Radnóti Zoltán, a Mazsihisz Rabbitestületének elnöke

„Híveket nem lehet pénzért venni”

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2018. augusztus 28.

Belpol

Majd’ húsz év után készült újra átfogó kutatás a hazai zsidóságról. A Zsidók és zsidóság Magyarországon 2017-ben című anyagról egy rabbinak nyilván van véleménye, főleg annak, aki forró politikai ügyekben rendre felemeli a szavát, és ha kell, Köves Slomónak is megmossa a fejét.

Magyar Narancs: Rabbiként rendszeresen kifejti a véleményét, sokszor nehéz témában is. Jobbik, Horthy személye, Soros-kampány, legutóbb a hajléktalankérdést járta körbe. Miért érzi szükségét a nyilvános megszólalásnak ezekben az ügyekben?

Radnóti Zoltán: A Mazsihisz pár éve felismerte, hogy a világi témákban, így a politikai ügyekben is szükséges lenne, hogy egy rabbinikus állásfoglalás is megjelenjen, szóljunk a vallást még nem gyakorló zsidókhoz és nem zsidó honfitársainkhoz: a Tóra tanítása egyetemes. Ebből fakadó tudatos döntés volt, hogy elkezdtünk a magyarnarancs.hu-n blogot írni (a blog címe: Jó ez nekünk? – N. G. M.), ennek máshol is lett folytatása. Érdekes módon, amit publikálok, arra nemcsak a zsidó közösségben kíváncsiak, hanem szép számmal nem zsidók is, akik tudni akarják, mit gondolnak erről vagy arról a zsidók. Szlogenünk ez: „A változó világra nyitott zsidóság.” Ezért is fontos, hogy az ön által említett ügyekben kiderüljön, mit gondolunk mi, egy olyan zsidó egyház, amely elismeri és elfogadja a zsidóság másfél évszázados többes identitását, magyarrá válását.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Volt-e házon belül vita valamely állásfoglalásánál?

RZ: Az Alfahírnek (a Jobbikhoz kötődő hírportálnak – N. G. M.) adott interjú után volt balhé, még 2017-ben. Ez azután történt, hogy Vona Gábor elküldte a hanukaüdvözletét. Sokan támadtak ezért, de minden hatodik szavazó jobbikos, feléjük pedig nyitni kell. Fontos döntés volt ez, a mai napig úgy hiszem, meg kellett lépni. A hazai zsidóság itt él Magyarországon, ha csak a saját mikroszférámmal foglalkozom, szép lassan elenyészek. Át kell nyúlnunk egymáshoz, ez volt az első lépés, de hogy van-e jövője az ilyen egymásra nyitásnak, nem tudom. Van egy héber szó, amit mindenki használ, a „haver”. Azt jelenti, összekötni két dolgot. A zsidó lelkemmel én nagyon bízom az ilyen összekapcsolódásokban.

MN: Majd’ húsz év után készült újra átfogó kutatás a hazai zsidóságról. Első blikkre mi az, amit a rabbi kiolvas ebből?

RZ: A hazai zsidóságot a jelenlegi kormányzat sokszor úgy akarja bemutatni, mint egy különálló entitást, akikkel ők jóban vannak. Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) kiemelése erről is szól: „Nézd, itt vannak a látható zsidók, és mi őket szeretjük. Azaz: mi szeretjük a zsidókat.” A gond csak az, hogy ma Magyarországon valójában nincs, vagy alig él látható zsidóság, 1944–1945-ben ugyanis elpusztították őket. A magyar zsidóság 98 százalékában asszimilált, ezt a mostani felmérés is megerősíti. Ők viszont nem látványosak, tehát a „megvédésük” sem olyan jól eladható politikai üzenet. Az 1 százalékos felajánlás mutatja, hogy legjobban az asszimiláns, de öntudatos zsidóságot támogatják. (2017-ben a zsidó felekezeteknek felajánlott 1 százalékok összegéből a Mazsihisz 74, az EMIH 24 százalékot kapott a tanulmány szerint – N. G. M.) Mi pedig azon dolgozunk, hogy ebből az izolált vallásból egy látható, érzékelhető vallást csináljunk. Van egy barátom, Róna Aser, akivel együtt tanultunk rabbinak, és aki végül Izraelben, egy kibucban lett villanyszerelő. Ő írta nemrég, hogy egy vallási nép identitását a vallási konzervativizmus erősödésével lehet megőrizni. Jól hangzik, nem? Legyen minden magyar zsidó kóserevő, szombattartó, és halleluja! Ez viszont nem ilyen egyszerű. A magyar zsidók döntő többsége vegyes házasságban él, minimálisan foglalkozik a vallásgyakorlás piciny dolgaival, viszont bennük van az igény, hogy megéljék saját zsidóságukat – derül ki ebből a kutatásból is. Nekünk tehát ezzel az adottsággal kell kezdeni valamit, és nekem, a rabbinak a zsidó hagyományt kell bevinnem a háztartásokba, a fejekbe, oda, ahol ez nincs jelen. Hogy hozzájuk a cikkeimmel, a prédikációimmal vagy médiaszerepléseimmel jutok el, ez az én dolgom, ahogy azt is nekem kell elmondanom, hogy a zsidóság nemcsak pajeszt jelent, hanem szolidaritást vagy a világ megjavítására irányuló cselekvésfolyamot.

