Egy dramaturg jegyzetei - 2. (A színház visszavág - Szegedi Kortárs Balett: Postscriptum)

szerző
Dániel Ferenc
publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A történet a lábaim elé zuhant. Keresve sem találhattam volna jobb, izgalmasabb és jelen társadalmunkról, életünkről igazabb képet mutató témát, mint az elmúlt nyár eseményeit, a társulat kálváriáját. Pedig ezt nem kerestem. Az élet adta. Úgy látszik, eljött az ideje, hogy megismerkedjem a kudarc élményével." (Pesti Műsor,

"A történet a lábaim elé zuhant. Keresve sem találhattam volna jobb, izgalmasabb és jelen társadalmunkról, életünkről igazabb képet mutató témát, mint az elmúlt nyár eseményeit, a társulat kálváriáját. Pedig ezt nem kerestem. Az élet adta. Úgy látszik, eljött az ideje, hogy megismerkedjem a kudarc élményével." (Pesti Műsor, 46. szám, Juronics Tamás ajánló sorai a Postscriptum Thália színházbeli előadásához.)ASzegedi Kortárs Balettet vesszőfutásra ítélték, ráncigálták az együttest, csapdlecsacsit játszottak velük: megvonva támogatásukat kiebrudalták őket próbatermeikből. "Ezt adta az élet." Szeged és színháza.

"Vesztes lettem. Mégis rengeteget nyertem az eset kapcsán. Olyan érzelmi pillanatokat, amelyek most alapvetően meghatározzák gondolataimat a művészetről, igazságról és hazugságról. Szomorú és boldog vagyok. Ennek a mesének és ennek az élménynek a művészi lenyomata ez az előadás, ha úgy tetszik, utóirata. P. S.: Nem leszek politikus. Művész vagyok." (Hitvallás a Táncfórum és a Thália Színház szórólapján.)

Behúzott nyakkal, szorongva

ültem a zsöllyémbe: műfajilag lehetséges-e egy társadalomtechnikai k. o.-tól kiütve a ringből igazi, nyertes színházzal felállni? S nem fenyeget, hogy valamilyen ökölrázós didaktikai mutatványt adnak elő? Mert annak ideje végképp lejárt. Nyámmogásra azonban nem volt mód. A társulat magasan felül teljesített. A nézővel pedig olyan történt, ami nagyritkán, tapsoncnál többnek érezte magát, mintha cselekvő részese volna a spektákulumnak, és diadalittassá vált: "látjátok nyomoroncok, ezt tudjuk mi!?

Az est, mint egy divertimento, hosszabb, rövidebb tételekkel sorjázik. Kopár színpad. A bal proszcéniumban egyszemélyes hangosztály. Két fotel. A zene: Bach, néha elektronizált lárma, néha csend. A balettes konvenciókkal ellentétben itt a hangmérnöknek "hatalma van": vagy szolgáltatja a zenét, vagy nem, ki kell csikarni tőle. Egyik-másik táncegységnél fülbántóan rombol, szabotál, a látvány kifosztásán dolgozik. Johann Sebastian Bach különb bánásmódot érdemelne, a tizennégy akrobatikus táncos dettó, s ezért hat ránk kegyelmi állapotként, amikor végre szinkronban, akadálytalanul szárnyal(hat)nak.

Beépített díszlet itt nincs. A Molnár Zsuzsa tervezte játékterekben megállás nélkül variálnak két méterszer kétméteres, arasznyi vastagságú emelvényekkel. Ezek szolgálnak közönséges dobogóként, falat, kerítést, játszóteret, labirintust barkácsolnak belőlük, lejtőkké, cirkuszi manézzsá alakítják őket tetszés szerint. Juronics Tamás az ősi szabályt követi: színházban ha sokrétűen, leleményesen aknázod ki az egyszerű eszközeidet, a néző varázslónak fog tekinteni. Így is történik.

