Miként járulnak hozzá az uniós pénzek a gazdaság versenyképességéhez, és hogyan oszlanak el ezek az előnyök az ország különböző területei között? A fejlesztési pénzek mélyítik-e vagy tompítják a régiós és társadalmi egyenlőtlenségeket? E kérdésekről szervezett vitát lapunk a Nemzeti Fejlesztési Hivatal támogatásával a BKÁE Rajk László Szakkollégiumban.
Magyar Narancs: Mennyi és milyen típusú EU-pénzre számíthatunk 2007 és 2013 között? Hogyan lehet ezt viszonyítani más olyan pénzekhez, amelyeket Magyarországon fejlesztési célokra szoktak felhasználni?
Novák Csaba: Ezek transzferek. Ezek az alapok abból a célból jöttek létre, hogy felzárkóztatási segítséget nyújtsanak az unióba tartó, fejletlenebb országoknak. A 2004-2006-os költségvetési időszakban a csatlakozó országokkal nem bántak jól: a nekik juttatott összeg a harmada a régebbi tagországoknak járó keretnek: a strukturális alapoknál ez körülbelül 800 milliárd forint, és ehhez jött a majdnem még egyszer ekkora kohéziós alap. 2007-től viszont körülbelül hasonló összegeket fogunk kapni, mint a régebbi tagok. Két-háromszor akkora keret áll majd rendelkezésre, mint ami 2004 és 2006 között. (Az unió 2007-2013-as költségvetéséről lásd: A nagy zsákmány, Magyar Narancs, 2005. június 2.) Csakhogy ezek a keretszámok önmagukban még semmit sem mondanak a felhasználásról. Pedig a támogatások hatásánál ez lesz az érdekes, nem a keret.
Juhász Pál: Erre jön az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalapból egy majdnem ugyanekkora összeg, aminek a nagyobb része nyíltan agrártámogatás. A másik részét vidékfejlesztésnek nevezik, de igazából az is csak az agrártámogatásnak egy tapintatosabb formája. Tökéletes félreértés, hogy a hazai agráriusok, közgazdászok ezt valami régiófejlesztési támogatásnak értékelik. Az unió feladja, hogy árvédelmen, vámokon, exporttámogatásokon át erősítse a saját termelőjét, és a forrásokat óvatosan, piaci szempontból kevésbé kifogásolható támogatási formákra alakítja át. De a célja az, hogy azok, akik még nem hullottak ki az agrárgazdaságból, ne hulljanak ki akkor sem, amikor az árbevételük csökken a szabadabb verseny miatt. Ez a pénz az agrárius vállalkozói réteg megőrzését szolgálja, nem pedig a "vidékfejlesztést".
Chikán Attila: A támogatások aránytalanul nagy részét kapja az agrárszféra. Ám ebben belátható időn belül változások lesznek, hisz ezt az unió nem fogja sokáig bírni a globális versenyben. Egy gazdasági szempontból majdhogynem értelmetlen támogatást nem lehet hosszan fenntartani. A vidékfejlesztés címen adott támogatással is azt ismerjük el, hogy nem csak szigorúan gazdasági szempontok mérlegelhetők akkor, amikor az agrárszféra fejlesztéséről vagy az agrárnépesség megélhetési lehetőségeiről van szó. Ezt én teljes egészében méltányolom, gondolom, mások is. De most olyan helyeken állítunk elő mezőgazdasági termékeket, mintha mocsár közepére építenénk kohászati üzemet. Ez hosszú távon nem fenntartható.
JP: A tájfenntartás és a vidékfejlesztés egy térség természeti és valamennyire emberi kultúrájának megőrzése, javítása. Ez ebben a rendszerben automatikusan az agrárvállalkozáshoz kötődik. Pedig nem biztos, hogy ehhez kell kötni. Ésszerűbb, ha a társadalom "megrendeli" a tájfenntartást, és azzal "csináltatja meg", aki vállalja - nem pedig beleépíti az agrárvállalkozások támogatásába. A közösség szempontjából a különböző feladatok minden ilyesfajta barokkos összekapcsolása hatékonyságrontó.
MN: Az EU kohéziós és agrárpolitikája ké-pes-e elérni Magyarországon a kitűzött célokat? Milyen eredményekre számíthatunk?