MN: Mutat-e olyat ez a kutatás, ami új jelenség az 1999-eshez képest?

RZ: A rendszerváltásig felnőtt két olyan generáció, akiknek a szülei nem mondták el nekik a zsidóságukat, vagy csak féltve tették ezt, velem is így volt ez. Jött egy olyan generáció, akikben ott van ez a felfedezett, egészséges zsidó öntudat, és elkezdik gondozni. A Mazsihisz ebben mindenkit támogat, ezt mi nem faji, hanem identitásalapon csináljuk. Ide bárki jöhet, aki úgy érzi, az ő zsidósága mélyen el van szunnyadva, mi azt megtanítjuk előhozni, segítünk felhozni a kincset a tenger mélyéről. Nem véletlen, hogy a Rabbiképző rektora most először – nagy vita árán – egy bölcsész lett, de természetesen rabbi is dolgozik mellette… Van munkánk, nem kevés, miközben a kormány két kézzel nyújtja a pénzt.

MN: Emiatt van dilemma? Hogy mit lehet elfogadni és mit nem?

RZ: Ez nagyon nehéz kérdés. Ha emlékszik, a Szabadság téri emlékmű kérdésében határozottan a kormánnyal mentünk szembe. Áldozat nemzet, vagy feláldozó nemzet volt-e Magyarország? Kinél volt a kés? A kormány azt mondja, hogy az ország ártatlan, ő Gábriel arkangyal, akire a náci sas lecsap – ám ez nem pontosan volt így. És ezzel csak azt akarom mondani, hogy a Mazsihisz úgy véli, nem lehet pénzre váltani az ősök emlékét. Értem ez alatt a hagyományt, a zsidó identitást. Azt hogy valakiket zsidó származásuk miatt öltek meg, nem lehet három tankönyv kifizetésével vagy egy vágóhíd meghitelezésével megmásítani. Mi konzekvensen ezt mondjuk, és ezért vannak is konfliktusaink. De a mi társadalmi bázisunk ránk is szól, ha rossz irányba mennénk, az EMIH-nek viszont nincs belső kritikusa. Kénytelen vagyok én szólni, ha rossz útra tér Köves Slomó! Virágzó jövőt remélve, de az öntudatot beáldozva Köves működik együtt a kormányzattal, mondván, ki fog arra emlékezni, hogy én anno megalkudtam bizonyos ügyekben, amikor abból a pénzből zsinagógákat és egyetemet építettem, és tíz év múlva egy virágzó zsidó élet lesz itt, hála ennek a kormánynak és ennek a támogatásnak! Sok itt élő zsidó nem kér abból az útból, ahogy felépül mindez. Az önazonosságunk, az identitásunk, a nagyszüleink emléke nem engedi, még ha oly kecsegtető is a sok szirénének, hogy odarohanjak egyesülni velük. Ma ez a két pólus van a magyar zsidóságon belül.

MN: A magyar miniszterelnök a múlt héten azt mondta Izraelben, hogy Közép-Európában visszaszorulóban van az antiszemitizmus, miközben Nyugaton inkább nő. Ezt részben ez a friss kutatás is alátámasztja, amennyiben a válaszolók csökkenő antiszemita megnyilvánulásokról számolnak be. Ugyanakkor – és ez ellentmondás – azt is állítják, hogy mindennek dacára szerintük igenis növekszik az antiszemitizmus. Fel lehet ezt az ellentmondást oldani?

RZ: Ez igaz. Nem vernek meg utcán, kimehetsz kipában nyugodtan. Másodlagos szinten azonban van fenntartás a zsidósággal kapcsolatban, ez mélyen benne van a kelet-európai attitűdben, nemcsak Magyarországon, de a Balkánon, Moldáviában, Oroszországban is. Ez az antiszemitizmus most olyan, hogy nem robban fel. A központi médiákból – idetartozik a Tv2, az Origo vagy Mészáros Lőrinc összes újságja, rádiója is – halljuk, hogy Izrael jó, miközben a migránsok, az arabok a rosszak. Több száz médiából ömlik ez, és szerintem a magyar néplélek fel-felteszi magának a kérdést, hogy biztos így van-e ez, biztos ilyen rendesek ezek? Másfelől az erőszakszervezeteknek olyan respektje van itthon, hogy ha egy rendőr megjelenik, elkezdenek félni tőle, ezzel pedig az emberekben vissza lehet tartani az indulatot. Mi lesz, ha ez megszűnik? Hova fog robbanni? Az egy másik történet. De látom, hogy az emberekben megszűnt az igény, hogy antiszemiták legyenek, most a migránsokra, a liberálisokra van „igény”, a zsidók lekerültek az étlapról. És ezek mind meg vannak mérve közvélemény-kutatással, ez a rendszer profin fojtja le a gyűlöletet és csatornázza át, hogy az is őt támogassa.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A Haaretz minapi publicisztikájában Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt elnöke a buta, míg Orbán az okos antiszemita megtestesítője. A magyar kormányfő – így a cikk – „tisztában van az európai történelemmel és politikával, tudja, hogy milyen gombot kell benyomnia, meddig mehet el, mivel kell lefedni magát”. Ezzel egyetért?

