Az egészségügy átfogó modernizálásába a politika immár másfél évtizede nem mer belevágni, mert tart a beavatkozás társadalmi következményeitől. Pedig lehet, hogy a struktúra hatékonyabbá tehető az egészségügy egy létező és az államinál már most is átláthatóbban működő alrendszere, az önkéntes pénztárak segítségével - legalábbis ezt állítja az MKB Egészségpénztárának pénztári üzletágvezetője, aki elképzeléseit egy 26 oldalas tanulmányban foglalta össze.
*
Magyar Narancs: Mennyi pénz van az egészségbiztosításban?
Szabó László: Az állami társadalombiztosításban (tb), az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) kasszájában durván 1200-1300 milliárd forint fordul meg, amiből kifejezetten orvosi-gyógyászati ellátásra körülbelül 800 milliárdot fordítanak egy évben. Ezt a kiadáscsomagot egészíti ki az önkéntes egészségbiztosítási pénztárak (öep) rendszere.
MN: Az önkéntes pénztárak hány embert érintenek?
SZL: A múlt év végén összesen 733 ezer pénztártag volt, de miután az ő pénzkereteiket a családtagok is fölhasználhatják, az öep-eken keresztül körülbelül 2,5 millió állampolgár vásárol egészségügyi szolgáltatást. Ez már komoly nagyságrend. Tavaly 46 milliárd összes befizetés érkezett a pénztári számlákra, amiből abban az évben el is költöttek 32 milliárdot. A többi az egyéni számlákon marad, és átvihető a következő évre; ez tartalék vagyon, bármikor felhasználható, egyfajta előtakarékosság. Ezek a pénzek az OEP-kasszához viszonyítva ugyan kicsinek minősíthetők, de nem elhanyagolhatók. Tb-járulékot csaknem 4 millió állampolgár fizet, közülük nem egészen 20 százalék tag valamelyik önkéntes egészségpénztárban is. Ha ez az arány legalább a jelenlegi duplájára emelkedne, akkor - a családtagok miatt - minden második magyar állampolgár része lenne az öep intézményrendszerének.
MN: Mennyit költünk az egészségünkre "nem hivatalosan", azaz például hálapénz formájában vagy mondjuk zsebbe a magánorvosoknak?
SZL: A legutolsó becslések körülbelül 400 milliárd forintra teszik a magánkiadásokat. Ide értendő egyébként a fentebb említett 46 milliárdos egészségpénztári befizetés is. Durván 200-220 milliárd gyógyszerre megy el. A kérdésében említett feketepénzekből nagyjából 30 milliárdra kalkulálható a hálapénz nagysága, és 70 milliárdra az, amit a tb-ellátáson kívüli egészségügyi szolgáltatásokra zsebből zsebbe fizetünk, mondjuk a privát fogorvosoknak vagy nőgyógyászoknak. Az utolsó két tétel évi hozzávetőleg 100 milliárdja mögött ugyancsak van szolgáltatás - hiszen például a hálapénzzel is jobb hozzáállást, soronkívüliséget vagy különleges minőséget vásárolok -, de a rendszer ebből nem profitál. Amennyiben az önkéntes pénztári tagságot különböző módokon vonzóvá tennénk, akkor a mostanság számla nélkül igénybe vett szolgáltatásokat a magánembernek érdemes lenne a pénztárakon keresztül fizetni, számla ellenében. Ez volna szerintem a legfontosabb. Tudom persze, hogy ez nem egyszerű, hiszen ezek legfőbb kedvezményezettjei ellenállnak minden effajta változtatásnak. De a kifehérített pénzeket - immár törvényesen - széles körben és elsődlegesen bérkifizetésre kellene fölhasználnia a közintézményeknek, s nem kellene nekik maguknak is a jövedelemkiegészítést kvázi illegálisan, mondjuk alapítványokon keresztül megoldani.
MN: Ön tehát azt állítja, hogy az egészségügyi rendszer racionalizálható a mai struktúrában is meglévő elemre, az önkéntes pénztárakra vonatkozó szabályok módosításával. Sőt tovább lehetne lépni abban is, hogy a rendszer mintává teszi az öngondoskodást. Mi lenne az első, legfontosabb teendő?
SZL: Az önkéntes pénztári alrendszer pénzkeret-felhasználását össze kellene hangolni az OEP-es finanszírozással. Az önkéntes rendszerben most egy csomó bürokratikus előírás van, amik fölösleges adminisztrációs akadályok a pénztártagoknak. Ezeket bátran meg kellene szüntetni, helyettük viszont bevezetni azt, hogy a tagoknak bizonyos időszakonként - évenként, másfél évenként - kötelezően kontrollra kell menni. A pénztárral szerződött szakember - háziorvos, üzemorvos stb. - meghatározott metodika alapján áttekintené az illető egészségügyi költéseit is. Hogy a pénztári tag és annak a családtagjai mire fordították az önkéntes pénztári keretüket, ez a költés hogyan illeszkedik az egészségi állapotukhoz és a társadalombiztosítási finanszírozáshoz, és így tovább. Mindehhez viszont arra volna szükség, hogy a pénztár a kontrollt végző orvos rendelkezésére bocsáthasson olyan adatokat, amiket egyelőre még csak nem is kezelhet.