JP: A föld alapú támogatás kikényszeríttette a viszonyok tisztázását. Minden ésszerű mezőgazdasági szabályozásnak feltétele, hogy világos legyen: ki használja a földet. A belépés már ezért megérte: a pénz kedvéért hajlandók voltak tisztává tenni a földhasználati viszonyokat. Más kérdés, hogy ezt mindjárt a legbonyolultabb információs rendszerbe akartuk befogni. Ez nem tart még ott, ezt megmutatta a föld alapú támogatások kifizetése. Mi mindig sokkal bonyolultabb leckét vállalunk, mint amit meg tudunk csinálni. Ám ez sem mezőgazdaság-specifikus. Például a tb-rendszer máig nem tudta megcsinálni a rendes nyilvántartást.
NCS: Az uniós politikának rendkívül sok hasznos, leginkább extern hatása lesz, azaz e kedvező hatások nem közvetlenül fognak érvényesülni. Az, hogy pénzügyi transzferlehetőségek állnak rendelkezésre, önmagában sokat nem jelent. A kérdés az, hogy a magyar vállalkozók hogyan tudják ezt kihasználni. A gazdasági minisztériumban (GKM) alapvetően pozitívak a tapasztalataink. Össze tudjuk hasonlítani a vállalati és az állami szektort: melyik mennyire érett e források felhasználására. Operatív programunkban mindkét kör jelen van, a vállalkozók nagyobb, az állami szektor kisebb súllyal. Nagy a különbség. A vállalkozók sokkal fegyelmezettebbek, inkább hajlandók és képesek is követni ezeket a szabályokat. Meg tudnak írni úgy egy projektet, hogy legyen eleje, közepe, vége, hogy el tudjanak számolni, utána pedig monitoring-adatokat tudjanak nyújtani. Az állami szektornál mindez igen esetleges.
CHA: Mi, magyarok először átvertük a kommunistákat a beszolgáltatásnál meg a sztahanovista mozgalomnál. Aztán átvertük a Világbankot: két terv és két beszámoló készült, az egyik a pártközpontnak, a másik a Világbanknak. Aztán átvertük a KGST-t: a dobozban külön volt a cipő, meg külön volt a talpa, és valahol Kalinyinszkban már teljesen érdektelen volt, mit gyártott a Szabad Nép Cipőgyár. És most a legjobb irányba haladunk afelé, hogy megpróbáljuk átverni az uniót is. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Az unió egyik legfontosabb tényezője az a fegyelmező erő, ami e programokon keresztül is megjelenik. Kérdés, hogy mi lesz erre a magyar társadalom reakciója. A februári agrártüntetések is jórészt ezekből a problémákból származtak: az apparátus nem volt elég hatékony, a beadott papírok nem voltak rendesen kitöltve. Csúnya dolgok következnek abból, ha találkozik a kétoldalú trehányság, a lazaság és az átverési hajlam.
JP: Az agrártüntetésnek legalább annyira oka volt, hogy az állam az utóbbi három évben nagyon bőkezűen adta a támogatásokat. A föld alapú támogatások késtek, amit súlyosbított, hogy az intervenciós pénzeket mindenki azonnal remélte megkapni. A miniszter a parasztokkal együtt azt gondolta: ha a rendszer elindul, abból mindjárt pénz is lesz.
CHA: A miniszter tudhatta volna, hogy nincs így.
JP: Nem várható egy magyar politikustól, hogy ilyen bürokratikus nüanszokban tájékozott legyen. A gondot csak súlyosbította, hogy tömegesen állt elő a fizetésképtelenség. Gondoljunk a traktorvásárlókra. Egy húszmilliós gépsor felét kifizeti a többi adófizető, éppen ezért kedvem lesz megvenni, pedig lehet, hogy egyébként eszembe se jutott volna. A másik tízmillióval eladósodom, noha sem a saját birtokom, sem az üzletköröm nem akkora, hogy egy ilyen gépsort ki tudjak használni. És ha egy ilyen mamut eszköz veszteséggel működik, a feleannyi törlesztést sem tudom kifizetni. Itt most az a probléma, hogy egy csomó ember csődbe ment, mert nem akart lemaradni a támogatásokról. Az iszonyatos forgóeszközhiányt, ami részben az aszály, részben e miatt a sajátos piaci helyzet miatt alakult ki, bőkezű kedvezményes hitelekkel kompenzálta a minisztérium. Ennek két hatása lett. A különböző jogcímeken adott támogatásokat sokan úgy élték meg, hogy az nekik automatikusan jár. Például a hústámogatásnál teljesen indokolatlan lett volna, mégis járt. A másik pedig: azok a csődök, amelyeknek már 2002 nyarán be kellett volna következniük, eltolódtak mostanáig. A rendszer egyszeriben finanszírozhatatlanná vált. Tehát paradox módon a támogatások hatása is ott van a tüntetések mögött.
