Magyar Narancs: Az adórendszer alapvető feladata, hogy forrásokat biztosítson az állami feladatellátáshoz, miközben jelentősen befolyásolja az ország versenyképességét, és a társadalmi újraelosztás egyik eszköze is. Az adóreformban összeegyeztethetők az egymásnak sokszor ellentmondó szempontok?
László Csaba: Lehet a szociális funkcióra koncentrálni, vagy a reform célja lehet a költségvetési bevétel növelése is, praktikusan 2006-ban erről volt szó. Most viszont úgy tűnik, hogy a hosszú távú gazdasági növekedés szempontjából meghatározó versenyképességben van a legnagyobb hátrányunk. Hatalmas irodalma van, hogy mi hat a versenyképességre: a munkaerő rendelkezésre állása, képzettsége, a munkaerőpiac flexibilitása, az infrastruktúra állapota, a jogrendszer minősége, a korrupció és még sok minden. Az adórendszer tehát a versenyképességnek csak az egyik eleme, de szinte az egyetlen, ahol akár másfél év alatt is látványos eredményt lehet elérni, míg a többi területen ez akár öt-tíz év. Amikor egy befektető helyszínt választ, akkor Baktalórántháza nem Sanghajjal, Fokvárossal és Buenos Airessel verseng, hanem szlovák, déllengyel, cseh és román városokkal. Az első fázisban még régiók között döntenek, mert az alapvető szolgáltatásokban, infrastruktúrában, a munkaerő minőségében nincs a szomszédos országok között nagy különbség, mindenhol van korrupció is, ugyanúgy nehézkesek az eljárások. De a helyszínkiválasztás részleteinél már kezd egyre fontosabb lenni az adó és az állami támogatás. Magyarország viszont a régión belül, de lassan az egész unióban a legbarátságtalanabb adókörnyezetű országok közé kezd tartozni. Ráadásul szembemegyünk az uralkodó trenddel, Nyugat-Európában is komoly adócsökkentések vannak. Az élőmunkát terhelő adó mértékében az OECD-országok között a második helyet sikerült megszereznünk, és a profitot terhelő osztalékadó, társasági adó, iparűzési adó, különadó együttes mértéke már szintén elgondolkodtatja a cégeket.
MN: Ön a Figyelőben megjelent korábbi írásában összeállított egy csomagot, amelyben a kisadók megszüntetését, az osztalékadó és a munkáltatói járulék csökkentését, az iparűzési adó megszüntetését, egykulcsos szja bevezetését javasolta. Ezt részben kiadáscsökkentéssel, illetve más adónemek emelésével tartja kompenzálhatónak. Ugyanakkor valószínűsíti, hogy bizonyos esetekben az adócsökkentés nem járna bevételkieséssel. Az eddigi tapasztalatok mintha nem ezt támasztanák alá.
LCS: Szerintem legalább a GDP három százalékával kell az adóterhelést csökkenteni, és adtam egy étlapot arra, hogy miből kell választani. Ha például az osztalékadót levisszük egységesen 20 százalékra, az elvileg hárommilliárdos kiesés. Viszont ma gyakorlatilag nincs olyan cég, amelyik 35 százalék osztalékadót fizetne, ez egy nem létező kategória. Ha a mértéke csökken, akkor van esélye annak, hogy itthon maradnak azok a jövedelmek, amelyek ma külföldre áramlanak, vagy akár onnan hoznák ide. Veszíteni ezen biztosan nem tudunk. A három nagy tételhez viszont már tényleg részletes számítások kellenek. A különadót egyértelműen meg kell szüntetni, az iparűzési adó pedig három-négy év alatt legalább harmadára-negyedére csökkenne, de legjobb lenne azt is eltörölni - ami persze a helyi adóztatás újragondolását jelentené. A munkáltatói tb-járuléknál az volna az optimális, ha felső határ bevezetésével 10 százalékot lehetne csökkenteni. Nyilván mindez az adórendszeren belül nem oldható meg, tehát a kiadási oldalon is muszáj lépéseket tenni. És nem csukom be a szemem, adóemelésekre is tettem javaslatokat: az áfára 2-3 százalékot nyugodtan rá lehet tenni, érdemi ingatlanadót kell bevezetni. Az adóellenőrzésben is még mindig rengeteg lehetőség van.
MN: Azt az álláspontot képviseli, hogy az adatvédelmi jogszabályok anakronisztikusak, mert a segítségükkel ki lehet bújni az adófizetési kötelezettség alól. Ami kétségtelenül gyakran így van, viszont a jogszabályi előírások nélkül pillanatok alatt kiszolgáltatottá válhatnának az adózók.
