Magyar Narancs: Milyen volt az akkori Olaszország? A '68-as diákmozgalmaktól 1970-ig tartó időszakban jelentős társadalmi és politikai átalakulások kezdődtek.
Francesco Piccioni: Olaszország lakói ráébredtek, hogy nem alattvalók, hanem állampolgárok, hogy joguk van egy s máshoz, a dolgokat akár meg is változtathatják. Hitték, hogy az állami intézményeket az ő részvételük működteti, és a változás azon múlik, hogy ezek hogyan működnek. Ma már nem így látják. Mára a politikai osztály felhatalmazást nyert mindenre. A 60-as évek nagyszabású gazdasági fellendülése nyomán az olasz társadalomra ráköszönt a jólét, és az emberek jobban át tudták gondolni az életüket. Közhely talán, de az, ha valaki egyszer csak jobb körülmények között dolgozik, valamivel több állampolgári jog illeti meg, a gyerekeit jobb iskolába küldheti, azzal is jár, hogy elgondolkodik a politikai részvétel lehetőségeiről, és nem csak azon, hogy kire szavazzon. A társadalom forrongott. A diákok mozdultak elsőnek, 1968-ban. Ám 1969-re - mintegy csengőszóra - sokan felébredtek, főként a dolgozók, a munkások, és nemcsak az északi nagyüzemekben, ahol mindig szervezettebbek voltak, hanem országszerte mindenütt. Ez hamar továbbterjedt a társadalom további rétegeire is. A mozgalom szervezeti kereteit a szakszervezetek és a politikai pártok adták, de mindenkit egyesített az a felismerés, hogy nem a létező modell az egyetlen, túlléphetünk rajta. Bátorítást adott ehhez a világhelyzet, aminek a fő konfliktusa 1968 és 1975 között a vietnami háború volt, de színre léptek felszabadítási mozgalmak is Angolában, Mozambikban és másutt. Minden országnak megvolt a maga felszabadítási mozgalma, még az Egyesült Államokban is indult fegyveres belső harc, a feketéké. De kiterjedt ez még Kelet-Európára is, még ha ott más formában zajlottak is a változások.
MN: Ez az időszak kitenyésztett egy sor fegyveres csoportot, amilyen a tiétek is volt. Milyen politikai és elméleti gyökerekből táplálkozott a Vörös Brigádok?
FP: A politikai és az elméleti-kulturális gyökerek a munkásmozgalomban keresendők. Aminek nagy múltja volt, és akkor éppen újra megerősödött - ráadásul még hordozta az olasz antifasiszta ellenállási mozgalom emlékét és erejét is. A gyökerekhez tartozik az olasz és az európai baloldal háború utáni tapasztalata is. Az olasz helyzet különlegességét az adta, hogy az itteni uralkodó osztály, az állami intézmények, a kormányok falként álltak a változások útjába - időnként gumifalként, máskor kőkemény betonfalként. A politikai-társadalmi követelések rendre elvetéltek. Felmerült hát a gondolat, hogy ezt az ellenállást erővel kell legyőzni, annál is inkább, mert az uralkodó osztály válasza a változás igényére cseppet sem volt békés. A Piazza Fontana-i vérengzést(1) a kormányzati sajtó a baloldalra akarta ugyan kenni, főként az anarchistákra, hogy azután féktelen konzervatív ellentámadást indítson, de tudjuk, szélsőjobboldali erők műve volt, állami cinkossággal. Ez a forgatókönyv a következő években sokszor ismétlődött azzal a céllal, hogy - amint az illetékesek mondták - helyreállítsák a rendet és közbiztonságot, miközben a szembenállás egyre durvább és erőszakosabb módon nyilvánult meg. És ekkor még egyáltalán nem volt szélsőbaloldali fegyveres terror. Normális tüntetések voltak, amiket a rendőrség szétvert gumibottal, könnygázzal, sok sebesültet, de halottakat is hagyva maga után.
MN: Utaltál az ellenállási mozgalomra, a partizánháborúra - de azok más idők voltak. Te látsz valami hasonlóságot a két korszak között?