De hogyan?! Elképesztő energiával, a mozdulatok, testhelyzetek expanziójával, amelynek forrása a koncentráció. Mindegyik táncos robbanni kész akna. Kikövetelik részüket a közös mutatványokból. Juronics persze két fejjel kimagaslik. Amikor színen van, nehéz nem őt, robusztus alakját figyelni, mégsem terpeszkedik rá az egészre.

Két vendéglői jelenet

Asztal, teríték, két szék, pincér, hölgy vendég, férfi vendég. Látszólagos idill. Szemvillanásnyi idő alatt vált groteszk horrorba: a hórihorgas felszolgáló megerőszakolja a nőt, félig megfojtja az urat, az étekfedő alól levágott fej kerül elő. Bu–uel álomképeit idézi. Később a szcénát megismétlik mérgezetten, ízről ízre gyanakvóbban, hogy bevéssék, az emléknyomok a valóságnál is erősebben hatnak.

Az előadás cselesebb, transzformáltabb annál, hogy emlék és valóság esszenciális párlatává sűrítsük. Vegyük például a falakat (Juronics kedvelt motívumai). Keresztbe szelik a színpadot. Van, hogy a fal sivár térelhatároló elem. Van, hogy a táncosok adják meg jelentését: börtönfal, odaát a szabadság emlékezetének világa, s ahhoz, hogy megrohamozva megmásszák, hordából szabadcsapattá kell szerveződniük. Máskor alaktalan labirintust rejt, ahonnét különféle teremtmények kapaszkodnak föl, elő, prédára lesve. Megint máskor oltalmaz, vagy éppen elkülönít.

Örömzene és akrobatika

Tágra nyitott terekben (lejtőn, hintákon, dobbantókon) a társulat eksztatikusan képes ünnepelni a mozgás összehangolt szabadságát. Önmaguknak és egymásért hemperegnek, ugranak, csúszkálnak, röpködnek, pihennek, verejtékeznek, izzadt a hátuk, az arcuk. Ilyenkor tapasztaljuk, hogy a kortárs balett (lásd: Maurice Béjart, lásd: Lar Lubowits, lásd: Pylobolus) gyökeresen különbözik a tradicionálistól, a származék-klasszikustól, mert nem "kifelé" akar mindenáron hatni (artisztikusan vagy szépelegve), hanem "befelé". Az együttes képzelt origóját célozza meg, az energiaközponthoz igazodik, hogy nézőből aktív szemtanúvá avasson bennünket.

Gyengébbek kedvéért

Juronics beiktatott egy sziszifuszi etűdöt. A színpad hátsó falán, magasan becsavaroztak két acélcsigát. Falra ragasztottak két tapadósávot. A csigákon átvetett acélsodronnyal egymáshoz kötöttek két pár táncost. A hátulsó páros (fiú és lány) mezítelen talppal "égbe" tud talpalni, kapaszkodni, ha az elülső vonszolók (derekukon a megerőstett kötélvég) helyes ritmusban nyomulnak előre. Tiszta fizika. Horizontális, vertikális, a "csiga-fejezet". Némi bizonytalanság a startnál. Belelendülnek, már-már szárnyalnak, fent vannak. A vonszolók teste megfeszül. Feszes, de tarthatatlan pillanatok. A pár lazít, hátrál. A falon függeszkedők lefelé libbennek, ereszkednek. A lentiek újra nekifeszülnek. Pozíciójátékok: föl, le, középtáv, majdnem-zuhanás. Tiszta akrobatika. A fiú és a lány öltözéke, nem tudni, hogyan, víztől csepeg, csurog. Talán a vonszolók erején múlik, hogy a kötél másik végén lévők hányszor kényszerülnek vacogva föltalpalni. Végtelennek tűnik az idő, amióta egymáshoz vannak kötve. Mi, a szemtanúk mégis az együttes produkcióért szurkolunk: "Édes istenkém, csak bírják még egy picit!"

Dániel Ferenc

szerző
Dániel Ferenc
publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra