Faragó Tibor, a kiotói világkonferencia magyar küldöttségvezetője, a Környezetvédelmi Minisztérium kabinetirodájának szakértője
Magyar Narancs: Kiotóban egy résztvevő úgy fogalmazott: az egyedüli eredmény az volt, hogy történt valami, mert komoly esély volt rá, hogy nem lesz megállapodás, és akkor elhal az egész folyamat. Ön hogyan értékeli ezt az egyezményt?
Faragó Tibor: A probléma komoly, és nem hiszem, hogy a folyamat elhalt volna, ha nem sikerül a megállapodás. Az a probléma, hogy bizonyos káros anyagokat bocsátunk ki a környezetbe, és azoknak egy része igen sokáig ott van, mert nem bomlik fel. És ha nem most, akkor egy év múlva vagy száztizenegy év múlva kellett volna, hogy valamilyen megállapodás szülessen, mert ez nem fog magától megoldódni. Tudni kell, hogy az ENSZ 1992-ben elfogadott éghajlat-változási keretegyezményének 168 ország a részese, és a kiotói egyezmény ennek a már meglévő keretegyezménynek a kiegészítő jegyzőkönyve, ami ugyancsak egy létező nemzetközi jogi intézmény. Én már azt is eredménynek tartom, hogy ezt a jegyzőkönyvet ott mindenki elfogadta.
MN: 1992-ben Rióban az államok megállapodtak abban, hogy nem csökkentik, de az 1990-es szinten tartják a károsanyag-kibocsátást. Ehelyett a legtöbb országban még tovább nőtt a szennyezés. Most mi a garancia arra, hogy betartják a megállapodást?
FT: Garanciáról beszélni a nemzetközi jogban elég nehéz, mert egy államot nem lehet megverni, ha nem tart be egy megállapodást. Nagyon nehéz bármit is szankcionálni. De azért vannak etikai megfontolások is: ha egy állam nemzetközi szinten vállal valamit, akkor azt tartsa is be. A kiotói jegyzőkönyv egyelőre egy elfogadott szöveg, és egy ország akkor nyilvánítja ki, hogy vállalja magára nézve, ha megerősíti a csatlakozását. A jegyzőkönyvet idén márciusban nyitják meg aláírásra New Yorkban, és utána van, ahol az elnöknek, van, ahol a parlamentnek kell elfogadnia ezt az adott országra nézve kötelezőnek. 2008. december 31-én el lehet kezdeni nézni, történt-e már valami, halad-e az ország a vállalt irányba. De még akkor sincs semmi, ha akkor még jóval a kibocsátási szintnek választott 90-es év szintje felett van az ország, mert a szöveg úgy fogalmaz, hogy öt év átlagában kell elérni a vállalt csökkentést. Garancia azonban, ha egy szóval kell válaszolni, nincs.
MN: Lehet-e ezt a folyamatot a leszereléshez hasonlítani? Nekem ugyanis úgy tűnik, hogy valami hasonló dolog zajlik most nemzetközi szinten a globális felmelegedéssel, mint ami a 70-es években zajlott az atombombával, amikor az embereket folyton azzal riogatták, hogy mi lesz az atomháború után. Most meg egyesek szerint tíz év múlva sarkvidéki hideg lesz Európában, víz alá kerül egy csomó világváros, New Yorktól Sanghajig, egyre gyakoribbak lesznek az El Ni-óhoz hasonló jelenségek, de mindez az emberek számára sokszor megfoghatatlan vagy legalábbis távoli.