FP: Természetesen más idők voltak. Az ellenállásban legalább három törekvés és eszmerendszer talált egymásra: fel kellett szabadítani országunkat a megszálló németek uralma alól, harcolni kellett a demokráciáért a hazai fasizmussal és a monarchiával szemben, és harcolni kellett a társadalmi forradalomért - a kizsákmányolók uralma ellen, azok ellen, akik a dolgozók kordában tartása érdekében a fasizmus hatalomra kerülését pénzelték. Mi, a Vörös Brigádok mindebből főként a forradalmi lendületet és törekvést éreztük a magunkénak. A gazdasági fellendülés nyilvánvalóvá tette, milyen mélységesen egyenlőtlen a javak elosztása. De mozgatott bennünket az ellenállási mozgalom "nemzeti felszabadítási" összetevője is, méghozzá a nemzetközi munkásmozgalom osztagaként, hiszen Olaszország akkoriban teljesen nyilvánvalóan amerikai ellenőrzés alatt állt.
MN: Pontosan mikor jött el az a kritikus pillanat, amikor a fegyveres harc mellett döntöttek egyesek?
FP: Rögtön a Piazza Fontana-i merénylet után: ha ez a válasz egy olyan túláradó, de mindenképpen békés mozgalomra, mint 1968-69, akkor fel kell készülnünk a közvetlen összecsapásokra, és akár erőszakos eszközöket is be kell vetnünk. Ehhez pedig megfelelő szervezet kell, földalatti szervezkedés, hogy megvédjük magunkat és a mozgalmunkat, és csapást mérhessünk ellenfeleinkre. Ez volt az első lépés. Erre nem került volna sor, ha nincs a Piazza Fontana-i robbantás. A rákövetkező években a fegyveres harc gondolata széles körben talált hívekre, elsősorban Észak-Olaszország néhány nagyüzemében, tehát kifejezetten szakmunkások, műszakiak, technikusok között, és kevésbé az egyetemi diákság körében, legalábbis eleinte. Ma már azt is tudjuk, hogy ez a nézet hamarosan elhalt volna, ha nem történik a fasiszta katonai puccs Chilében. Ez elsöpört jó néhány illúziót a békés átmenetről. Így például egyes parlamenten kívüli szélsőbaloldali csoportok azon nézetét, mely szerint a követendő stratégia az lenne, hogy egyre "balrább" toljuk az Olasz Kommunista Pártot, a munkásmozgalom nagy parlamenti pártját. Az OKP ugyanis nem balra mozdult a chilei puccs hatására, hanem megfogalmazta a "történelmi kompromisszum" néven ismert javaslatát: összefogást, akár nagykoalíciót szorgalmazott a kormányzó kereszténydemokratákkal. A mi felfogásunk szerint jobbra tolódott. A feladat ezek után a forradalmi baloldal teljes újjászervezése volt Olaszországban. A fegyveres harc ezt is célozta, és a klasz-szikusnak mondható utat járta, tudniillik a Che Guevara-féle fegyveres gerillaharc útját. Ez az út pedig menet közben alakult. Az erőviszonyok a harc közben formálódtak, s döntötték el, hogy milyen válaszokat adunk a felmerülő politikai és társadalmi helyzetekre.
MN: Több év is eltelt azonban, mire a fegyveres harc némi társadalmi támogatottságra talált. Ez mintha csak a 70-es évek második felében vált volna érzékelhetővé.
FP: Az 1977-es mozgalom sokkal inkább "proletár" jellegű volt, mint az 1968-as, ami jószerével a gimnáziumokban született, a nagyvárosok központjaiban, a derék polgárok gyerekei körében. 1977 viszont a külvárosi szakiskolákban, technikumokban; gyengébb volt az elméleti felkészültséget, de sokkal elszántabb a gyakorlati tennivalókat illetően. Az állam válasza is durva volt erre a mozgalomra, de szembefordult vele az OKP is. Nem is élt sokáig, alig néhány hónapot 1977 februárja és szeptembere között, de több tízezren vettek benne részt, és ők már a maguk követeléseiért harcoltak, nem pártjelszavakért. 1977-ben a Vörös Brigádok például alig lépett még színre, talán tucatnyi alkalommal, ám a különböző baloldali csoportok körülbelül 3000 fegyveres akciót hajtottak végre. És akkor nem beszéltünk az utcai tüntetéseken kialakult összecsapásokról. 1977-ben tehát tömegek álltak át a fegyveres harc oldalára, és nem azért, mert valaki ezt az "ideológiát" sulykolta beléjük. A fegyveres harcot nem ideológiai megfontolásból választja valaki, hanem azért, mert úgy látja, nem maradt más eszköze.
MN: Vállalva az ezzel járó büntetőjogi következményeket és felelősséget is?
