Magyar Narancs: A Századvég és a Forsense legutóbbi (november 10-19. között készült) felmérése szerint a két nagy párt támogatottsága között ugyan változatlanul nagy a különbség, de akadnak újnak mondható fejlemények is.
Stumpf István: A globális pénzügyi válság a szocialistáknak kedvezett, de nem abban az értelemben, hogy megnövekedett volna a szavazótáboruk. Az összes megkérdezett körében 18 százalékos az MSZP támogatottsága, a Fideszé 24, míg a biztos pártválasztók körében a legnagyobb ellenzéki párté 52, a szocialistáké 38 százalék. A Fidesz nagyon földuzzadt szimpatizánsi tábora ugyanakkor némileg erodálódik: a biztos pártválasztók körében novemberig elveszítettek két hónap alatt 5-10 százalék közötti támogatót. Ez részben azzal függ össze, hogy - bár a kormány késve reagált a válságra és komoly felelősség terheli azért, hogy egy legyengült országnak kell szembenéznie a pénzügyi krachhal - a választók a cselekvőt jutalmazzák, azt, aki megpróbál valamit tenni a válság megoldása érdekében.
MN: A kormánypárt népszerűsége azonban nem nőtt. Akkor mi változott az MSZP számára kedvezően?
SI: Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki alkalmassági mutatója javult valamelyest, de az érdekesebb változás a másik oldalon zajlik: az ellenzékkel szembeni elégedetlenség még a Fidesz szavazótáborában is magasabb, mint korábban. Nem tudható egyelőre, hogy rövid távú hatásról vagy trendről van-e szó. Az viszont bizonyos, hogy az ellenzéknek a saját arculata megőrzéséért egy ilyen globális krízis kellős közepén sokkal többet kellene tennie, illetve amit eddig tett, azt szakmailag nagyobb meggyőző erővel kellene prezentálnia. A globális pénzügyi válságból vagy a másodlagos értékpapírpiac válságából a magyar választók alig értenek valamit, mégis kialakult egy félelemérzet, mert az mindenkinek világos, hogy a válság elérte Magyarországot. Ráadásul a kormány és mások is igen hatékonyan kommunikálták, hogy akár államcsőd is fenyegethet, és ez esetben minden eddigi megtakarítás és a munkahelyek is veszélybe kerülhetnek. Megjegyzem, a tömeges elbocsátások, gyárbezárások csak most kezdődtek el, a lakosság még nem csökkentette radikálisan a fogyasztását. Azzal számolok, hogy a pénzügyi válság reálgazdasági hatása valamikor tavasszal lesz érzékelhető. Ezt pedig, harmadik fázisként, szociális válság követi - és amikor ez eléri a társadalmat, akkor az emberek a relatív jóindulatukat, amit most a cselekvőnek látszó kormány iránt tanúsítanak, várhatóan megvonják a kabinettől.
MN: A Fidesz népszerűségének a visszaesése, feltesszük, nem drámai, hiszen valószínűleg a párthoz korábban nem vagy csak nagyon lazán kötődő szimpatizánsok morzsolódnak most le.
SI: Több magyarázat van a csökkenésre. Az egyik, hogy a mostani fölmérésünkben mindössze 38 százalék a magukat biztos pártválasztónak vallók aránya, és ezen belül egy kisebb elmozdulás is nagy átrendeződést eredményezhet. Másfelől valóban nagyon felduzzadt a Fidesz szimpatizánsi tábora, amibe belejátszott a március 9-i, az ellenzék szempontjából sikeres népszavazás is. A megnövekedett tábor pólusai között viszont igen nagyok a különbségek. A radikális oldal azt szeretné látni, hogy a Fidesz minél hamarabb "zavarja el" a kormányt, míg a mérsékeltebb konzervatív-liberális támogatók gyakorlatiasabb, a konkrét problémákra koncentráló politikát várnának a párttól. Márpedig ezeknek az elvárásoknak egyszerre megfelelni nagyon nehéz.
