intézkedéseket, például a családi pótlékét, vagy olyasmit sugallva például, hogy feltétlenül értékesebb a társadalomnak az, aki dolgozik.
BPÁ: Akkor a politikusok legyenek szívesek jobb szöveggel szolgálni. Az értelmes feltételekhez kötött támogatás nemcsak olcsóbb, igazságosabb is. De a szelekció bizony kegyetlenül nehéz munka, mert például el kell különíteni az álrokkantat a rokkanttól, az álszegényt a szegénytől. Nem is elsősorban állami, hanem főként önkormányzati feladat lenne ez. És citoyen öntudat is kell hozzá, mert ma még a kölcsönös kis csalások hálójában élünk. Ha ezen nem változtatunk, akkor egy nagyon lomha társadalommal lépünk a fellendülés időszakába.
MN: Nem kellene egyszer más irányból elindulni? Előbb egy normális szociálpolitikát kidolgozni egy olyan országban, ahol egymilliónál is több a nagyon szegény ember? És onnan indulva meghatározni a többi tényezőt: a foglalkoztatást, oktatást, a gazdasági előirányzatok elérésének módját, a társadalmi teherviselés mértékét, és nem fordítva. A szociális kérdésekre adandó válaszokat szinte egyáltalán nem látjuk a programokban.
BPÁ: Ez így van. Sőt elterjedt egy téveszme is: gazdasági válság van, ergo legyen gazdasági szakember a miniszterelnök. Ezt eleve nem tartom jónak. A valutaalapi sínen fut a vonatunk: meg van írva a szerződésekben, milyen feltételeket, mekkora deficitet vállaltunk. A kormányprogram legegyszerűbb eleme éppen ezért a gazdasági rész: ki kell sajtolni az országból hatszázmilliárdot. A megszorítás hogyanja, társadalompolitikája a nagy rejtély: hogyan lehet elfogadtatni, és miként lehet úgy megvalósítani, hogy a legkevésbé sérüljön a társadalom szerkezete és a jövő ígérete. Ésszerűtlen megtakarításokkal tönkretehetünk sok mindent.
MN: Tanítanak válságkezelést az egyetemeken?
BPÁ: Feldolgozunk állami és üzleti döntések körében esettanulmányokat. A mostani válságról is a hallgatókkal együtt rakosgatjuk össze a tapasztalatokat. De ismerjük be: a közgazdaság-tudomány a válságokra mindig utólag reagál, míg válság közben nagy butaságokat is mond. Ezért sem kell túl komolyan venni a közgazdászokat.
MN: Pedig mindenkinek van valami jó ötlete.
BPÁ: Persze, de a nagy könyvet majd öt év múltán írják meg erről is. Ha Keynes mindazt elmondta volna az államvizsgáján, amit később a nagy világválság után a keynesizmusba belerakott, megbukott volna, mert szembement a szokásos feltételezésekkel. 1936-ban viszont professzorként ő lett az etalon. A mostani történésekről vannak persze sejtései az embernek a korábbi krízisek ismeretében. Megragadom az alkalmat, hogy újságírókkal ülök együtt. Mostanában különböző orgánumokban, fórumokon többször is megjelent, hogy a jelenlegihez hasonlóan nagy gazdasági visszaesés nem volt Magyarországon az elmúlt két évtizedben. Az iparra ez annyiban igaz, hogy a visszaesés 2009-re várt mértéke összevethető az 1991-es csökkenéssel. De a GDP a rendszerváltás utáni második évben 11 százalékkal zuhant - most pedig 5 százalékos csökkenést prognosztizálnak, ami lényeges különbség. Túlélte az ország 1991-ben a mínusz 11 százalékos sokkot? Igen. A politikusok azon félelme, hogy a mostanit nem lehet túlélni, alaptalan. A magyar társadalom figyelemre méltóan adaptív.