FP: A döntés mindig egyéni. Ugyanakkor a folyamat társadalmi is, az egyén csoporthoz tartozik, s aki 2-4-6 évet eltöltött a szakszervezetben vagy a politikában, ahol nap mint nap szembesült a helyzettel, a szakszervezeti gyakorlattal, átélt kemény összecsapásokat, katonai, rendőri terrort, választási kényszer elé került, hogy mit vállal és mire kész együtt a többiekkel. Sokan így döntöttek végül a fegyveres ellenállás mellett. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy az akkori eseményekben erősen jelen voltak újfasiszták, szélsőjobbos radikálisok. Ezek nem politizáltak, nem pártközleményeket fogalmazgattak, hanem megkerestek és véresre vertek. Rómában, Milánóban, bármelyik olasz nagyvárosban mindennapos volt, hogy az iskolák előtt diákok röplapokat osztogatnak, majd valahonnan előront egy újfasiszta banda, rátámad a röplapozókra, azok visszaütnek, esetleg számítva a támadásra van is náluk néhány harci eszköz, a szomszéd utcában pedig már készen áll a rendőrök rohamosztaga, és oszlatni kezd. Az embernek az volt a benyomása, hogy ezek összejátszanak, és így is volt. Ma már tudjuk, hogy a feszültségkeltés stratégiáját a P2 páholyban(2) dolgozták ki, meg akarták változtatni, fel akarták számolni az egész demokratikus intézményrendszert. Csakhogy Olaszország ellenállt.
MN: Milyen mély vagy széles lehetett az a társadalmi bázis, amire támaszkodhattatok?
FP: Soha nem maradtunk elszigeteltek. A Moro-gyilkosság után, tehát amikor teljes erővel folyt már a Brigádok démonizálása, a L'Espresso hetilap felmérést készített a választási hajlandóságról. Akkor bukott meg a "történelmi kompromisszum" kormánya. A Vörös Brigádok több szavazatra számíthatott volna az eredmény szerint, mint az Olasz Republikánus Párt(3). Pedig a választható pártok között nem is szerepelt a Vörös Brigádok; aki így válaszolt, kiadta magát egy ismeretlen kérdezőbiztosnak csak azért, hogy őszinte véleményt nyilvánítson. Illegális, földalatti szervezet voltunk, de soha nem volt olyan érzésünk 1980 előtt, hogy a nép elutasítana bennünket. Utána, amikorra uralkodóvá vált a közvéleményben az a nézet, hogy elvesztettük a játszmát, már igen. Mert a politikában ez a nagy titok: ha úgy gondolják rólad, hogy nyersz, mindenki azt mondja, brávó, ha úgy, hogy veszítesz, senki sem ismer többé. Velünk ez az első bűnbánó terrorista, Patrizio Peci(4) feltűnése után kezdődött el. Akkor kerültünk lejtőre.
MN: A baloldal jelentős része, főként az OKP nem osztotta a nézeteiteket, nem helyeselte döntéseteket, a közvéleményt pedig megrémítette a fegyveres harc. Milyen viszonyt akartatok kialakítani a ti utatokat helytelenítő emberekkel, hogyan akartátok megnyerni őket?
FP: Nem azért harcol fegyverrel az ember, hogy bárkit is meggyőzzön. Ez nem valami erőteljes PR-tevékenység valamilyen politikai meggyőződés mellett. Azért harcoltunk, hogy rést üssünk az 1968-69-es társadalmi cselekvési irány - előbb a diákság, később a munkások mozgalma - előtt. Ezek a mozgalmak szembe találták magukat egy reakciós politikai osztállyal és egy katonai szervezettel, ami közvetlenül kapcsolódott a fasiszta korszak levitézlett intézményeihez, és ami arra vetemedett, hogy véres merényletekben ártatlanokat gyilkoljon le - először a Piazza Fontanán, később, 1969-ben Bresciában a Piazza della Loggián egy szakszervezeti gyűlésen, majd a vonatrobbantásokkal és a többi véres merénylettel. Még puccskísérletre is emlékezhetünk, az 1970-es elvetélt Borghese-féle puccsra. Azért ragadtunk fegyvert, mert a harc már elkezdődött. Csakhogy addig egyedül a hatalom sáncai mögül lőttek.
MN: De akkor is mérlegelnetek kellett, hogyan alakítsatok ki kapcsolatokat azokkal, akik nemcsak a fegyveres harcot utasították el, hanem elvetették az egész marxista nézetrendszert is.
FP: Nem jutottunk el még csak érintőlegesen sem addig a problémáig, netán lehetőségig, hogy ki kelljen dolgoznunk valamiféle tervet a társadalom újjászervezésére. Tudatában voltunk, hogy hosszú harc előtt állunk, és a "lakossággal" való kapcsolataink az idő múlásával más és más formát ölthettek volna.
