Magyar Narancs: Hisz még abban, hogy Magyarország nincsen?
Szilágyi Ákos: Éppen a napokban írtam le valamiért újra ezt a mondatot, csak hozzátéve az ismert sorokat: „csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág”. De van ez még tovább is: „ami van, széthull darabokra”. Úgyhogy csak remélni merem, hogy Magyarország nincsen. Még mindig nincsen. Erre a „nincs”-re az ad reményt, hogy a sok-sok „van” – bukás, részekre szakadás, szétszabdaltatás, veszteség, csonkulás, vereség – ellenére Magyarország a túlélés kieszközlése, a vég kicselezése, a váratlan kitörések, szabadulások tekintetében nem kispályás. Egészen elképesztő, hogy az utóbbi százötven évben hány és hány társadalompolitikai innovációval adott hírt magáról a világban, kezdve az 1867-es kiegyezéssel megalkotott Osztrák–Magyar Monarchiától, ami mégiscsak az Európai Unió előképe, a rövid életű, de egész Európában példátlan Tanácsköztársaságon és az ezt követő első modern ellenforradalmi rendszeren át egészen a hidegháborús világrendszert megkérdőjelező 1956-os forradalomig, az államszocializmus 1968-as piaci reformjáig, amelynek tanulmányozására a kínaiak annak idején külön intézetet hoztak létre és a Teng Hsziao-ping-i kínai modellnek a kiindulópontja lett. És innováció, legalábbis Európában, az a rendszer is, amelyben 15 éve élünk, és amelyet választásos autokráciának vagy versengő autoritarianizmusnak szoktak nevezni. Jelenleg még az Amerikai Egyesült Államok egy éve megválasztott elnöke számára is ez a követendő minta. Csak ő gyorsított ütemben számolja fel a liberális alkotmányosság védműveit, fékjeit és ellensúlyait és terjeszti ki hatalmát mindenre, amire csak tudja. Ugyanazt viszi végig sokkal gyorsabban, ami az utóbbi húsz évben lezajlott Indiában, Oroszországban, Törökországban, Magyarországon, javában zajlik Grúziában, Örményországban és egy sor más, kisebb országban is. Egy neves szerzőpáros, Steven Levitsky és Lucan Way nagyon szemléletesen mutatja be, hogyan kezdett az eltelt egy évben az Egyesült Államok a versengő autoritarianizmus rendszerébe süllyedni. A Foreign Affairs decemberben megjelent 2026-os első számában közölték ezt a tanulmányt. Érdemes elolvasni. Már csak azért is, hadd dagadjon a nemzeti kebel attól, hogy Orbán Viktor Magyarországa a tanulmányban állandóan egy sorban szerepel Hugo Chávez Venezuelájával, Recep Tayyip Erdoğan Törökországával, Narendra Modi Indiájával. Mindez persze nem új, nem váratlan fejlemény, az autoritarianizmus trendje legalább 2008, a világgazdasági válság óta tart. Még 2008 februárjában írtam egy cikket a Népszabadságba azzal a címmel, hogy Az illiberális demokrácia küszöbén, és próbáltam benne összefoglalni, mi várható a rendszerváltások liberális korszaka után a világban, konkrétan Magyarországon a következő tíz évben. De akkor az egészből annyit értettek meg, hogy na, akkor itt van még egy jelzős demokrácia – democracy with adjective. A közvélemény aztán pár évvel később Orbán Viktortól értesült róla, hogy ilyen demokráciában fogunk élni mi is. De állítom, hogy a mai napig alig érti valaki, micsoda az az „illiberális”.
MN: Mert micsoda?
SZÁ: Az egyik oldalon azt hallják bele, hogy olyan demokrácia, amelyből kipaterolták a liberálisokat és a liberalizmust, a másik oldalon azt, hogy antiliberális. De egyik sem. Persze, időközben már kiment a szóhasználatból, a hatalom sem nagyon használja. Az illiberális demokrácia fogalmát valamikor a 90-es évek végén az amerikai Fareed Zakaria használta néhány tanulmányában olyan hibrid politikai rendszerek leírására, amelyekben vannak pártok és vannak választások, de a hatalom liberális fékjei és ellensúlyai hiányoznak belőlük, ezért a hatalom ténylegesen leválthatatlan, mindenre kiterjed, mindent a kontrollja alatt tart, a választásokat is. A magyar köztudatban a fogalom Orbán Viktor innovációjaként maradt meg, már amennyire megmaradt. Ő persze újsütetű rendszere legszebb dicséreteként használta 2013-ban, amire még Zakaria is felkapta a fejét, és írt is egy évődő kis cikket róla a The Washington Postba. Azt persze nem sejthette, hogy alig egy évtized múltán ez a bizonyos illiberális demokrácia a távoli, egzotikus Magyarországról vaskos valósággá válik a hazájában. Az illiberális demokrácia annyit tesz, mint választásos többségen alapuló hatalom, de a hatalom alkotmányos korlátai, fékjei, ellensúlyai nélkül. Lényegében a többség zsarnoksága. A brit konzervatív liberalizmus alapvetése volt, hogy minden hatalmat – akárhogy jött létre, akárki gyakorolja: király, nép, párt – korlátok között kell tartani, a jog kötelékeivel meg kell kötözni, mert a hatalom diabolikus valami, és diabolizálja azt is, aki birtokolja. Erre szolgálnak a fékek és ellensúlyok, a hatalmi ágak elválasztása. Még egy olyan egyszerű megszorítás is, mint a rotáció – az elnöki, kormányfői, pártfőtitkári hatalom időbeli határok közé szorítása –, még egy ilyen csekélység is segíthet a hatalom megfékezésében. Két ciklus, és köszönjük szépen. Jó volt, szép volt, elég volt. Köszönjük, Orbán Viktor, köszönjük, Vlagyimir Putyin. Oroszországban volt is ilyen megszorítás, de aztán a megszorított hatalom eltörölte. Hasonlóképpen Kínában.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