MN: E paradox hatások meg a csalások mellett számíthatunk-e arra, hogy mégis végbemennek a strukturális változások a gazdaságban, és tényleg versenyképesebbé válik?
NCS: Vannak futó operatív programjaink, van forrásfelhasználásunk, és lesznek lehívásaink meg ehhez kapcsolódóan szisztematikus brüsszeli ellenőrzések. Az unió teljesen bizalmatlan volt a kelet-európai országokkal szemben azzal kapcsolatban, hogy milyen színvonalon működik az államigazgatás, a keretek felhasználása. Biztos, hogy sokkal keményebb ellenőrzésekben lesz részünk, mint bármelyik tagországnak, amelyik eddig belépett. Ha nem hibátlanul használjuk fel a pénzeket, akkor automatikusan ki fogják pipálni a százalékokat, amit vissza kell fizetni. Már a tárgyalásokon is teljesen felnőttnek, keményen kezeltek minket. Itt nincs mese. Ez egy rendkívül fájdalmas folyamat lesz, főleg nem a verseny-, hanem az állami szféra számára. Brüsszel az NFT 2-ben nagyban fogja nyomni az állami fejlesztéseket: infrastruktúra, önkormányzati beruházások, környezetvédelem, humán erőforrások. És ha ezek az állami projektek most nem lesznek sikeresek, az NFT 2 hiteltelenné válhat szemükben. Nagyon kell vigyázni.
CHA: Az alapvető strukturális változások Magyarországon már megtörténtek. Ha megnézzük a gazdaság mutatóit - akár az ágazati struktúrát, akár a vállalati méretstruktúrát és sok mást -, az adatok nagyjából megfelelnek a hasonló méretű nyugat-európai országoknak. Annyi kis- és középvállalatunk van, mint Dániának és így tovább. Valószínűleg a mikrostruktúrában lesznek jelentős változások, ami a hatékonyságot növeli majd. Ugyanannyi kis- és középvállalat lesz, csak erősebb. Ha ugyanis a termelékenységi mutatókat nézzük, sokkal rosszabb helyzetben vagyunk: ugyanannyi emberrel lényegesen kevesebbet termelünk. Azok a cégek, ágazatok, régiók kerülnek tehát előtérbe, ahol a hatékonyságnövekedést jobban ki tudják használni. Láttam néhány regionális fejlesztési tervet, ezek között nagy minőségi különbségek vannak.
MN: Mitől függ az, hogy melyik régiónak jók a fejlesztési tervei?
CHA: Attól, hogy hol, milyen emberek készítik őket.
JP: Attól, hogy a készítői mennyire tudnak a vállalkozói szektorral együttműködni, együtt elképzelni a dolgokat. Hogy mennyi hivatali jóakarás van mögötte. Ennek akkor lesz jelentősége, ha kiírják a pályázatokat: van-e olyan vállalkozói kör, aki magára ismer a pályázati lehetőségekben, vagy nincs?
CHA: Vagy ő határozta meg a fejlesztési terv egyes pontjait. Ebben nagy különbségek vannak. Jó pár terv csak arról szól, hogy milyen állami támogatást kellene kapnia az adott régiónak. A másik meg arról, hogy mit fogunk mi csinálni ahhoz, hogy fejlődjön a térség. Ebben a vállalkozóknak óriási szerepük van: ők az aktívabb vonalat képviselik.
JP: A mi vállalkozóinkban elég gyenge a kooperációs készség is, de az a fajta pragmatizmus is, hogy ha nem közvetlenül kapom a pénzt, hanem valami közös dolgot kell csinálni, akkor abba jól beleképzeljem magam. De van egy kemény közgazdasági probléma is e kérdés mögött. Nagyobb közösségben azt érdemes támogatni, aki gyorsabb hatékonyságjavulást ér el. Ezek pedig nem a kedvezőtlen helyzetű társadalmi csoportok, és nagy valószínűséggel nem a kedvezőtlen helyzetű térségek. A mi bevett felzárkóztatási vagy kiegyenlítési technikáink növekedéslassító technikák. De a gyorsabb növekedésre és a gyorsabb kiegyenlítésre törekvés egymással szemben álló célok. Nem minden esetben persze.
MN: Igazából kik fognak felzárkózni? Ki juthat pénzhez ilyen célból?