MN: A 80-as évek elején láthattátok már, hogy a fegyveres harc nem vezet sehová.
FP: 1980-ban egyre több nehézségünk támadt, miután akadt egy bűnbánó közöttünk. Peci csak egy volt, nem tucatjával álltak át a társaink, de a dolog nehézségeket okozott, bár akkor mi ezeket úgy fogtuk fel, hogy időlegesek és megoldhatók. Ami végleg leállította társadalmi szinten a mozgalom lendületét, az a 23 ezer FIAT-gyári munkás elbocsátása volt a 35 napig tartó üzemfoglalás után. Kirúgták őket szemrebbenés nélkül, annak ellenére, hogy Berlinguer(5) megjelent a torinói FIAT-művek főbejáratánál, és szót emelt értük. Akkor változott meg a 60-as évek óta kialakult társadalmi és politikai légkör, a munkásmozgalom felfelé ívelő szakasza, a dolgozók jogainak törvénybe foglalása és sok más siker időszaka. Az OKP is visszaszorult, bár Berlinguer váratlan halála után hihetetlen mennyiségű szavazatot kapott. A szakszervezetek is teret veszítettek. Azok is, akik a fegyveres harcot választották, érezhették a társadalmi kötelékek lazulását. Márpedig csak ez éltetett bennünket. Nem folytatható fegyveres harc társadalmi támogatás nélkül. Azok, akik annak idején a hegyekben partizánként harcoltak, számíthattak a parasztokra a völgyekben. Ugyanez vonatkozik a városi gerillaháborúra is. És szükség van újakra is, akik közénk állnak, helyiségekre, lakásokra, segítőkre, hiszen sokan börtönbe kerültek közülünk, és másoknak kellett a helyükre állni. Ha meglazulnak a társadalmi kötelékek, egy-két éven belül elhal minden. Egyre kevésbé szigorú a válogatás a toborzáskor, sokan bekerülnek kellő motiváció nélkül. 1982-ben a vállalkozás már halott volt. Nem sikerült megoldani a bajainkat, az állam pedig nem is kereste a politikai megoldást, egyszerűen kihasználta a bűnbánó terroristákat a vádalkura vonatkozó törvény segítségével. Egyszer csak ott találtuk magunkat minden támasz nélkül, és még arról sem lehetett kivel vitát nyitni, hogy hogyan is fejezzük be ezt az egészet. Akár börtönbe kerültél, akár kint voltál még, számot kellett vetned azzal, hogy nincs tovább. Az utolsó társainkat 1988-ban tartóztatták le, de ők már nagyon különböztek tőlünk. Akkor már mindennek vége volt.
MN: 1978 márciusában Aldo Moro elrablása és meggyilkolása(6) vízválasztónak bizonyult számotokra.
FP: Igen, onnan nem volt többé visszaút. Tudtuk. Ha nincs a Moro-ügy, minden más talán nyom nélkül múlik el. Közöttünk azonban nem váltott ki alapvető szervezeti vagy stratégiai változásokat. A fő gond az volt, hogy nem tudtuk, mit is csináljunk utána. Világos volt, hogy nem folytathattuk azt, amit addig, mégis a korábbi akciókat ismételgettük, miközben egyre kevesebb terünk volt már hozzá. Elértük "az állam szívét", de nem fogtuk fel, mit is tettünk, és azt sem, mit tehetnénk még ezután.
MN: Nem volt olyan érzésetek, hogy a titkosszolgálat, az államvédelmi szervek kihasználják a terrorakcióitokat? Hogy valójában ők manipulálnak benneteket, hiszen a fennálló hatalmi szervezet húzott hasznot ezekből? Igaz, hogy a Moro-ügy rekonstruálása a szervezett bűnözés, a maffia valamilyen szerepét is feltárta? Ezek a mozzanatok nem kérdőjelezik-e meg egész fellépésetek hitelét?
FP: A Moro-ügyet számos változatban visszapörgették, és mindig adott politikai érdekek mentén, az éppen ügyeletes tényfeltárók szája íze szerint. Valójában nincs tényszerű adat egyetlen közénk tartozó brigádtag kapcsolatára sem a szervezett bűnözéssel, sem pedig a titkosszolgálatokkal. Legalábbis addig, amíg le nem tartóztatták. Utána már aligha lehet megakadályozni, hogy valaki történeteket találjon ki az akciófilmek mintájára, vagy hamis információkat terjesszen. És hogy valójában a hatalom húzott-e hasznot a szélsőbaloldali terrorizmusból? Erre Gramscival felelek: a politikában mindenki a saját játszmáját játssza, és minden játékos igyekszik a maga javára kihasználni a másik lépéseit; a végén azután a nyertes úgy tudja alakítani az ellenfél játékát is, ahogyan neki jó.