MN: Ez adatvédelmi kérdéseket vet föl, aminek a megváltoztatása széles körű konszenzust föltételez.
SZL: Tisztában vagyok ezzel. De ezt meg kellene lépni, mert egy önkéntes egészségpénztár most csak a számlát láthatja, az egészségi állapotot tükröző adatokat nem.
MN: Mi lenne ennek a végcélja? Mire jó ez?
SZL: Tudomásul kell venni, hogy az állami rendszer finanszírozására lényegesen több pénzt a jövőben sem lehet fordítani. Az egészségügyi ellátások költségei viszont folyamatosan növekednek az új technikák miatt, meg azért, mert az egyre több idősebb ember miatt nagyobbak a ráfordítási igények. A magánszemélyek egészségügyi költései ezért várhatóan emelkednek, még ha az általános jövedelmi viszonyok ezt nyilván erősen korlátozzák is. Az államnak ennek a pénznek az elköltését kellene támogatnia azzal, hogy jelentős kedvezményekkel segíti az egyén legális egészségügyi kiadásait. Ha az állam ezt ösztönzi, akkor nem lesz érdemes feketén fizetni, következésképpen az ellátórendszerbe intézményesen áramló pénzek jelentősen nőhetnek. Annak a jelentőségéről, hogy lassan kialakulhatna egy normális szolgáltatói-fogyasztói viszony, már nem is beszélnék.
MN: A március 9-i népszavazás sok egyéb mellett azért is lehetett sikeres, mert általános az a nézet, hogy a járulékokkal már előre megfizettük a jövőbeni egészségügyi szolgáltatást. Egy önkéntes pénztári tagság, bármilyen mértékben támogatja is az állam, mindenképpen plusz egészségügyi kiadás az egyénnek.
SZL: Az állam most is támogatja az önkéntes pénztári tagságot. Részben a tag számára fizetett munkáltatói hozzájárulást támogatja, részben az egyéni befizetéseket. Az utóbbit emelném ki elsődlegesen. Jelenleg csak az éves befizetések 15 százaléka érkezik egyénektől. Ez nagyon kevés. Az egyéni kedvezményt csak az veheti igénybe, akinek van személyijövedelemadó-(szja-)köteles jövedelme. Õ a befizetett szja-ból visszaigényelheti az éves pénztári befizetései 30 százalékát, legfeljebb 100 ezer forintot. Ez a pénztári számlára folyik be, tehát ha egy évben 333 ezer forintot tudok befizetni, akkor az szja-ból visszaigényelt további 100 ezer forintot fordíthatok a saját és a családtagjaim egészségügyi kiadásaira.
MN: Már ha a visszaigényelhető szja "nem fogy el" a lakástámogatási, a gyerekek után járó meg a többi kedvezmény miatt.
SZL: Így van, és ez jelentősen leszűkíti azt a kört, amelynek ebből a szempontból is megéri az öep-tagság. Az igazi szolidaritást az jelentené, ha az állam nem kizárólag az szja-val rendelkezők részére adná az egyéni befizetés utáni támogatást, hanem "alanyi jogon" mindenkinek, aki vállalja az öngondoskodást, azt, hogy ő nem zsebből fizet az orvosnak, hanem a pénztári rendszeren keresztül. Megjegyzem, az uniós 15 közül 13 állam ösztönzi adókedvezményekkel az önkéntes egészségbiztosítást, 11 országban a fő irány az egyén támogatása.
MN: Az egészségügyi reformoknak, bármikor találják is ki, egyik célja mindig az, hogy valamiképpen csökkentsék az állami költségvetési részvételt. Ha én vagyok az állam, az ön fölvetésére azt válaszolom, hogy na, megint egy ötlet a költségvetés megcsapolására - mi ebben nekem az üzlet?
SZL: Az, hogy amit eddig borítékban fizettünk ki, ráadásul egy aránytalanul szűk egészségügyi körnek, azt most csak számla ellenében költhetjük el, mert kizárólag így növelhető az egészségünkre fordítható pénz az állami támogatás révén. A legális kiadásaink a kórházak bevételeit gyarapítják, a törvény pedig arra kötelezné a közkórházakat, hogy az ily módon befolyt összegeket elkülönítetten tartsák nyilván, és mindenekelőtt bérkifizetésre fordíthassák. Ha ugyanis a legális egészségügyi költéseinket az intézmény bérként fizeti ki a dolgozóinak, akkor az arra rárakódó adó- és járulékterhek miatt az állami költségvetés bőven elbírja az önkéntes tagságért nyújtott kedvezményeket. Készítettem számításokat is erre. A határérték az egyéni befizetés 184 százaléka, vagyis állami támogatásként meg lehetne adni a befizetett összeg majdnem dupláját.
MN: Mit jelentene ez pontosan? Tegyük föl, 100 ezer forintot befizetek egy évben a pénztárba.