FT: Az a mód, ahogy erről tárgyalunk, valóban emlékeztet arra, ahogy a leszerelésről, a taposóaknákról vagy a világélelmezésről szoktunk beszélni. Van azonban egy nagyon nagy különbség: az atomháborúhoz kell egy ember, aki megnyomja a gombot, az éghajlatváltozásnál viszont csak közvetetten avatkozunk be valamibe. Önmagában miért olyan nagy baj az, hogy kicsivel több a szén-dioxid a levegőben, vagy kicsit vékonyabb az ózonréteg? A probléma az, hogy ezeknek a hatása csak sokkal később jelentkezik, és azt is nagyon nehéz előre jelezni, hogy mi lesz a valóságos következmény. Éppen ezért nehéz rábírni az államokat arra, hogy azzal foglalkozzanak, mi lesz száz, de akár tíz év múlva is, mert azt mondják, hogy van elég bajunk ma is. A különböző társadalmak még nincsenek felkészülve arra, hogy egy ennyire komplex kérdéssel foglalkozzanak, és ez nagy különbség a leszereléshez képest, ahol, mondom, közvetlenebbül lehet érzékeltetni az emberi beavatkozás következményét. Az mindenesetre nagyon nagy eredmény, hogy az éghajlatváltozás problémáját senki sem tagadja.
MN:A 130 fejlődő ország nem vállalt kibocsátáscsökkentést, de azt igen, hogy ezentúl beszámolnak és adatokat szolgáltatnak a tevékenységükről. Magyarországnak milyen érdekei fűződnek ahhoz, hogy a fejlődő országok is vállaljanak valamilyen szerepet ebben a folyamatban?
FT: A miénk egy rendkívül nyitott gazdaság, ezért érdekünk, hogy ezekben az országokban is hasonlóak legyenek a környezeti megfontolások, mint nálunk, mert ha nem, akkor esetleg bizonyos normák hiánya lehetetlenné teszi a gazdasági kapcsolatokat. Mi most sétálunk át azon a hídon, amely a fejlett országokhoz vezet. Minket gyakorlatilag már a fejlett országokhoz soroltak, noha az elnevezés azért megkülönböztet bennünket, hiszen Magyarországot a többi térségbeli országhoz hasonlóan átmeneti gazdaságú országnak hívták.
MN: Versenyhátrányba kerülhetünk a világpiacon, ha olyan korlátozásokat vállalunk, amelyek drágábbá teszik a termelést, és amelyeket mondjuk a délkelet-ázsiai kis országok nem vállalnak?
FT: Igen, de ez csak a gazdasági oldala a dolognak. Vannak általánosabb politikai, illetve külpolitikai megfontolások is, amiért muszáj valamilyen együttműködésnek kialakulnia. Ha ugyanis az a 38 fejlett ország, köztük Magyarország, amelyik most vállalt csökkentést, elzárná, úgymond, a szén-dioxid-csapokat, a légkör szén-dioxid-tartalma akkor is tovább növekedne a következő ötven évben. És hiába érvelnek a fejlődő országok azzal, hogy a légkörben lévő szennyező anyagok nagyobbik része a szénmolekulák hosszú lebomlási ideje miatt a múlt században vagy még előbb, az ipari forradalom idején került a levegőbe, amikor csak a fejlett országok szennyeztek: a természet nem vár, és nem fogja megadni azt a jogot, amelyet a fejlődők kérnek, hogy tudniillik most néhány évtizedig ők is ugyanúgy korlátok nélkül használhassák az energiát és minden egyebet, ami a légkört károsítja.
MN: A konferencián döntöttek egy külön pénzalap létrehozásáról. Mire szolgál ez?
FT: Többféle pénzalap is van, az egyik ilyen, amelyről még Rióban döntöttek, a Globális Környezetvédelmi Alap. Ebbe mi nem fizetünk, viszont mi is kaptunk belőle energiahatékonysági programokra: egyszer hatmillió dollárt arra, hogy az ózonkárosító anyagokat ki tudjuk váltani, később pedig egy ötmillió dolláros, úgynevezett hitelgarancia-támogatást, amellyel energiahatékony beruházások támogatását lehetett elősegíteni. Az ózonkárosító anyagok kiváltására fordítható pénzt a hűtőberendezéseket gyártó, illetve javító cégek kapták: olyan berendezések vásárlására kellett ezeket a pénzeket fordítani, amelyek megakadályozzák, hogy a hűtés közben keletkező, ózonkárosító freon elillanjon a légkörbe. A másik pénzalap, amelyről most Kiotóban döntöttek, egy fejlesztésre szolgáló alap, amelybe majd a fejlettek fizetnek azért, hogy a fejlődőket támogassák. A dolog a tervek szerint úgy működne, hogy ha egy fejlődő ország bevezet egy új technológiát, amelynek eredményeképpen csökken például az általa kibocsátott szén-dioxid mennyisége, akkor az a fejlett ország, amelyik fizetett az új technológia bevezetéséért, ezt a csökkentést mint egy kvótát magának elszámolhatja. Gyakorlatilag megvásárolhatja a kibocsátást, azaz ő maga többet bocsáthat ki, és még mindig a vállalásán belül marad.