MN: Ma hogyan ítéled meg, mi lehet az "ólomévek" tanulsága?
FP: Ma sem látom nagyon másként, és egyáltalán nem sajnálom, hogy a részese voltam, és hogy úgy kerültem ki belőle, hogy nem kellett szégyenkeznem. Ahogyan Barbara Balzerani, a Moro-ügy egyik vádlottja és mások, nem kedvezménnyel, hanem a rendes törvényes úton szabadultam, és sokkal később, mint a legtöbben. Mario Moretti még mindig börtönben van. Reggel elmegy dolgozni, este pedig vissza a börtönbe, és már 29 éve tartóztatták le. Nem kaptunk "ajándékot". S hát az akkori évek története már történelem... Sajnálnám, ha nem vettem volna részt benne. A véres jobboldali merényletek története egészen más, mint a miénk. Mi végül mindannyian börtönben végeztük, míg az "ismeretlen tettesek" elkövette merényletek közül egyedül a peteanóiért tartóztattak le és ítéltek el valakit, aki bevallotta, hogy részt vett benne - azt, aki odatette a robbanóanyaggal teli csomagot három csendőr felrobbantásakor. A történetek nagyon különböznek tehát, és meszsze esnek egymástól.
MN: Van ma olyan, amit nem helyeselsz már akkori tetteitekből? Milyen hibákat, tévedéseket látsz az akkori döntésekben - akár a helyzetértékelésben, akár a kivitelezésben?
FP: Fiatalok voltunk, és ez nagyon lényeges. Nem voltak tanítómestereink, akik megóvhattak volna minket ezernyi tévedéstől, amit egy tapasztalatlan forradalmár óhatatlanul elkövet. A hibák, tévedések listája, ha elkezdjük komolyan elemezni az egyes akciókat, igencsak hosszúra nyúlna. Ma már valószínűleg meg sem értené senki.
(Fordította: Magyar Péter)
Jegyzetek
(1) 1969. december 12-én, Milánóban, a Piazza Fontanán, a Mezőgazdasági Bank helyiségében robbantásos merénylet történt. 17 halott maradt a helyszínen. A csendőrség és az ügyészség gyanúsítottként egy Pietro Valpreda nevű szélsőbalos anarchistát helyezett vád alá, akit tíz évvel később, 1979-ben a bíróság végül bizonyítékok hiányában felmentett.
(2) A P2 szabadkőműves-páholyban Licio Gelli nagyvállalkozó vezetésével titkosszolgálati vezetők, rendőrök, csendőrök, állami főtisztviselők és kereszténydemokrata politikusok, újságírók a baloldal visszaszorítására dolgoztak ki terveket az állami erőszakszervezetek megerősítése útján. 1981-ben ügyészségi és parlamenti vizsgálat indult ellenük tiltott szervezkedésért, Gelli külföldre szökött.
(3) PRI - jobbközép mérsékelt liberális párt, majdnem mindig részese volt a kormánykoalícióknak.
(4) A vörös brigádos Pecit 1980. február 21-én tartóztatták le Torinóban. Előzőleg a parlament olyan törvényt fogadott el, hogy a társaikra valló, "bűnbánó" terroristák vádalkut köthetnek, jelentős kedvezményekkel. Peci részletes vallomást tett.
(5) Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt főtitkára 1972-84 között. A megalakulásakor bolsevik típusú párt az ő vezetésével alakult át szociáldemokrata értékrendet valló, a demokratikus parlamenti rendszert elfogadó erővé, 34 százalékos választási eredménynyel (12 millió szavazat). ' hirdette meg a Moszkvától független "eurokommunizmust".
(6) 1978. március 16-án, aznap, amikor a parlament megszavazni készült a kereszténydemokrata- kommunista új kormányt, egy vörös brigádos csoport - lemészárolva kísérőit - elrabolta Aldo Moro kereszténydemokrata pártelnököt, volt miniszterelnököt, az ország legbefolyásosabb politikusát, akit 55 nap múlva holtan találtak egy autó csomagtartójában. A csoport vezetője Mario Moretti volt; a gyilkosságért évek múlva őt és 21 társát ítélte el a bíróság.