A náci fajelmélet test- és vérkultusza, az "árja faj tisztántartásának" jelszava a nemzetiszocialista ideológiát óhatatlanul szexuális kontextusba helyezte. A weimari köztársaság liberalizmusát a nácik radikális fordulata követte: Poroszországban már három héttel Hitler hatalomra jutása után bezárással fenyegették azokat a könyvesboltokat és újságosbódékat, ahol a sajtótermékek "erotikus hatást váltanak ki az olvasóból". A nácik azonban éppen biológiailag determinált ideológiájuk miatt nem tudták marginalizálni a nemiséget: a zsidók és árják szexuális kapcsolata, a fogyatékkal élők gyermekvállalása és a homoszexualitás mind a kívánatosnak tartott faji tisztaság útjában álltak. A nácik még a diszkrimináció terén is diszkriminatívak voltak: hozzáállásuk erős eltérést mutatott a deviánsnak minősített nők és a férfiak esetében.
Ez áttételesen már a "fajgyalázást" (tehát a zsidók és árják közti nemi kapcsolatot) tiltó jogszabályok szövegében megjelent. Az 1935 szeptemberében elfogadott nürnbergi faji törvények bűncselekménnyé nyilvánították a zsidók és nem zsidók közti házasságot és a nemi kapcsolatot. A jogszabály azt is megtiltotta, hogy zsidók 45 év alatti német nőket foglalkoztassanak háztartási alkalmazottként. A rendelkezésben a náci hecclapok kedvelt karikatúrahőse, a fiatal árja lányt megrontó, szexuálisan túlfűtött, perverz zsidó férfi toposza köszönt vissza. Az árja háztartásoknál szolgáló zsidó nők ugyan lényegesen kevesebben voltak, mint a zsidóknak dolgozó keresztények, mégis szemet szúró, hogy a náci jogalkotó nem tartotta annyira veszélyesnek, ha a zsidó cselédlány és az árja háziúr között alakult ki románc, ezért az ilyen esetekről nem is rendelkezett.
Fajvédelem a hálószobában
A nürnbergi mintára készült ún. harmadik zsidótörvényben (1941. XV. tc.) a magyar törvényhozás nemi alapon már sokkal nyilvánvalóbb különbséget tett a fajgyalázás egyes alesetei között. A törvény megtiltotta a vegyes házasságokat, és három évig terjedő fogházzal fenyegette azt a zsidó férfit, aki "tisztességes" (tehát a bűnügyi nyilvántartásban prostituáltként nem szereplő) nem zsidó nővel "nemileg közösül". A jogszabály azonban furcsa módon csak a keresztény férfiak és zsidó nők házasságát tiltotta, ugyanakkor a nemi kapcsolatot nem szankcionálta. Egy zsidó férfi tehát börtönbe került, ha keresztény nővel bújt ágyba, egy keresztény férfinak azonban büntetlenül lehetett viszonya zsidó kedvesével. Amikor az alsóházban ezt a diszkriminációt többen szóvá tették, Rajniss Ferenc szélsőjobboldali képviselő (Szálasi későbbi kultuszminisztere, akiről egyébként a pesti pletyka azt tartotta, hogy gazdag zsidó nők kitartottja volt) nagy derültséget keltve ennyit válaszolt: "Egy kis igazságtalanság van benne." A törvény indokolása sem ad bővebb magyarázatot a különbségtételre. A szöveg hosszasan értekezik a zsidóság faji különállásáról és a nagyarányú fajkeveredés veszélyeiről, azt viszont nem közli, hogy a házasságon kívüli fajkeveredés miért csak akkor nemkívánatos, ha a férfi zsidó és a nő keresztény.
A törvényt megszavazó (zömmel árja férfi) képviselők nemcsak rasszisták, de protekcionisták és paternalisták is voltak. Protekcionisták, méghozzá a képmutató fajtából, mert antiszemita szólamaik ellenére nem láttak kivetnivalót a zsidó nőkkel való erotikus kapcsolatban, és szexuális versenyelőnybe hozták saját csoportjukat: a keresztény férfiakat. Paternalisták, mert mintha nem bíztak volna a keresztény nőkben, és megkérdezésük nélkül is meg akarták őket védeni a kísértéstől. Ez utóbbira jó példa Endre László, aki 1944-ben belügyi államtitkárként irányította a magyar zsidóság deportálását. Endre 1940 novemberében, még Pest megye alispánjaként levelet írt Teleki Pál miniszterelnöknek. Ebben kifogásolta, hogy a zsidó munkaszolgálatos férfiak a falvakban "keresztény hajadonokat rontanak meg". A levél végül az Igazságügyi Minisztériumba került azzal az ajánlással, hogy a problémára legyenek tekintettel a harmadik zsidótörvény kidolgozásakor. Úgy tűnik, a korszak antiszemitái bedőltek saját propagandájuknak: nem nehéz felfedezni a rokonságot a fajvédő Endre aggályai és a nácik félelmei között. Mindkettő középpontjában az árja lányokat kihasználó, bűnös zsidó férfi mesterségesen gerjesztett sztereotípiája állt.
A magyar fajtörvény egyébként csak részben érte el a kívánt hatást. Az amúgy ritkuló vegyes házasságok száma ugyan megcsappant, de - miniszteri külön engedéllyel - továbbra is létesülhettek ilyen frigyek. Sok keresztény inkább vallást váltott és izraelita lett, de nem adta fel házassági terveit. (Később a keresztények áttérését jogszabály tiltotta meg.) Olyan esetek is előfordultak, amikor - az utolsó törvényes kiskaput kihasználva - árja lányok prostituáltként felvetették magukat a rendőrségi nyilvántartásba, hiszen így zsidó párjuk nem volt büntethető. Ezeknek a technikáknak is köszönhető, hogy hazánkban a fajgyalázási ügyek nem kerültek nagy számban bíróság elé.
Biopolitika a gyakorlatban
A nácik úgy vélték, hogy a fogyatékkal élők, elmebetegek, alkoholisták, depressziósok, de még a bűnözök és csavargók is genetikusan degeneráltak. Ezért indítottak ellenük kíméletlen háborút, hiszen szerintük génjeik továbbörökítésével ronthatták volna a németség "faji tisztaságát". Alig fél évvel Hitler hatalomra jutása után Németországban nagyszabású kényszersterilizációs program indult. 1939-ig 410 ezer német testi és szellemi fogyatékkal élőt, skizofrént, epilepsziást, depresszióst, hallás- és látássérültet sterilizáltak. A férfiaknál legtöbbször az ondóvezetéket, nőknél a petevezetéket kötötték el. A műtéti komplikációkba ötezren haltak bele. De ne gondoljuk, hogy csak a nácik alkalmaztak ilyen drasztikus eszközöket: a harmincas években az USA két tucat államában és a skandináv országokban is hasonló jogszabályok voltak érvényben.
A nácik tisztogatásai során "aszociális elemként" koncentrációs táborba vittek sok koldust, vándorcigányt, fertőző nemi beteget és prostituáltat. A szexuális partnereiket gyakran váltó, promiszkuis nőket "morálisan gyengeelméjűnek" nyilvánították és felléptek ellenük. A hasonló életvitelt folytató férfiak azonban továbbra is háborítatlanul hódíthattak. Ahogy a harmadik magyar zsidótörvény esetében, a politikát alakító férfiak itt is saját nemüknek kedveztek.
A két nem közötti különbségtétel hasonlóan látványos volt a meleg férfiak és nők esetében is. Csakhogy éppen ellenkező előjellel: itt a férfiak voltak veszélyben. Az 1871-es össznémet büntető törvénykönyv 175. paragrafusa tiltotta a férfiak közötti homoszexuális kapcsolatot. A weimari köztársaság toleráns légkörében erős mozgalmak indultak a tényállás dekriminalizálására. A nácik már 1927-ben kifejtették, hogy a homoszexuális férfiakat "a legkeményebben üldözni kell, mert az ilyen bűnök a német nép vesztéhez vezetnek". Szennylapjuk, a Völkischer Beobachter szerint a homoszexualitás egyesíti "a zsidó lélek minden aljas ösztönét", ezért "a legocsmányabb elő-ázsiai eltévelyedéskéntÉ kötéllel megtorlandó bűncselekményként" kell kezelni. Hitler hatalomra jutása után a melegek üldözését a nácik fontos rendőri prioritásként kezelték: egyesületeiket feloszlatták, bárjaikat bezárták, sokukat börtönbe vetették. 1935-ben tovább szigorították a büntető törvénykönyvet: ettől kezdve drasztikusan megnőtt a 175. paragrafus alapján elítéltek száma. A náci rendőrség egész besúgóhálózatot működtetett, amely figyelte a közfürdőket, az ifjúsági szervezeteket, de még az újságok apróhirdetéseit is.