MN: Magyarország végül hatszázalékos csökkentést vállalt, és úgy tudom, ezzel az eredménnyel a magyar delegáció elégedett volt. Mi akarunk élni a kibocsátás megvásárlásának jogával, illetve lehetőségével?
FT:Nekünk nem lesz rá szükségünk, mert amit mi vállaltunk, azt úgy tettük, hogy a saját eszközeinkkel, idehaza végre tudjuk hajtani. Az azonban előfordulhat, hogy valaki minket keres meg, ha többel csökkenthetjük a kibocsátást, mondjuk hat százalék helyett héttel, akkor lehet, hogy valamelyik ország megvenné tőlünk ezt a különbséget. Akkor nem tudom, mi van, ez egy későbbi döntést igényel.
MN: Magyarország azon kevés ország között volt, amelyik nemcsak hogy eleget tett a riói vállalásnak, tehát a kibocsátás szinten tartásának, de csökkentette is a károsanyag-emissziót. Ez azt jelenti, hogy ez a csökkenés nem tudatos tervezés eredménye volt, hanem a gazdasági átalakulás következménye?
FT: Nem gondolom, hogy a gazdasági visszaesés miatt mi könnyedén végre tudtuk hajtani az összes környezetvédelmi egyezményben vállaltakat, mint ahogy az sem igaz, hogy az egész csökkentés a tudatos tervezés eredménye. A kettő együtt igaz, nyilvánvalóan, mert egymást erősítő folyamatokról van szó.
MN: A kiotói döntés egyes elemzők szerint világszerte megerősítheti az atomenergia-lobbit, amely energia klasszikus értelemben nem szennyez, viszont elég nagy az egyéb kockázata. Megerősítheti a hatszázalékos vállalás azokat, akik támogatják egy újabb atomerőmű megépítését Magyarországon?
FT: Mi azzal mentünk Kiotóba, hogy olyan dolgot vállalunk, amivel nem hozzuk előre azt a döntést, hogy egy következő alaperőmű mire épüljön Magyarországon: szénfelhasználású legyen-e, vagy atomenergiát használó. Ez a jelenlegi vállalás lehetővé teszi, hogy akár a mostani, akár a leendő kormány, illetve a parlament szabadon dönthessen erről. Ha tíz százalék fölötti csökkentést vállaltunk volna, akkor az az energetikus kollégák előrejelzése szerint nem lett volna megoldható anélkül, hogy ne kelljen még atomreaktorokat beállítani. Magyarországon valóban az energiatermelésből adódó szén-dioxid-kibocsátás jelenti a problémát, de ez a vállalás lehetővé teszi a hazai lignitvagyon kitermelését, és nem erősíti meg az atomlobbit Magyarországon.
MN: Kiotóban egy idő után nyilvánvaló volt, hogy az energetika jövőjéről folyik a vita, például arról, hogy mi lesz a bányászattal. Ez nálunk is súlyos probléma, mert egyrészről a Magyarországon termelt és használt lignitnek alacsony a fűtőértéke, viszont magas a kéntartalma, másrészről a bányák bezárása súlyos szociális következményekkel jár - nemcsak nálunk, de világszerte is.
