"A rendszer a nyílt hazudozást is megengedi" - Matkó Ida aneszteziológus, a betegek jogait képviselő Szószóló Alapítvány elnöke

Hiába írja elő több mint tíz éve törvény a betegek jogait, a gyakorlatban nem javul a helyzet. A jogszabály létrejöttében annak idején tevékeny szerepet vállaló alapítvány vezetője szerint a jogvédelmet ellátó intézményrendszeren is volna mit alakítani. A helyzet javulásához nem járul hozzá az Egészségbiztosítási Felügyelet tervezett megszüntetése. Matkó Ida szerint az orvostársadalom hozzáállásának is meg kell változnia, ami hosszú távon a szakma érdekeit is szolgálná.

Magyar Narancs: Az 1997-ben elfogadott egészségügyi törvény rögzíti, hogy az egészségügyi ellátás során milyen jogok illetik meg a betegeket. Változott a helyzet a jogszabály hatására?

Matkó Ida: A szakmában dolgozva is azt látom, és az Egészségbiztosítási Felügyelet felméréseiből is az derül ki, hogy továbbra is elmarad a betegek tájékoztatása, sokszor nem kapják meg a szükséges ellátást, gyakori a durva bánásmód. Tehát a jogvédelem nem igazán működik, rengeteg a betegek sérelmére elkövetett mulasztás.

MN: Pedig a betegjogok védelmére komoly intézményi hálózat épült ki a civil szereplőktől a betegjogi képviselőket összefogó közalapítványon át az erős hatáskörökkel rendelkező felügyeletig.

MI: A civil szféra nagyon gyenge, mert nincs mögötte tőkeerő, kutatásokra sincs pénze. Az állami részvételről pedig továbbra is azt gondolom, hogy proaktív magatartásra, regionális irodákat működtető egészségügyi ombudsmanra volna szükség. Egyszerűen azért, mert a magyar beteg nem olyan, mint az angol vagy az amerikai. Egészen más az érdekérvényesítő képessége és a személyiségi jogokra való érzékenysége, ezért a betegjogi védelem is más szerepfelfogást igényelne. Ráadásul a lakosság 20-25 százaléka köztudottan funkcionális analfabéta, hiába nyomják a kezébe jó szándékkal a tájékoztatót, nem mindig érti meg a leírtakat, és nem tudja, milyen kérdéseket tehetne fel. Amúgy is retteg, hogy nem fogja megkapni az adott szolgáltatást, és most már a várólistához is alkalmazkodnia kell. Attól fél, hogy ha ellenszenves lesz az orvosnak, akkor lejjebb csúszik a várólistán.

MN: Még erősebb jogvédelemre volna szükség?

MI: Az lenne a cél, hogy a betegnek ne kelljen kikövetelnie, hogy emberszámba vegyék, hanem olyan környezetet teremtsünk, ahol eleve érvényesülnek a jogai. De az orvostársadalom nagy része nem hajlandó elfogadni, hogy a betegek is beleszólhatnak a gyógyítási folyamat egyes kérdéseibe. Az orvostársadalom hangadói és döntéshozói máig azt várják, hogy majd jön egy kormány, vagy valami, amelyik eltörli az 1997-es törvényt, de legalábbis a betegjogi fejezetét, és onnantól minden mehet a régi módon. Sokan úgy viselkednek, mintha a jogszabály nem is létezne, mert azt egy szociálliberális adminisztráció hozta létre. Holott ez nem egy lokális politikai érdek terméke, hanem az uniós csatlakozásunk feltétele volt a nagy ellátórendszerek fokozatos modernizálása. Akkor kevés ember értette ezt, még kevesebben akarták komolyan, és a többség máig azt várja, hogy az egészet visszavonják. Ez az igazán ijesztő.

MN: Az orvos túlterhelt, rengeteg adminisztrációs feladata van, a főnöke naponta megalázza, és keveset is keres. Még az kéne, hogy a beteg is belebeszéljen a dolgába.

