Idén júniusban, a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott per félszázados évfordulóján közepesforma, a téma valódi jelentőségéhez mérve inkább csak szolidnak ítélhető szenzációt keltett a hazai nyilvánosságban az egykor volt gyászos processzus jó ötvenórányi hanganyagának lejátszása az OSA Arany János utcai archívumában. Most, alig pár hónappal később, hála a két serény szerkesztő, Hanák Gábor és Szabó Csaba fáradozásainak, már forgalomba is került a DVD-ROM-ra felvitt történeti dokumentum, mely immár az elkülönített eljárásban halálra ítélt Szilágyi József tárgyalásának - az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikerült - felvételét is közreadja. Az ilyesformán összesen több mint 70 órára terjedő hangfelvétel, s a csatolt szó szerinti átiratok, jegyzőkönyvek, valamint az eligazodást könnyítő tanulmányok tehát lehetőséget kínálnak, hogy alaposabb tájékozódást szerezzünk magunknak az 1956-ot követő megtorlás középponti szcénájában. Kényelmes, s egyszersmind
felettébb nyugtalanító
lehetőség kínálkozik számunkra: betekinteni a tankönyvek és közhasznú történeti összefoglalások így-úgy elrendezett sommázatai mögé, fölmérni kisszerűséget és emberi nagyságot, észlelni az árnyalatokat hangban és megfogalmazásban egyaránt, s összességében megérteni valamit a huszadik századi magyar történelem sírnivaló esettségeiből és tragikus esetlegességeiből.
Koncepciós bűnperekben, justizmordokban és véres jogszolgáltatási leszámolásokban gazdag történelmünk ismer néhány, hasonlóan felkavaró történeti forrásszöveget. A Martinovics Ignác és társainak ügyében közreadott gyűjtemény vagy az aradi tizenhárom ellen lefolytatott eljárás anyaga sokban rokon a Nagy Imre-per dokumentumaival. Akár azon perek esetében, úgy 1958-ban, a Gyorskocsi utcában ítélkező Népbírósági Tanács előtt is az életükért harcoltak a vádlottak (s olykor a tanúk is), összeegyeztetni próbálván az életben maradáshoz elengedhetetlen alkuvást múltjuk és tetteik felvállalásával, a csoportszolidaritást a tárgyalótermi pszichózissal. Az ilyen szituációk a valóságban vajmi ritkán kedveznek a romantikus, hősi gesztusoknak, de rendszerint még a szabatos fogalmazásnak sem. Csakhogy alkalmasint hiányzik az erkölcsi dobogónk ahhoz, hogy onnét lefelé tekinthessünk a magát elsíró rendőrfőkapitányra, Kopácsi Sándorra, s az - igaz, eltérő mértékben - töredelmet tanúsító vádlottakra. De annál inkább méltathatjuk a karakán, társait váltig elvtársként emlegető, a bíróval, ügyésszel perbe szálló Szilágyi Józsefet, s Nagy Imrét, aki élete felismerten utolsó napjaiban profeszszoros aprólékossággal, s nemritkán imponáló összeszedettséggel védte miniszterelnöki működését. Ám ha az ítélkezés nem is adatik meg a felvétel hallatán nyomott, netán feltüzelt kedéllyel fürkésző utókornak, hát számos érdekesség nyugtázása annál inkább. Észbe veheti például a Tildy Zoltán és Nagy Imre közötti ellenszenv és szolidaritásdeficit jeleit, vagy éppenséggel az 1956-os események értékelésének változatait, a per tényétől persze aligha függetleníthető árnyalások, szakaszolások és elhatárolódások egyedi mintázatait.
"...szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak" - hangzott az MSZMP KB 1957. december 21-én, a Nagy Imre-per kulcsfigurája, Losonczy Géza gyanús börtönhalálának napján hozott határozata, s a grémium kifejezett igénye fél év alatt teljesedésbe ment: Nagy Imre és társainak perében "elvszerű" ítéletek születtek. A februári kezdést követően pár hónap, a nemzetközi munkásmozgalom érdekében beiktatott szünettel, a rakoncátlan Szilágyi ügyének leválasztásával s némi bírócserével. De hozzá milyen gyatra, a koncepciós perek átlagnívóját is alulmúló színvonalon! A simább modorú, ám vérbíróként szintén megbízható Radó Zoltánt felváltó Vida Ferenc intellektuális teljesítménye
jószerével minősíthetetlen,
működésének egyik csúcspontja, amikor e puritán szavakkal utasítja el Nagy Imre kirendelt védőjének kérését (ugyan olvasnák már fel az 1956-os események felelősségéről szóló, még 56 decemberében született MSZMP-állásfoglalás szövegét): "A bíróságnak kötelessége vizsgálni a tényeket, és nem párthatározatok alapján dönt."
A büszke jogásznemzet vigasztalan retorikai hanyatlását, egyszersmind a "büntetőpolitika" logikáját a vád képviselőjének - Szilágyi Józsefet minősítő - szavaiból egykönnyen rekonstruálhatjuk: "...cselekményében és személyében rejlő társadalomveszélyesség rendkívül magas foka egyenesen kiköveteli Makszim Gorkij azon megállapítását, hogy az ellenség, aki magát meg nem adja, meg kell semmisíteni." (sic!) Szónoki képességekről jóformán csak Tildy és Szilágyi védője, dr. Zalán Kornél tett tanúbizonyságot, aki ily tetszetős floszkuluszokkal indította egyik védőbeszédét: "Ha ennek a teremnek két különböző oldalán ülünk is, legyen szabad szerénytelenség nélkül megemlítenem, hogy a magyar nép, a szocializmus iránti hűségben és áldozatkészségben nincs különbség a legfőbb ügyész tisztelt képviselője és igénytelen személyem között."
Az eljárás abúzus jellegét és a történeti dokumentum egyik fő tanulságát talán a per egyik utolsó mozzanatával illusztrálhatjuk a legérzékletesebben. A vád tanúinak és kínosan hevenyészett bizonyítékainak elővezetése után elméletben a vádlottak is kérhették tanúk beidézését, ám Vida rövid úton minden ilyennemű kérést elutasított, s így a Nagy Imre kormányában miniszterkedő, annak döntéseiben részes Erdei Ferenc (ez idő tájt az Akadémia főtitkára) csakúgy nem kényszerült a bíróságon megjelenni, mint Czinege Lajos alezredes és mások. 1956 egyes szereplői koncepciós perek elítéltjei lettek, míg mások funkcionáriusként húzhatták meg magukat, vagy éppenséggel ítélkezőkké váltak. Az egyikük személyét több alkalommal is szóba hozták perbe fogott egykori párttársai, miniszteri kollégái, sőt az elnöklő bíró legnagyobb zavarára olykor még néven is nevezték a kompromiszszumok leendő robotosát.
Magyar Országos Levéltár, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, OSZK Történeti Interjúk Tára, Kossuth Kiadó, 2008, 4990 Ft