FT: Ez így van, és ez egy nagyon fontos napirendi pont volt a konferencián. Ami Magyarországot illeti, nagyon lényeges, hogy a hatszázalékos kibocsátáscsökkentés vállalása miatt nem kell jelenleg is működő bányákat bezárni, ugyanakkor nem célszerű újabbakat nyitni. Konkrét számításokat végeztek a kollégáink arról, hogy ha a magyar lignitvagyonra kell alapozni a közeljövőben az energiatermelést, akkor az ebből származó kibocsátások is beleférnek ebbe a vállalásba, feltételezve persze - és ez nagyon lényeges -, hogy a jelenleg használt régi, nagyon rossz hatásfokú szenes erőműveket jobb hatásfokú erőművek váltják fel. Ez azért borzasztóan fontos, mert így ugyanabból a szénmennyiségből lényegesen nagyobb mennyiségű energiát lehet nyerni, és az energiahatékonyság foka nő a fogyasztói oldalon is.
MN: Abban, hogy az erőművek nem eléggé korszerűek Magyarországon, a Környezetvédelmi Minisztériumnak is elég nagy a felelőssége, hiszen például három éve késik az a levegőtisztasági rendelet, amely, ha már érvényben lenne, kötelezhetné az erőművek külföldi tulajdonosait bizonyos korszerűsítések végrehajtására. Így nem lenne lehetőségük arra, hogy korszerű erőművek helyett régi, elavult technológiákat alkalmazzanak, mint történt például a bükkábrányi erőmű esetében.
FT: Több, úgynevezett levegős jogszabályról van szó, amelyek nem készültek el, az ön felvetése tehát jogos. Ezeknek a tervezetei azonban már elkészültek, ez az elmúlt hetek fejleménye, és nemsokára indulnak a tárcaközi egyeztetések. Ezeknek minél hamarabb életbe kell lépniük, nemcsak Kiotó miatt, hanem az európai uniós tagságra való készülődés miatt. Ezeket a normákat tehát idén valóban el kell fogadtatni.
MN: Ön mire számít, a magyar parlament mennyi időn belül fogja ratifikálni a kiotói egyezményt? Van, aki szerint a választások előtt már nem kerül erre sor, mások szerint a jegyzőkönyvet igen hamar el kell fogadni.
FT: Rövid időn belül mérlegelni kell, hogy mit tegyünk, amikor márciusban megnyitják aláírásra ezt a jegyzőkönyvet. Ez nagyon nehéz kérdés, ezért meg kell fontolni a dolgot, bár mi megtehetjük, már csak a vállalás jelenlegi szintje miatt is, hogy akár elsőként odamegyünk, és csatlakozunk az egyezményhez. Csakhogy az okmány csak akkor lép hatályba, ha meglehetősen sokan csatlakoztak hozzá, ami azt jelenti, hogy hiába rohannak oda mondjuk öten, és írják alá, attól ez még nem lép életbe. És van benne még egy kitétel, hogy bizonyos számú országnak kell csatlakoznia hozzá, amelyek a kibocsátás nagyobb hányadáért felelnek; hiába csatlakozna az egyezményhez minden kis szigetország, ha a nagy szennyezők távol maradnak, akkor nem lép hatályba. Így aztán nagyon nehéz eldönteni, hogy Magyarországnak mi az érdeke. Ha rajtam áll, mi az első nap aláírjuk az egyezményt, másnap pedig ratifikáljuk. De több mérlegelési szempont lehetséges, például hogy megvárjuk-e az USA-t vagy az Európai Uniót. Szerintem nincs okunk arra, hogy itt ne legyünk élenjárók. Előfordulhat, hogy mi aláírjuk, és még öt évig nem lép hatályba az egyezmény. Ettől persze még mi magunk itthon mindent megtehetünk a kibocsátás mérséklésére, mert a környezetbarát piacgazdaság megteremtése nem csak nemzetközi szinten érdeke az országnak. Saját gazdasági és környezeti érdekeink is azt diktálják, hogy végrehajtsuk azokat a korszerűsítéseket, amelyekkel elérhetővé válik a csökkentés. Ezt saját jól felfogott érdekünkben kell megtennünk.
Vajda Éva