MI: A probléma gyökerei az orvosi hivatás válságáig nyúlnak vissza. A 19. századra kialakult klasszikus orvoslás alapját az orvosi hivatásrend és a társadalom közötti implicit, hallgatólagos szerződés adta. Eszerint a társadalom biztosítja az egészségügy finanszírozását, a hivatás szakmai autonómiáját, azaz felruházza a hivatáson belüli szakmai és etikai ellenőrzés jogával és az orvosképzés feletti kontrollal. A kizárólagos jogokat kapott foglalkozás, a professzió pedig elfogadja a költségvetési kereteket, magas szakmai színvonalú ellátást biztosít a társadalom minden tagjának, miközben altruista szolgálatot teljesít, a társadalom érdekeit a saját érdekei elé helyezi. A bizalmon alapuló megállapodás az orvosi hivatásrendnek szinte teljes önállóságot, magas presztízst és erkölcsi tekintélyt is biztosított, cserébe az önfeláldozó, altruista szolgálatért. A gazdasági, társadalmi, technikai és technológiai változások hatására viszont a korábbi egyszemélyes orvos-beteg viszony megváltozott, ma már a beteg-intézmény kapcsolat, a futószalag-szerű ellátás a jellemző. A kutatások szerint egy átlagos méretű kórházban a beteg adataihoz az adminisztrátortól az orvosig hetven személy férhet hozzá hivatalosan, ami már adatvédelmi szempontból is olyan helyzet, amit profi módon kell kezelni. Mivel a gyógyítás színtere áthelyeződött egy veszélyes üzembe, a beteget be kell avatni, hogy milyen eljárásokat akarnak rajta végrehajtani. Emiatt is kell a betegeknek külön deklarált jogokat biztosítani.

MN: Hasonló változások más szektorokban is lezajlottak, ebből még nem következik egy hivatás válsága.

MI: Igen, de itt a gyakorlat nem követte a változásokat. A gyógyítás új kontextusba került, az egészségügyi ellátás iparrá fejlődött, a piaci szektor részévé vált, új érdekek jelentek meg. A korábbi szerződéses viszonyban az jelentette a töréspontot, hogy az orvosi hivatásrend elkezdte a beteg érdekével ha nem is mindig szembe-, de az elé helyezni a saját anyagi érdekeit. Ebbe a közbeszerzések manipulálásától a hálapénzig igen sok minden beletartozik. Ezzel a régi professzió két alappillére, az altruizmus és az etika erodálódik. Amikor a beteg bekerül az egészségügyi intézménybe, akkor a régi, 19. századi orvosideált keresi, aminek az orvosok nem tudnak megfelelni. Az orvosok többségének is egyre inkább értelmezhetetlen az, hogy az orvoslás szolgálat, szerintük ez ugyanolyan foglalkozás, mint a többi. Ha viszont az, akkor nem kell munkaidő után rendelkezésre állni, az etikai töltés kiiktatható, és orvosnak lenni nem morális vállalkozás. Csakhogy az nem megy, hogy a szakma a presztízsre, a privilégiumokra és a jó fizetésre igényt tart, de cserébe semmit nem ad.

MN: A tudományos-technikai forradalom következtében világszerte lezajlottak vagy folyamatban vannak az említett változások. Nyugat- vagy Észak-Európában mégsem jellemző a betegek hozzánk hasonló kiszolgáltatottsága.

MI: A deprofesszionalizációs folyamat 50-60 éve tartó világjelenség, talán ez hívta életre a holisztikus medicinát, a közösségi pszichiátriát, a természetgyógyászatot és az egyéb kiegészítő ágazatokat is. A nyugati orvoslás mára felismerte, hogy rá nézve milyen veszélyeket rejt, ha ez a folyamat akadálytalanul halad tovább. Ha megszűnik az orvos kétezer év alatt kialakult szerepe, azaz hogy tanító, pap és gyógyító is egyszerre, ha személyek helyett csak betegségekkel és leletekkel foglalkozik, ha futószalagon elvégzi a rá kiszabott munkafolyamatot, ha csak a technikai bravúrokat hajszolja, és a beteg érdekénél a saját anyagi érdeke a fontosabb, akkor ez már nem hivatás, akkor az orvos csak egy "biotechnikus" vagy "biomérnök" lesz. Holott az egésznek mégiscsak az embert kellene szolgálnia. Ha valaki nagyon beteg, akkor fogódzót keres, mert sosem csak egy szerv, hanem az egész ember a beteg. Az angol és az amerikai szakirodalom ezért már régóta azzal foglalkozik, hogy a reprofesszionalizációnak milyen lehetőségei vannak. A folyamat végét, hangsúlyozom, nem ismerjük. Az egyik lehetséges irány, hogy az intézmény természetesen szolgáltató, de az ott dolgozó orvos szolgálatot gyakorol. Persze más konzekvenciák is vannak, például az oktatásban az orvoslás humán oldalát is előtérbe kell állítani. Nálunk csak 15-20 éve érzékelhető igazán a folyamat, mert előtte egyáltalán nem volt átlátható a rendszer. Sajnos az orvostársadalom máig sem azonosította be a problémát, így nem is keresi a választ, nem próbál meg új társadalmi szerződést kötni. Amibe belefoglalnák, hogy mit jelent orvosnak lenni, ezért mit adnak és mit kapnak, mik a betegek jogai, ők mire számíthatnak. Ehelyett az történik, hogy amikor egy botrány kipattan, mindent az aktuális kormány rovására írnak, és keveslik a pénzt.