LCS: Ki lehet jelenteni, hogy aki becsületesen megfizeti az adót, az balek, mert a többiek helyett teszi. Akinek van oka aggódni, annál őszintén szólva nem tudok könnyeket hullatni. De akinek nincs miért aggódnia, azt miért zavarja, ha az APEH rálát az ügyeire? Nyilván kellenek garanciák, hogy ne éljenek ezzel vissza, de az adóhatóság húszéves fennállása alatt nem emlékszem durva adótitoksértésre. Még egy érv az adócsökkentés mellett, hogy a gazdaság fehérítése önmagában inflációs nyomást jelent. Jobban járunk, ha ez adócsökkentéssel párosul, mert így kisebb ez a hatás. Annak a fodrásznak, aki három év múlva minden ügyfelének ad számlát, és nem zsebbe fizeti a beosztottait, akár 50-60 százalékkal magasabb áron kellene dolgoznia. Ez igaz szinte a teljes építőiparra is, vagy a vendéglátásra. Ezzel a kérdéssel érdemes komolyan foglalkoznia a monetáris politikának is, mert ez olyan inflációs tényező, amivel eddig senki nem számolt.
MN: Azért az nem valószínű, hogy csökkenő elvonások esetén az emberek maguktól adótudatossá válnának.
LCS: Szokták mondani, hogy a Laffer-görbe Magyarországon nem érvényes, de ez félreértés. Az összefüggés ugyanis mindig konkrét adókra, konkrét szituációkra és konkrét időben értelmezhető, nem egy országra. Meggyőződésem, hogy ha csökkentenénk a tb-járulékot 10 százalékponttal, ebből 8-9 effektív költségvetési bevételkiesés, mert aki a 33 százalékot kockázatmentesen meg tudja takarítani, az a 23-at is meg fogja. De a ma nem létező munkáltatói járulékplafon bevezetésével más a helyzet. Alig háromezer ember fizet évi 30 millió forintnál magasabb bér után járulékot; ha itt húznák meg a határt, akkor szerintem a bevételkiesés két-három év alatt nullára esne vissza, vagy pozitív lenne az egyenleg. A négy nagy adótanácsadó cég vezetői szinte maguk látják azokat az itt élő és dolgozó külföldieket, akik ezt a járulékmértéket nem hajlandóak megfizetni, ezért a jövedelmük jó részét külföldön realizálják. Egyébként teljesen jogszabályszerűen. De a magyar magánszemélyek is jelentős részben tőkejövedelemmé konvertálják a munkajövedelmüket. Az biztos, hogy alacsonyabb teher mellett nagyobb az adófizetési hajlandóság, mint a magasnál. A sima járulékcsökkentés persze bevételkieséssel jár, de amikor egy beruházásért versenyzünk, akkor számít a kisebb munkáltatói tb-járulék. A privatizációhoz kötődő külföldi tőkebeáramláson már túl vagyunk, de munkahelyeket még mindig ez tud generálni. A magyar gazdasági növekedésnek a következő tíz-tizenöt évben még jelentős részben új befektetéseken kell alapulnia.
MN: Az ön által is támogatott egykulcsos szja-nak vitathatatlan előnyei vannak, de az alacsony keresetűeket roppant kedvezőtlenül érintené. A társadalmi hatásokat hogyan lehet kompenzálni?
LCS: Sok olyan embert foglalkoztatnak minimálbéren, akiről életszerűen mindenki pontosan tudja, hogy nem annyiból él. Amikor a minimálbér duplája lett az adóalap, akkor százezres nagyságrendben kapásból befizették, mert pontosan tudják, hogy ez még mindig nagyon kedvező nekik. És szerintem még mindig több százezren gondolkodnak úgy, hogy megéri a kockázatot, az APEH-nek nincs elég kapacitása, tudása, ha mégis jön az ellenőrzés, majd elvitatkozgatnak vele.
MN: Ettől még sokakat tényleg minimálbéren vagy akörül foglalkoztatnak.
LCS: A szociálpolitikától meg kellene szabadítani az adórendszert, azt külön, rászorultsági alapon kell működtetni. Fokozatosságra is szükség van, mondjuk két-három év alatt kell áttérni. Az állami szférában például bruttósítással lehet kezelni, a cégek egy jelentős részénél átmeneti mechanizmusokkal. És nem állítom azt, hogy ez ügyben mindig mindenkit, mindenhol meg lehet majd védeni. Ha Pareto-optimális politikát akarunk folytatni, akkor nem fog történni semmi.
MN: Ha az egykulcsos adó miatt megnő a minimálbér-közeli jövedelmek adóterhe, az csökkenti a foglalkoztatást, hiszen pont itt a legrugalmasabb a munkaerő kereslete.