A homoszexuális kártyát a nácik a nagypolitikában is gátlástalanul kijátszották. Németországban köztudomású volt, hogy a négymillió fős barnainges náci párthadsereg, az SA vezérkarában elterjedt volt a homoszexualitás. Az SA-vezetőknek számtalan szexbotránya volt: hatalmukkal visszaélve fiatalkorúakat, köztük Hitlerjugend-aktivistákat erőszakoltak meg. Amíg kegyben álltak Hitlernél, az ügyeket eltussolták. Amikor viszont 1934-ben a náci Führer leszámolt a politikai okokból tehertétellé váló riválisaival, az SA-vezetők kivégzését a propaganda többek között az erkölcstelen "homoszexuális fertő" felszámolásával igyekezett igazolni. 1938-ban a Gestapo mocskos eszközökkel tette tönkre a hadsereg vezetőit. A hadügyminisztert egy korábbi prostituált segítségével kompromittálták. A hadsereg főparancsnoka, Werner von Fritsch szintén provokáció áldozata lett: a bűnügyi nyilvántartásokban szereplő egyik férfiprostituált azt állította, hogy a tábornok is a kuncsaftjai közé tartozott. Valójában a Gestapo parancsára szándékosan összekeverte egy Fritzsch nevű századossal (a két név között mindössze egyetlen "z" betű volt a különbség). A megdöbbent Fritsch kénytelen volt beadni lemondását. A Gestapo üzelmeinek következtében a háborúra készülő Hitler a tábornokok távozásával éppen az Anschluss előtti hetekben vehette át a német hadsereg közvetlen irányítását.
Melegek és leszbikusok
1936-ban Heinrich Himmler, az SS és a rendőrség főparancsnokának vezetésével létrejött a melegek üldözését irányító csúcsszerv, a Homoszexualitás és Magzatelhajtás Elleni Harc Birodalmi Központja. A homoszexuálisokat nyilvántartásba vették, 1938-tól sokukat koncentrációs táborba hurcolták. A rózsaszín háromszöggel megjelölt foglyok a lágerhierachia alján álltak: őreik különösen brutálisan bántak velük, rabtársaik sokukat megerőszakolták. Egyes náci orvosok Auschwitzban és más táborokban sok meleg férfit kasztráltak a sterilizációs kísérletek során. Mások erőszakkal heteroszexuális kapcsolatra kényszerítették őket, hogy "jó útra" térjenek. 1944-ben egy kollaboráns dán orvos vezetésével Buchenwaldban homoszexuális foglyok lágyékába varrt hormonkapszulák segítségével akarták megváltoztatni a rabok nemi orientációját. A 15 kísérleti alanyból kettő meghalt, a többiek bölcsen azt mondták, hogy a kezelés hatására heteroszexuálisok lettek. A nácik mintegy 50 ezer meleg német, cseh, lengyel holland és francia férfit börtönöztek be, és körülbelül 10-15 ezret hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol legtöbbjüket meggyilkolták.
A leszbikus nőkkel szemben azonban korántsem volt ilyen könyörtelen a náci állam. A rettegett 175. paragrafus hatálya rájuk nem terjedt ki. Nem tartóztatták le őket, és nem kerültek tömegesen koncentrációs táborba sem. Mindöszsze néhány olyan eset ismert, amikor nőket kifejezetten azért börtönöztek be, mert saját neműekhez vonzódtak. A meleg férfiakkal szembeni dühödt fellépésüket a nácik négy fő okkal magyarázták: a gyermeknemzés elmaradása, a fiatalok "megrontása", a kisebbségi létből fakadó "klikkalkotás" és a "közerkölcsök veszélyeztetése". Ezzel szemben úgy vélték, hogy a leszbikusok esetében ezek a problémák nem állnak fenn. 1936-ban több német büntetőjogász kifejtette, hogy a leszbikus nők sokkal nagyobb eséllyel "térnek vissza" heteroszexuális, tehát gyermeket produkáló kapcsolatba, mint a meleg férfiak. Úgy vélték, hogy a leszbikus nők "pszichéje korántsem szenved olyan kárt", mint a meleg férfiaké. Felmerült egy praktikus megfontolás is: eszerint a női homoszexualitás pubertáskorban állítólag annyira elterjedt volt, hogy szigorítás esetén német lányok tömegesen kerültek volna börtönbe. Az érvelést azonban tényekkel nem támasztották alá. A leszbikusokat büntetni akaró radikális nácik joggal mutattak rá: a fennálló szabályozás hiedelmekre és mendemondákra épült. A kérdés végül lekerült a napirendről, és a leszbikusok megmenekültek.