MN: Például az egyik póluson sokan elhitték Orbán Viktornak, hogy ha nyomás alatt tartják a kormányt, akkor vagy előre hozott választások lesznek, vagy minimum leveszi Gyurcsány Ferencet a pártja a tábláról. Mára viszont, különösen az első költségvetési szavazás után, nyilvánvaló, hogy a kormány és Gyurcsány marad. Az emiatti esetleges csalódottság belejátszhat a Fidesz-tábor csökkenésébe?
SI: A legutóbbi fölmérés még a költségvetési sarokszámok elfogadása előtt zajlott, de az kétségtelen, hogy Gyurcsány Ferenc jól kihasználta a válsághelyzetet a költségvetés elfogadtatására, és olyan dolgokat is lenyomott a szocialisták torkán - például a 13. havi nyugdíj maximalizálását, a közszféra béreinek befagyasztását -, amiket egyébként nem tudott volna. Részben az ő manőverei, részben a külső körülmények változása okán megint előállt egy olyan szituáció, amiben azt tudta mondani a pártjának: az általa kínáltnál nincs jobb választás, az MSZP-nek a kormánya mögé kell állnia. Volt már ilyen Őszödtől kezdve a bizalmi szavazáson, a pártelnökválasztáson át az egészségügyi törvény elfogadásáig: ezeknek a krízishelyzeteknek a föloldása kivétel nélkül egyfajta kényszer-szolidaritáson alapult. Arra lehetett számítani, hogy e kényszer-szolidaritás idővel olyan feszültséget teremt a rendszerben, ami a pártot szétrobbantja. De nem ez történt: a folyamatos ellenzéki nyomás hatására, még ha vannak is törésvonalak az MSZP-ben, összezárt a kormánypárt Gyurcsány mögött. A globális válság miatti jelenlegi helyzet is ezt mutatja: bármennyire is hitelességi problémákkal küzd Gyurcsány, a pártja úgy véli, nincs más, aki képes lenne megoldani a helyzetet. A miniszterelnök a sarokszámok elfogadásához 210 mandátumot szedett össze; annyit, hogy igazából az SZDSZ-re sem volt szüksége. Meg is üzente a szabad demokratáknak: nélkületek is megvan a többség a költségvetés és az adótörvények megszavazásához.
A költségvetés tehát meglesz, de az továbbra sem világos a számomra, hogy mi a hatályos kormányprogram. Az, amelyik alapján az Országgyűlés megválasztotta Gyurcsányt miniszterelnöknek 2006-ban? Vagy a tavaly nyári változat, amikor az SZDSZ nyomására módosították a programot? Esetleg a konvergenciaprogram? Vagy az augusztusi Gyurcsány-dolgozat, a Megegyezés? Ami, mint kiderült, bár nem kormányprogram, azért nem is pusztán az írói munkásság része, hanem minimum egy cselekvési terv. Aztán jött a pénzügyi válság, és ez is ki lett dobva. Ahogyan én látom, jelenleg az IMF-nek írt szándéknyilatkozat helyettesíti a kormányprogramot. Erre kaptuk ugyanis a 25 milliárd dollárnyi támogatást. Én tényleg szeretném tudni, hogy mi alapján cselekszik a kormány, amikor olyan tüzet olt, amit részben maga okozott.
MN: Az ön által említett kényszer-szolidaritás miatt volt egyáltalán bármikor is reális esélye annak, hogy előre hozott választások legyenek?
SI: Volt egy olyan szakasza a kisebbségi kormányzást előidéző válságnak, amikor úgy tűnt, az SZDSZ-nek is érdekében állhat egy előre hozott választás: egyrészt hogy új arculatot tudjon kialakítani, másrészt hogy minél kevésbé kelljen magára vállalnia a sikertelen kormányzás ódiumát. És hát az SZDSZ mondta azt is, hogy rendkívül mély a bizalmatlansági árok Gyurcsány Ferenc körül; a miniszterelnök a legnagyszerűbb elképzeléssel is előállhat, de a bizalmi tőkéje olyan kevés, hogy tőle már semmit nem fogadnak el hitelesnek. Fél év múltán azonban a helyzet változott. Az SZDSZ-ből kilépett egy képviselő, a Fideszből kettő - utóbbiakat gyorsan fölvásárolták a szocialisták -, és mindig akad olyan MDF-es képviselő, aki a szavazáskor "elfelejt" bemenni. Vagyis a kisebbségi kormánynak az SZDSZ nélkül is meglett a parlamenti többsége. Ezzel együtt is azt gondolom, és most a válság előtti időszakról beszélek, hogy új választásokkal szélesebb mozgástér nyílhatott volna a magyar politikai elit számára. Mert mit látunk most? Folytatódik a túlélőshow, Gyurcsány a veszteség minimalizálására törekszik, a két nagy párt között fokozódik az egymásnak feszülés. Többször is elmondtam: az ellenzék, ha alkotmányos megoldásokhoz ragaszkodik, márpedig kifejezte többször, hogy ezekhez ragaszkodik, csak akkor érhet el eredményt, ha a szocialista táboron belül is érdekeltté válnak erőcsoportok Gyurcsány leváltásában és új választások kiírásában. De Gyurcsánynak nincs komoly kihívója a párton belül, és az MSZP-ben úgy tartják, hogy csakis ő képes maximalizálni azt a társadalmi támogatást, amit a baloldal egy bármikor sorra kerülő választáson megkaphat.
MN: A Fideszben is lejátszódott hasonló folyamat. Mintha Magyarországon csak az a párt maradna életképes, ahol az első számú vezetőnek nincs alternatívája.
SI: Ami a Fideszt illeti, nagyon messzire kellene visszamenni annak értelmezéséhez, hogy miért vált Orbán Viktor "egy a tábor, egy a zászló" stratégiája meghatározóvá és mindent kizáróvá, és hogy azok a hangok, amelyek szerint a jobboldalnak több lábon kell állnia, miért szorultak vissza; hogy miért gondolja azt Orbán Viktor, részben joggal, hogy március 9. ezt a stratégiát visszaigazolta, és hogy emiatt ezen a stratégián nem szabad változtatni, mert akkor összedől az egész konstrukció. Ami a Fideszben és az MSZP-ben kialakult, az bizonyos értelemben befagyasztotta a magyar politikai elitet és a pártrendszert is, mert két nagy meghatározó tömb, és azon belül is két meghatározó személy versenyévé egyszerűsítette, butította le a magyar politikát. Olyan küzdelemmé, amelyben nincs terepe a racionális diskurzusnak. Részben azért nincs, mert Gyurcsány Ferenc persona non grata az ellenzék és a társadalom jelentős része számára, részben pedig azért, mert Orbán Viktor régóta a patás ördög a baloldal számára. Kölcsönösen sakkban tartják egymást, miközben a másiktól való félelemre játszva képesek mobilizálni a saját szavazótáborukat. Az antiviktorianizmus a baloldalon, az antigyurcsányizmus a jobboldalon vált táborszervező elemmé.
MN: Nincs is esély a normális párbeszédre?
SI: Elvben még így is kiépülhetne egy racionális és pragmatikus válságmegoldó, problémakezelő mechanizmus. Ám ez nem pótolható demonstratív nemzeti meg gazdasági csúcsokkal. Mert például mondhatja Gyurcsány Ferenc, micsoda disznóság, hogy az ellenzék nem kooperál vele a válsághelyzetben. De ki hiszi el neki, hogy komolyan számol az ellenzék együttműködésével, és nem csupán a show-ja látványelemeként kívánja ezt felmutatni? Mindezt azért hozom föl, mert számomra is mostanság lett világos a különböző nyilatkozatokból, hogy mialatt Gyurcsány Ferenc a nemzeti meg a gazdasági csúcsot szervezte, aközben az IMF képviselői Magyarországon tárgyaltak a gazdasági és a Pénzügyminisztérium szakértőivel, és állították össze azt a csomagot, amiről máig egyetlen rohadt szót nem mondtak a nyilvánosság előtt. És ne feledjük, arról sem tudott senki a kormányon kívül, hogy Magyarország az IMF-hez folyamodik azért, hogy a válságot pénzügyileg-gazdaságilag kezelni tudja. Azt a válságot, teszem hozzá, ami a kormány pár héttel ezelőtti nyilatkozatai szerint nem is létezett, csupán az ellenzék riogatott vele. Gyurcsány Ferenc sem a parlamentben, sem a nemzeti csúcson nem beszélt a készülő hitelmegállapodásról.
MN: Informálisan sem?
SI: Úgy tudom, informálisan sem. Nem csodálom, ha az ellenzék bizalmatlan, és nem akar a miniszterelnök csapdájába sétálni. Gyurcsány határozottan arra törekszik, hogy egyrészt megpróbálja elfeledtetni a kormányzati kudarcokat, másrészt szétterítse a felelősséget, és mindenkit a keblére ölelve azt hajtogassa, hogy dolgozzunk együtt a válság megoldásában, mert ez a nemzeti érdek.
MN: Ez érvényes nézőpont, másfelől viszont a Fidesz hajthatatlanul elutasító magatartása is csapdahelyzet, éppen a beszélgetés elején említett szavazói elvárások miatt - hogy tudniillik krízis idején a cselekvést, a problémamegoldó szándékot díjazzák a választók.
SI: Ez szerintem is csapdahelyzet, amiben az ellenzék egy korlátozottan cselekvőképes erőnek látszik. Gyurcsánnyal nem akar és nem tud kooperálni, mert azt gondolja, hogy eddigi ténykedésének a totális tagadása lenne, ha a globális válság hatására most hirtelen azt mondaná: a Feri megváltozott, hinnünk kell neki, fogjunk össze, mert meg kell menteni az országot. Ha a Fidesz így tenne, azzal nem tudna elszámolni a saját szavazói jó része előtt.
MN: De hát ez végletekben való gondolkodás...
SI: Az a helyzet, hogy végletessé vált a magyar politika. Ez a mai magyar politika rákfenéje. Hihetetlen módon rövid távú érdekek mozgatják a szereplőket: Gyurcsányt a túlélőshow következő változatának a kidolgozása, a Fideszt meg a nehezen összetákolt szavazóbázis összetartása és a következő választásokig történő elvezetése. Ilyen szituációban nem lehet szó stratégiai szempontokról. Ezért is gondolom, hogy új választás kell, jobb lenne mielőbb világos, egyértelmű felhatalmazással rendelkező politikai erőkkel dolgozni.
Gyurcsány abban érdekelt, hogy a 2010-ig hátralévő másfél évet arra használja föl, hogy megkérdőjelezhetetlenné tegye a személyét a baloldalon. Fentről lefelé próbálja átépíteni azt a pártot, amelyről ő ugyan nem mondja, hogy borzalmas tagsága van, de ez egy megörökölt tagság, amelyben erősek a baloldali, részben a kádárizmus idején szocializálódott érzelmek és gondolatok; egy olyan közeg, amely nehezen emészti meg Gyurcsány blairista eszmefuttatásait. Csakhogy Gyurcsány Orbán Viktor legyőzője; az a személy, aki megálljt parancsolt annak a jobboldali hatalomátvételnek, amit Orbán Viktor reprezentál. Ez biztosít Gyurcsánynak különleges jelentőséget a baloldalon, amit persze erősen erodált az őszödi beszéd vagy az, amikor a legkülönbözőbb alkalmakkor gyakorlatilag megzsarolta a támogatóit, hogy vagy ő, vagy jön az ellenzék. Gyurcsány mindenféle apró szövetségeket köt, például az értelmiség egy részével, építgeti a think tankeket, a médiában különleges módon szervezi meg a szerepléseit, és kiépíti a saját hálózatát, amelynek megvan a maga gazdasági-pénzügyi és káderutánpótlás-beli alapja is. Szép lassan átveszi a hagyományos pártelittől-pártoligarchiától a gazdasági-pénzügyi és a szervezeti pozíciókat is. Az már egy másik párt lesz, mint amilyen valaha is volt a szocialista párt. Ezáltal olyan helyzetet tud teremteni, hogy kijelentheti: 2010-től ő lesz a legerősebb az ellenzéki oldalon; megkerülhetetlen, mert el tudja érni, hogy a jobboldalnak ne legyen kétharmados többsége. A "fiúk" úgy jönnek majd hozzá, mint ahogyan ő ment Orbánékhoz mostanáig: együttműködést kérve a nagy változásokhoz, a kétharmados törvények támogatásához. Gyurcsány Ferenc olyan, mint az orosz partizán: az utolsó töltényig harcol. Nem adja föl, és bizonyította is, hogy a legreménytelenebb helyzetekből is képes talpra állni. 2006-ban például egy kilátástalannak tetsző helyzetből hozta vissza a szocialistákat, és megnyerte nekik a választást. És ezt a párttársai is így látják.
MN: Amit kifejtett, sokan elmondják a Fideszről és Orbán Viktorról is: hogy miként válhatott megkerülhetetlen és egyedül meghatározó tényezővé a pártjában.
SI: Orbán Viktor egészen más alapról indult...
MN: Világos, de a végeredményt tekintve sok a hasonlóság.
SI: Azt akarja mondani, hogy Orbán Viktor legjobb tanítványa Gyurcsány Ferenc?
MN: Nem. De vannak párhuzamosságok. A Fideszben időnként fölmerül, hogy Orbán mégiscsak nekivezette a falnak a társaságot, nem is egyszer, talán váltani kellene. Aztán körülnéznek, és megállapítják, hogy még sincs nála jobb.
SI: Orbán Viktor megkerülhetetlenné vált a Fidesz alapítójaként és felépítőjeként; kiszabadította a generációs gettóból, és kijelölt egy néppárt, egy középpárt számára megvalósítható politikát. Megpróbálta integrálni a jobboldalt, ami 1994-ben teljesen szétesett. Ebben elvitathatatlanok Orbán Viktor érdemei, hiszen Kelet-Közép-Európa egyik legnagyobb támogatottsággal és parlamenti mandátumaránnyal rendelkező középpártját alakította ki. Ezek adják megkérdőjelezhetetlen legitimációját, függetlenül attól, hogy elveszítette a 2002-es és a 2006-os választást. A 2006-os elveszített országgyűlési és a megnyert önkormányzati választások nyomán viszont új helyzet állt elő, hiszen remek gyakorlóterep adódott a Fidesz különböző rangú-rendű politikusai, Rogán Antal, Pokorni Zoltán, Kósa Lajos, Bóka István, Lázár János és mások számára. Van tehát esély arra, hogy egy helyi politikában edződött, pragmatikus generáció kialakuljon. Ha pedig az ideológiai háborúnak vége lesz, a gyakorlati kérdések megvalósításában mutatott teljesítmény is számítani fog a politikában, nemcsak a táborhoz való hűség és az uralkodó iránti lojalitás. A háborúban viszont a parlamentereket lelövik elölről is, hátulról is, és nincs helye a józan beszédnek. Ezen az időszakon túl kell jutnunk.
MN: Bármekkora előnyt el lehet herdálni a választásokig, ez különösen a Fidesznek megy jól...
SI: Igen, fejlett az önsorsrontó képessége.
MN: ...de most olyan nagy az előnye, és annyira népszerűtlen a kormány, hogy a Fidesz akár megengedhetné magának azt is, hogy racionális nyelvet használjon, amikor az ország helyzetéről beszél. A párt azonban a tandíj- és a vizitdíjeltörléssel növelte a táborát, újabban meg a minden nyugdíjas számára teljes 13. havi nyugdíjat védi. Pedig mindezzel a saját jövőbeni mozgásterét szűkíti le jó előre.
SI: Nem koherens a Fidesz kommunikációja e téren, ez valóban probléma. A párt meg akar felelni annak a várakozásnak, amelyet a népszavazással keltett: meg kell védeni a szociális vívmányokat, nem hagyja, hogy az emberekre hárítsák a rossz gazdaságpolitika terheit. Nem tud meggyőzően érvelni a közteherviselés másik területével kapcsolatban: hogy miként lehetne átalakítani az államháztartást, hogyan kellene növelni a versenyképességet, csökkenteni a vállalkozások terheit, megteremteni a gazdasági növekedés forrásait. Tévedés az is, hogy a magyar politikai elit egyetlen tömbként kezeli a nyugdíjasokat; hiszen egy hetvenéves kisnyugdíjas esete egészen más, mint egy frissen leszerelt rendőré, akinek nem éri meg tovább szolgálni. A rendszerváltozás utáni politika legnagyobb kihívása az, hogy nem sikerült egyensúlyt teremteni a piacok, az állam és a családok igényei és lehetőségei között.
MN: Ha a Fidesz átvenné a kormányzást, jobban művelné? A korábbi vereségek okait nemigen kutatták. A hajdani kormányzati munka minőségét értékelték azóta?
SI: Azt gondolom, a Fidesz mögött megvan az a személyi garnitúra, szakmai kompetencia, amellyel jó minőségű kormányzást lehet folytatni.
MN: És használni is fogja a párt ezt a tudást?
SI: Elkerülhetetlen, hogy használja. Úgy látom azonban, nem folyik olyan erőteljes felkészülés a kormányzati munkára, amilyet én szükségesnek tartanék. Holott szinte minden területen komoly változtatásokra van szükség. Az új választás után egy igen széles társadalmi megállapodási hálózatnak kell létrejönnie ahhoz, hogy a szükséges reformokat, változtatásokat keresztül lehessen vinni. Új társadalmi szerződést kell kötni.
MN: Nem az az igazi szerződés, amikor a pártok az elképzeléseikről nyíltan beszélnek a kampányban, a szavazók pedig ez alapján döntenek?
SI: Nem. A választás felhatalmazás arra, hogy például egy politikai erő átfogó reformokat végrehajtson. Ha megkapta ezt a szavazóktól, akkor a társadalmi partnerekkel is megpróbálja elfogadtatni a maga elképzeléseit. A modern társadalmak egyik nagy gondja egyébként, hogy egyre többen vannak a járadékosok, akik az állami apanázstól függnek: például a szociális juttatásoktól, a nyugdíj- és egészségügyi ellátástól. Ők rendkívül érzékenyek arra, ami egy kampányban ezekkel kapcsolatban elhangzik. És mit mondhat ennek a rétegnek egy győzelemre törekvő párt? Olyan ígéreteket tehet, amik állami költekezést feltételeznek. De a választási győzelem érdekében muszáj ilyen típusú kötelezettségeket vállalni a pártoknak - amelyek aztán futnak a saját teljesíthetetlen ígéreteik után. Ebben kellene rendet tenni. Nehéz persze megtalálni annak a módját, hogy miként ismertetheti egy párt a választási kampányban úgy a problémák megoldásaira tett javaslatait, hogy azok is lelkesen támogassák, akiknek a bőrére megy a játék.