SZL: Ha most teszem ezt, akkor meg kell várnom az év végét, hogy a jövőre leadandó szja-bevallásomban érvényesíthessem a 30 ezer forintos visszaigénylést. Én azt mondom: ha befizetek 100 ezer forintot egyénileg, nyíljon egy kreditszámlám, hogy jogosult vagyok - az egyszerűség kedvéért - további 100 ezer forint állami támogatásra, ami akár már másnap igénybe vehető. Vagyis ne utólagos legyen a kedvezmény, hanem a szolgáltatással egyidejűleg legyen esedékes. Ha az a választási lehetőség áll előttem, hogy megcsináltatom a fogaimat 200 ezerért számla nélkül a saját zsebemből, vagy ugyanezért 100 ezret kifizetek a pénztáron keresztül, és a másik 100 ezret megkapom az államtól, akkor nem kérdés, melyik megoldás mellett döntök.
MN: Összegezve: a rendszer működéséhez kellene egyrészt egy adatvédelmi módosítás, másrészt a kedvezmények rendszerét úgy kellene átalakítani, hogy ösztönözze az öngondoskodást. Ez a szisztéma ráadásul behozná a rendszerbe a szolidaritási elemet is olyan módon, hogy nemcsak a tényleges szja-fizetők, hanem egy ennél szélesebb kör számára is elérhetővé tenné ezt. Nyilván kellene azonban az adható kedvezményeknél valami limit, aminél még mindenki - az állam, az egyén, a szolgáltató is - jól jár. Végzett erre számításokat?
SZL: Személyenként évente körülbelül százezer forintnyi támogatási nagyságrendben kellene gondolkodni. Ilyen összegekkel már komolyan ösztönözni lehet az előtakarékosságot is.
MN: Az önkéntes pénztárak mostani formájukban alkalmasak egy ilyen feladat ellátására?
SZL: 1993-ban jött ki az öep-ek működéséről szóló törvény, és azóta természetesen finomodtak a szabályok, de ami a lényeg, nem lehetett látni előre, hogy 100 ezres létszámú pénztárak alakulnak majd ki. Például önkéntes nyugdíjpénztár 300 ezres, magánnyugdíjpénztár 800 ezer fős is van. Az alapelképzelés eredetileg az volt, helyesen egyébként, hogy a tagok tulajdonosként is legyenek érdekeltek a működésben. De mára kiderült, hogy olyan bonyolult gazdálkodási feladatokról, olyan nagyságrendű pénzek befektetéséről, felhasználásáról, ellenőrzéséről, nyilvántartásáról van szó, ami speciális szakmai feladat ennek megfelelő nagy felelősséggel. Ad absurdum egy pénztári közgyűlésen 100 ezer ember is megjelenhetne. Ez látszatdemokrácia, 100 ezer pénztártag képtelen tulajdonosként megjelenni egy közgyűlésen, és nincsen abban a helyzetben, hogy átlássa ezeket a gazdálkodási kérdéseket. Pro forma persze mindenről tudnak és mindenről dönthetnek, de ez nincs így, hiába akarjuk rájuk testálni ezt a felelősséget. Célszerűbb volna és tisztább viszonyokat eredményezne, ha - a működés jelenlegi feltételrendszerével és nagyobb felelősségvállalás mellett - önálló, profi módon erre szerveződött gazdasági egység bonyolíthatná a pénztárak ügyeit.
MN: Az önkéntes pénztárak termelnek profitot?
SZL: Nem termelnek. A pénztárba érkező munkáltatói és egyéni befizetésekből a működési, likviditási alapot a közgyűlés által meghatározott mértékben lehet feltölteni - az öep ugyanis nem gazdálkodhat és nincs árbevétele. A működési alapba a befizetések maximum 7-12 százaléka kerül, a többi a tag számláján marad. A pénztárnak ebből az alapból kell fedezni a kiadásait, a közüzemi számlákat, a béreket stb. Ha ennek az eredménye egy évben pozitív, akkor ez ott marad a pénztárban többletként és tartalék működési alapként, nem vehető ki osztalékként.
MN: Lát esélyt arra, hogy az egészségügyben - úgy általában - érdemi változás kezdődhet belátható időn belül?
SZL: Az önkéntes egészségpénztáraknak kiforrott a rendszerük, a sajnos létező adminisztratív terhek ellenére is közkedveltek, minden évben 100 ezerrel nő a taglétszám, és ennek megfelelően a befizetések összege is. Az öep alrendszere tehát jó alap arra, hogy bátrabban is változtathassunk, mert a rendszer konszolidált. Úgy látom, a szélesebb társadalmi-gazdasági helyzet azonban nem kedvez az ilyen törekvéseknek. Mindenki a költségvetés egyensúlyáról beszél, és olyan rémképek vannak, amik minden területen visszafogják a kreativitást. Szerencsére sokan gondolkodnak arról, hogyan lehetne lépésről lépésre menni előre. Időnként tárgyalnak is erről, nem pont az én elképzelésemről, de ezekről a kérdésekről. A jelenlegi közegben azonban nemigen mer senki sem nagyobbat lépni.