JP: Az unió maga sem tudja eldönteni, hogy mit akar. A kedvezőtlen helyzetű térségek, társadalmi csoportok könnyebben juthatnak pénzhez, de igazán csak az juthat hozzá, aki hatékonyabb programot állít elő. Ebből az következik, hogy ha nagyon leszűkítem a célokat, akkor olyanoknak hirdetek meg támogatásokat, akik úgysem tudják megkapni. Itt aztán tér nyílik a nemzeti átértelmezés előtt. A pályázatokat úgy akarják megfogalmazni, hogy igénybe is lehessen venni őket, ám akik végül igénybe veszik őket, nem azok lesznek, akiket a legsürgősebben érzünk megsegítendőnek.
CHA: Ezért nem kell összekeverni az egésznek a gazdasági meg a szociális dimenzióját. Mindkettő fontos, de ha a gazdasági hatékonyságra törekvő támogatásokat szociális célokra használjuk fel, akkor egyik cél se teljesül.
JP: Ez olyan, mint a hitel: csak annak szabad adni, aki nincs rászorulva.
NCS: Erről van szó. Egyébként a magyar vállalatokat támogató rendszer, legalábbis amelyik nem az agrárvállalkozásokra vonatkozik, erre az alapelvre épül. Olyan kritériumokat állít, olyan biztosítékokat kér, olyan finanszírozási követelményeket támaszt, amelyeknek viszonylag jó állapotú cégek tudnak megfelelni. Ez rövid távon nem fog változni. Miközben a magyar szereplőknek nagy a hajlamuk az elhamarkodott lépésekre. Ebből pedig gyakran következhet az, hogy szembekerülünk Brüsszellel.
MN: Mennyire szól bele a politika ezekbe a folyamatokba? Lehet-e hosszú távon tervezni?
CHA: Ezek a programok is gyakran rövid távú politikai prioritások alapján jönnek létre, nem hosszabb távú gazdaságpolitikai elképzelések szerint. A magyar gazdaságpolitikának nincsenek kidolgozott prioritásai 1990 óta, tehát nincs mire építeni. Az új kezdemény megint általánosságok sorozatát tartalmazza. Megpróbál mindenkinek politikailag megfelelni vagy legalábbis senkinek nem a lábára lépni. Mindent fejlesztünk, mindenkinek sokkal jobb lesz; olyan megfogalmazások vannak benne, amik a legöregebb tervhivatali munkatársakat is megszégyenítenék. Ahhoz, hogy ezt másképpen lehessen csinálni, egészen más politikai élet kellene.
NCS: A nagy célokat a legtöbb EU-ország nagy általánossággal prezentálja. A tervezési általánosságok, amelyeket a tagországok kezdetben Brüsszelnek bemutatnak: vitaalap. A keményebb része a dolognak ott kezdődik a tárgyalásoknál is, amikor az általános célok alá megyünk, és megpróbáljuk összerakni az operatív programokat. Ott már felvetik, hogy pontosan hogyan, mit, miért csinálunk, és kevés pardon van a túlsó oldalról.
MN: Magyarország GDP-ben mért lemaradása valószínűleg csökkenni fog az uniós átlaghoz képest, tehát a legrosszabb hatékonyság esetén is komoly javulást lehet elérni. Ám ez - a felzárkóztatási politikák rossz működése miatt - az eddig is sikeres térségek gyors felzárkózását fogja hozni. Miközben a makroadatok szerint növekszünk, sokan fogják úgy érezni, hogy lemaradnak. Hogyan lehet kezelni ezt a problémát?
JP: Valóban, a pótlólagos forrást jobban fel tudja használni az, aki már ma is tud élni. De mindig belépnek új társadalmi csoportok és új földrajzi egységek is. Ezért kicsit mindig ritkul a reménytelen körzetek száma. Látványos és átlagos fölzárkózás valóban nem lesz.