LCS: Ez valóban nagy probléma, ezt jól kell kalibrálni. Amikor 1998-2002 között jelentősen megemelték a minimálbért, azzal bizonyos iparágakat a természetes folyamatnál gyorsabban sikerült eltüntetni az országból. Tudomásul kell venni, hogy a lakosság jelentős része nem mobil, és nincsen meg a megfelelő képzettsége. Egyértelmű, hogy így olyan keveset lehet keresni, amiből nagyon nehéz megélni. De a másik alternatíva, ha egyáltalán nem járulnak hozzá a közköltségekhez, munkanélküli-ellátásokból élnek meg, és közben generációk nőnek fel úgy, hogy nem dolgoztak, a munkakultúra tűnik el családok tömegei számára. Az egykulcsos adó negatív hatásait pedig járulékcsökkentéssel, fokozatossággal és állami rásegítéssel megfelelően lehet csökkenteni. Nyilvánvalóan a hosszú távú előnyöket és hátrányokat kell mérlegelni.
MN: Az ingatlanadó azokat is sújtaná, akik a 90-es évek elején kedvezményesen megvették az önkormányzati lakásukat, vagy most törlesztik a lakáshitelt - ők nem mind magas jövedelműek. Persze van, aki eltitkolja a jövedelmét, mégis nagy vagyont halmozott fel.
LCS: Nem azért van szükség ingatlanadóra, hogy a tíz évvel ezelőtti adócsalókat utólag megadóztassuk. Nekem is sérti az igazságérzetemet, de aki a vagyonosodási vizsgálaton el tud számolni, az már megnyerte, jogállamban ezt tudomásul kell venni. Viszont az ingatlanadó olyan, évszázadok óta működő közteher, ami a társadalmi igazságosságot biztosítja, a fogyasztó fizessen elvet próbálja az államháztartásban megvalósítani. Egy nagyvárosban olyan többletszolgáltatások vannak, amelyek egy kistelepülésen fel sem merülnek. Budapesten az élhetőség feltétele, hogy legyen tömegközlekedés, elvárjuk, hogy legyen 4-es, 5-ös, 6-os, 7-es metró, ne legyen dugó, legyen jó a levegő, jó minőségű az iskola. Útnak ugyan mindenhol lennie kell, a beton ára talán még ugyanannyi mindenhol, de a munkaerő, a kisajátítás árai már eltérnek. Ezeknek nagyon jelentős többletköltségük van, de az ingatlanárak is jóval magasabbak, mint egy hátrányos helyzetű térségben. A magas értékű ingatlan után az adó is több, cserébe több és drágább szolgáltatást is várunk el.
MN: Az adótörvények átírása inkább a dolog könnyebbik része. Egyszer azt is el kell dönteni, hogy a kiadási oldal melyik sorát és mennyivel kurtítják meg, annak milyen társadalmi hatásai vannak, nem beszélve az ütemezésről, a kompenzációkról. Van erre ma esély?
LCS: A költségvetésnek elég komoly tehetetlensége van, a kamatokat fizetni kell, és visszamenőleg nem lehet ellátásokat megvonni. Ezek komolyan szűkítik a mozgásteret, főleg akkor, ha a különböző politikai oldalak kiadási csoportokat betonoznak be. Az egyik párt szerint el a kezekkel a nyugdíjasoktól, a másik szerint a gyerekesektől, a harmadik szerint a munkavállalóktól és így tovább. Így lassan politikailag lehetetlenné válik bármihez hozzányúlni. Pedig sokszor teljesen egyértelmű a helyzet, mondjuk a 3200 önkormányzat esetében. És nem a képviselői tiszteletdíjak jelentik a nagy tételt, hanem ennyi önkormányzattól kapunk drága és rossz minőségű szolgáltatást.
MN: A szakmai háttérmunka elvégzése pusztán az apparátus dolga, vagy a szakma független képviselőivel kellene egyeztetni?
LCS: Többféle megoldás lehetséges. Ha a politikának nagyon világos képe van arra vonatkozóan, hogy mely tételekhez akar hozzányúlni, akkor ennek a végrehajtására utasítja az apparátust, a pénzügyminisztériumot és az érintett szaktárcákat. Vagy amikor úgymond alulról, szakmai alapon, de persze politikai kontroll mellett érkeznek a javaslatok. Ez azért szokott veszélyes lenni, mert előbb-utóbb ezek az anyagok kiszivárognak, tipikus példa erre az ingatlanadó, ami lassan tízéves rémtörténet. A sajtó felvetít három panellakást, odaírják, hogy negyvenezret kell fizetni, s ezzel politikailag egyből ellehetetlenítik. Egyébként az az érzésem, hogy a részletes szakmai munka sok területen még valóban hátravan, arra rá kell szánni az időt és a kapacitást, de ma már messze nem ez a fő probléma. Nagy szimpátiával nézem a fiatal közgazdászok és társadalomtudósok kezdeményezéseit is, de ha a Pénzügyminisztérium és a többi kormányzati műhely felhatalmazást kapna, akkor négy-öt hasonló koncepciót le tudnának tenni. Ezeket meg lehetne vitatni, válogatni az elemeikből, és összerakni a véglegeset. De én az egész politikai elit elszántságát nem érzem.