Döntési helyzetben
Távol álljon tőlünk, hogy egyenlőségjelet tegyünk a náci politika és más államok nemiségre vonatkozó joggyakorlata között, de meg kell állapítanunk: az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatok szankcionálásakor nem csupán a nemzetiszocialisták különböztették meg élesen a férfiakat és a nőket. (Lásd keretes írásunkat.) Az évezredeken átívelő jogalkotási és jogalkalmazási gyakorlatot egyetlen közös tényező köti össze: a döntés minden esetben a domináns társadalmi helyzetben lévő férfiak kezében volt. Õk pedig általában bocsánatos bűnnek vagy éppen izgalmas normaszegésnek tekintették a leszbikus szerelmet. A keresztény férfiakból álló magyar parlament a zsidótörvények időszakában éppúgy elnéző volt saját társadalmi és nemi csoportjának szexuális kalandozásaival szemben, mint a fehér férfiak dominálta, déli államokban régebben működő amerikai bíróságok és esküdtszékek jelentős része.
Az árja faji tisztaságról prédikáló nácik kegyetlenül üldözték és gyilkolták a meleg férfiakat, de szinte alig foglalkoztak a meleg nőkkel. Ez a megkülönböztetés ma is tetten érhető a férfiak által dominált tömegkultúrában: a reklámokban, pornófilmekben feltűnő leszbikus szcenáriók általánosan elfogadottak, míg a férfi-homoszexualitás vizuális reprezentációja tabunak számít.
Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a sokáig destruktívnak tartott és üldözött szexuális magatartásformákkal kapcsolatos szabályok mélyén gyakran a rendelkezéseket megalkotó urak atavisztikus (a férfi-homoszexualitásra vonatkozó) félelmei és (a leszbikusokkal kapcsolatos) vágyai lapulhattak meg.
Nem csak a nácik
Mózes törvényei szigorúan tiltották a férfi-homoszexualitást, valamint az ember és állat közötti nemi kapcsolatot, de a leszbikus viszonyokkal szemben elnézőek voltak. Az USA számos déli államában sokáig ugyan tiltották a fehérek és a színes bőrűek (nem csak feketék) szexuális kapcsolatát, de általában enyhébben kezelték az esetet, ha a férfi fehér volt. Ez a jelenség kísértetiesen hasonlít a harmadik magyar zsidótörvény már említett "kis igazságtalanságára".
Pétain marsall kollaboráns Vichy-Franciaországa 1942-től büntette a férfiak közti viszonyt. Ezt a jogszabályt a felszabadulás után De Gaulle is hatályban tartotta, és csak 1982-ben törölték el. A német rendelkezések egészen 1969-ig megmaradtak, természetesen enyhített formában. Némi különbség a melegek és a leszbikusok jogi helyzetében azonban ezután is létezett. Az Európai Emberi Jogi Bizottság előtt zajló egyik ügyben az NSZK még 1975-ben is azzal magyarázta a leszbikusok előnyös megkülönböztetését, hogy a nők közti homoszexualitás köztudottan sokkal ritkább. Ez persze pontosan szembement a náci érveléssel, amely az ilyen viszonyok állítólagos nagy számára épült, a végeredmény mégis azonos volt: a meleg férfiakat a leszbikusoknál jóval erősebb diszkrimináció sújtotta. Léteznek azonban ellenpéldák is. A középkori és kora újkori Európa egyes törvényei, illetve a 19. századi skandináv országok többsége egyaránt büntette a férfiak és a nők homoszexuális kapcsolatát.
A magyar büntetőjog alapját képező, 1878-as Csemegi-kódex tiltotta a férfi-homoszexualitást, illetve az ember és állat közti nemi érintkezést. A leszbikus viszonyt tehát a magyar joganyag sem büntette. A homoszexualitás kriminalizálása Magyarországon egyébként egészen 1961-ig fennmaradt. A melegekkel szembeni jogi diszkrimináció hazánkban még nem szűnt meg teljesen. Tavaly az SZDSZ által kezdeményezett teljes jogegyenlőséget az MSZP nem támogatta. Így a parlament csak az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolatáról szóló törvényt fogadta el. Ennek visszavonását a KDNP éppen az elmúlt hetekben követelte.