CHA: Kérdés, hogy ezt a problémát a politika mennyire tekinti prioritásnak. Ha annak tekinti, akkor vannak eszközei, amivel tud rá hatni. És gazdaságon belüli eszközei is vannak. Mi most csináltunk az NFH-nak egy tanulmányt arról, hogy Magyarország hogyan lehetne logisztikai központ. Ez egy lehetséges prioritás. A logisztikai szolgáltató központokat éppen Délnyugat-Dunántúlra és a Délkelet-Alföldre kellene telepíteni. Magyarország úgy működik, mint egy tölcsér: mi vagyunk az utolsó olyan ország a Közel-Kelet felé, amelyiket több EU-s állam vesz körül. Ha az EU-n belül akar valaki eljutni a Közel-Keletre, akkor rajtunk keresztül kell mennie. Nem az a cél, hogy a kamionok átmenjenek rajtunk, hanem hogy megálljanak, és értéknövelt szolgáltatásokat vegyenek igénybe. A nagy üzletet abból lehet csinálni, ha a logisztikai központokat kiépítjük. Ebben az esetben meg kellene építeni a déli autópályát, amiről már évek óta szó van. Ha egy olyan programot akarok csinálni, ami az elmaradott térségeket fejleszti, ez egy tálcán kínált lehetőség. Ilyenből kellene még néhány.
JP: A kedvezőtlen területek jó részén lehet egy súlypontot találni, amin keresztül lehet és érdemes fejleszteni az egész környező vidéket. Csak nem mindig vannak meg azok, akik ennek ott, helyben a letéteményesei lehetnek. Arra is szükség van, hogy a helyi közigazgatás és a vállalkozói szféra is lássa ezt a lehetőséget, és meg is tudja szervezni magát. És ez a nehezebb ügy.
NCS: Az nem szokott megtörténni, hogy egy ország átlaga felmegy, egyes régiói viszont minden határon túl lemaradnak. Minden országban vannak önkorrekciós mechanizmusok - a piac, az önkormányzat, egy helyi csodatevő -, amelyek ezt csökkenthetik.
JP: Úgy, hogy a fejlett régiók a fejletlenek lakóit vendégmunkásként alkalmazzák.
NCS: Például. Vagy a helyi képzetlen munkaerő Észak-Angliából Londonba megy. Vagy betelepül a japán beszállító Észak-Angliába. De minden határon túli leszakadás nem történik. A minden határon túlit hangsúlyozom.
MN: Kistérségek esetében sem?
NCS: Látom, mekkora a különbség a 4-es úton Hajdúszoboszló vagy a 4-es úttól délre levő falvak között. De igenis azt gondolom, hogy vannak önkorrekciós mechanizmusok. A szegény falvakból sokan ingáznak Hajdúszoboszlóra, mert a vállalkozó felismeri, hogy munkaerőre van szüksége, és elküldi a mikrobuszt. Sajnos ezzel együtt tényleg nagy a nyílt munkanélküliség és az inaktivitás.
JP: Az igazi zűrök Abaújban, a Zselicben, az Ormánságban vannak. És Bihar néhány részén, például Sárrét közelében. Azért, mert ott már önmagukba zárkóztak az emberek. Ezek kisebb körzetek. Itt nyilvánvaló, hogy a vidékfejlesztés valami segítséget tud adni. Nem abban, hogy felzárkóztasson, mert arra nyilván képtelen, de legalább fenntart falvanként egy-két értelmes mezőgazdasági vállalkozót tájgazdálkodással és hasonló dolgokkal. Ne higgyük, hogy ez megváltja a falut. De ha egy-két embert el lehet érni ezekben a falvakban, akkor már óriási dolog történt, mert ezek lelkierőben kiürült falvak.
NCS: Akkor van igazából baj, ha egy harminc kilométeres körzeten belül nincs olyan központ, mint például a Nyugat-Hajdúságban Hajdúböszörmény vagy Hajdúszoboszló, hanem csak szegény falvak tömegei vannak. Nincs semmi az ingázással elérhető körzetben, ami mintául szolgálhatna arra, hogy van emberi és önálló élet az önmagába zárkózáson kívül.
CHA: Ezek a körzetek el vannak átkozva, és nem lehet azokkal az eszközökkel kisegíteni őket, amikről beszélünk. Ez szociálpolitikai és nem gazdaságpolitikai kérdés. Ezt valahogy kezelni kell, biztosítani kell az ott élő emberek megélhetését az ország teherbíró képességének megfelelő szinten, és valamilyen egészen más megoldást kell kitalálni. Az ott lévő parasztgazdaságok feljavítása teljesen reménytelen vállalkozás ebből a szempontból. Ezek emberi tragédiák, de politizálni nem lehet úgy, hogy egyszerre mindenkinek jót csinálunk. Vannak bizonyos dolgok, amikről le kell mondanunk. Ugyanúgy, mint az egészségügyben: mindenkit nem tudunk meggyógyítani. De el lehet érni, hogy a jólét általános növekedéséből legalább a humánus kezelésmódra fussa.