MN: És nem joggal?

MI: Az európai irányelvek is azt mondják, hogy az adott tagállam gazdagságával arányosan kell meghatározni, melyik ellátásra mennyit költenek. De mi a retorika szintjén úgy tüntetjük fel, mintha minden igényt ki lehetne elégíteni. Például a lobbisták akaratának behódolva nem feltétlenül kellene Magyarországon minden olyan, talán majd tíz év múlva eredményeket is produkáló profilt kialakítani, amit mondjuk Bécsben kiválóan elvégeznek. És szerintem bármely intézmény is csak arra kérhetne pénzt, amit nevesít, és csak annyit, amennyi a tényleges ára. Most egy ötmilliós műszerre tizenötmilliót kérnek. A döntéshozó is tudja, hogy háromszor annyit kérnek, ezért negyedannyit ad. A teljesítményalapú elszámolásnál is tudja, hogy több pénzt szeretnének, mint amennyit szolgáltattak, ott is megy ez a játék. A beteg sorsa pedig egyáltalán nem csak a pénzen múlik. A finanszírozáson kívül számít a biztosítási rendszer, a törvények, a nemzeti kultúra, és az, hogy az orvosteam a munkáját szolgálatnak tartja-e, a beteggel emberként foglalkoznak-e. Az emberek, akik együttérzést várnak, nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy amikor egy cég valamilyen eszközt akar eladni, akkor az orvosnak csak a távol-keleti ország ötcsillagos szállodája felel meg konferencia-helyszínként, de a saját intézetében nem jut pénz ágytálra.

MN: Nincs igaza az orvosnak, hogy a sok munkájáért kevés a közalkalmazotti fizetés, kiegészíti hát valahogy?

MI: A szolgálatból is meg lehet élni tisztességesen, bár kétségtelenül nem lehet pillanatok alatt milliókat keresni. A mai orvosideál, ami a fenti változások következménye, nem a gyógyító, hanem a sikeres menedzser, sok pénzzel, beosztottakkal, sok a "világon először nálunk történt" bejelentéssel, kevés vagy semmi együttérzéssel.

MN: Sok orvos viszont tényleg megalázóan keveset keres.

MI: Igen, ha a hierarchia szélsőségeit nézzük, az éppen munkába álló rezidens 150 ezer forintért talicskázik, a rektor pedig több milliót keres. Mindkettőről beszélni kell. Nem vagyok a téma szakértője, de ha összeadnánk az egészségügyben megforduló összes hivatalos és szürke pénzt, majd szakmaarányosan, végzettségarányosan és munkaarányosan elosztanánk, egész tisztességes fizetések kerekednének ki belőle.

MN: Ki osztaná el? Az állam mint jóságos tervező? Ha az eredmény nem találkozik az érintettek érdekeivel és lehetőségeivel, úgyis felülírják, és marad a hálapénz.

MI: Korántsem tudom mindenre a választ. Az viszont biztosan nem megy, hogy az adózatlanul több százezret vagy több milliót kereső orvosról, aki a magánrendelésén vizsgál, de az adófizetők által fenntartott műtőt használja ingyen, a nyilvános beszédben már azt állítjuk, hogy a fizetése a közalkalmazotti minimálbér. Ugyanilyen ellentmondás, hogy a nyílt curriculum szerint etikusan kell viselkedni, az orvoslás szolgálat. De a tematikus órákon hallottaknál sokkal nagyobb hatású mégis a rejtett curriculum, amit a kezdő orvos majd a gyakorlatban tapasztal, azaz hogy a főorvos hogyan viselkedik a beosztottaival és a betegekkel. Amikor pedig kiderül, hogy egyes betegeket diszkriminálnak, eutanáziát gyakorolnak, hálapénzt fogadnak el, akkor annyi jut eszünkbe, hogy mondjon le az egészségügyi miniszter.

MN: Mitől fog ez megváltozni?

MI: Szerintem az orvostársadalomnak kellene kezdeményeznie, mert a reputációja még mindig elég magas ahhoz képest, hogy mennyien nincsenek vele megelégedve. Ha megszólal egy kamarai vezető, kórházszövetségi vezető, tekintélyes orvos, még mindig odafigyel a társadalom. Ha az orvoslásnak fontos az autonómia, hogy tiszta viszonyok és megfelelő financiális körülmények között dolgozhasson, akkor először is őszinte tényeket kellene magáról közölnie, és el kell döntenie, hogy mi a professziójának a lényege. A nyugati hivatásrend már belátta, hogy ha ő maga nem változik, akkor a deprofesszionalizációs folyamatba sem szólhat bele, az ő érdekei a későbbiekben nem fognak megjelenni.

MN: A józan belátás általában nem elég, valamilyen keretekre és ösztönzőkre is szükség van. A szabályozást rábízhatnánk a piacra, ami egyéb, más természetű problémákat generálna, és amúgy is lekerült a napirendről. A másik megoldás a határozott állami fellépés. Ebbe hogyan illeszkedik, hogy most megszüntetik az Egészségbiztosítási Felügyeletet?

MI: Ha megszüntetik a felügyeletet, nem fogjuk látni, hogy egy évben 15 ezer vagy 30 ezer hibás gyógyszolgáltatási esemény volt-e. Egyet sem fogunk ismerni, amiből az következik, hogy nincs is, miközben a rendszer maradt ugyanolyan vacak, mint volt. A panaszosainknak mi is sokszor javasoltuk, hogy forduljanak a felügyelethez, ami aztán nyilvánvaló eljárási hibákat talált, például nem kértek konzíliumot, nem vizsgálták meg a beteget, vagy nem időben. Előfordult, hogy a kórházat megbírságolták, majd a kórház főigazgatója szót emelt a felügyelet léte ellen. De olyan ügy is volt, amit még a felügyelet sem mert nyilvánosságra hozni, mert olyan mértékben rengette volna meg az orvoslásba vetett bizalmat. De így is rengeteg ellensége volt. A professzió egyik legfontosabb eleme, hogy az orvoslás a szakmán belüli ellentmondásokat, hibákat, visszaéléseket önmaga kivizsgálja, és helyre teszi. Ehhez képest a rendszer a nyílt hazudozást is megengedi, annyira nem tudja önmagát kontrollálni. Intézetigazgatótól szakmai kollégiumig mindenki pontosan tudja, mi történik a gyakorlatban, de nem tesznek semmit.

MN: Az egészségügyi vezetés újra kötelezővé fogja tenni az orvosoknak a kamarai tagságot. Az autonómia erősítése hogyan alakítja a viszonyokat?

MI: Az orvosi kamara annak idején is ellenezte a betegjogok lefektetését, mindent megtett, hogy ne szülessen meg az egészségügyi törvény. A professzionális autonómia megsértésének sajátos kelet-közép-európai módja, amikor az állam kisajátítja a kamarát, ezáltal az orvosok legfontosabb érdekérvényesítő szervezetüket veszítik el. A Rákosi-korszakban ez olyan fokú volt, hogy amikor utána megszüntették az orvosi kamarát, az bizonyos mértékben a szabadság megélését jelentette. De most is csak úgy van értelme a kötelező tagságnak, ha a kamara politikailag teljesen semleges, nem kötődik kormánypártokhoz vagy bármelyik párthoz. Mivel nem választhatok, nekem most abba a kamarába kell belépnem, amelyik etikai bizottság elé állított, mert azt találtam nyilatkozni, hogy Magyarországon lábbal tiporják a betegek jogait.