RZ: Igen, ezt mondtam az előbb én is. Orbán tudja, kinek mit kell adni, azt is, mit például Merkelnek vagy Putyinnak. Nem vagyok politikai elemző, mások jobban elmagyarázzák, hogy Netanjahunak miért jó, hogy barátságot ápol egy EU-kritikus kormányfővel…

MN: Vagy egy másikkal, a lengyellel, de az egész V4-gyel!

RZ: …mert Netanjahunak megéri, hogy az EU gyengüljön, attól erősebb lehet Izrael. De Putyin is így gondolkodik Oroszországgal kapcsolatban. Nagy kérdés, Orbán hogyan tudja eladni itthon az ő nagy Izrael-barátságát. Vajon az őt támogató 45 százalék ultrakonzervatív mennyire eszi meg, amit ebben a kérdésben tesz? Orbán ezzel az új barátsággal olyan ajtókat nyit ki, amerre a néplélek az utóbbi pár száz esztendőben nem igazán volt nyitott: a filoszemitizmusra. Bizonyos felfogásokat nem lehet megváltoztatni, ezért ők meg akarják mutatni, hogy kell úgy viselkedni, hogy az jó legyen Magyarországnak.

MN: Ez olyan nagy baj?

RZ: Egyáltalán nem ezt mondom, csak ez ennél bonyolultabb. És veszélyesebb. Orbán meghirdeti a nulla toleranciát az antiszemitizmussal szemben, meghirdeti, hogy mindent támogat, ami zsidó, ha én odamennék ma, hogy van egy könyv, amit szeretnék kiadni, végig se mondom, már állítják ki a csekket. És ő, mármint Orbán valóban megvédi a zsidókat, mert – mondaná – „én nem engedem, hogy bejöjjenek az arabok, én vagyok a ti vezetőtök, nem az EU, én vagyok a barátja Netanjahunak” – és a többi, mire a magyar zsidó közösségen belül egy rész kezd átfordulni Orbán-kedvelővé. És nemcsak az EMIH-nél, a Mazsihisz körül is akad ilyen hang. Már nem Horthyhoz kötik Orbánt, hanem azt nézik: ez az ember ad nekünk enni, inni, könyvet, biztonságot. Most mondjak egy komoly antiszemita inzultust az elmúlt évtizedben? Nem tudok, de Franciaországban vagy Angliában sajnos már más a helyzet. Úgyhogy, ha nem nézem a kórházakat, a stadionokat, akkor zsidó szempontból nem olyan rossz a képlet, pénz és biztonság van. De ezzel nincs vége, hiszen Orbán a Horthy-korszakot, annak is inkább a konszolidáltabb részét választotta ki példának, bízva abban is, hogy az a generáció, amelyik tanúja volt ennek, illetve azok leszármazottai, el fognak tűnni, és hogy az ő általa diktált emlékezetpolitikában, az általuk diktált publicisztikákban, tankönyvekben, médiákban hamarosan végbemegy egy emlékezetpolitikai változás. Aminek ez a lényege: „Vegyük észre abban a korszakban, a Horthyéban a követendőt és a szépet, és legyen az a példaképünk, történelmével és nemzeti önbizalmával együtt!” Látható és egyértelmű, hogyan akarja átírni a múltat olyan intézményekkel, mint a Schmidt Mária-féle Terror Háza, ahol egymás mellé kerül a horogkereszt és vörös csillag.

MN: Mit gondol, át is tudja majd írni?

RZ: Ez már csak idő kérdése. Ha tíz reklám mondja, vedd ezt a mosóport, azt előbb-utóbb megveszik. A mai médiatechnikákkal ezt évek alatt lehet átformálni. És hogy ebben a rendszerben, hogy visszatérjünk ide, milyen szinten legyen konstruktív vagy destruktív partner a Mazsihisz, az nehéz kérdés. Vajon a Mazsihisz, mint kórház-, iskola-, egyetem-, bölcsőde-fenntartó, megengedheti-e magának, hogy egy átfogó kritikát fogalmazzon meg? Ez komoly lelkiismereti kérdése közösségünknek.

MN: El van döntve ez a dilemma?

RZ: Nincs teljesen. Heisler András azt mondta, értékek mentén politizál a Mazsihisz. Nem is mondhatjuk, hogy „ettől az Orbán Viktortól” nem fogadunk el pénzt a temetőinkre, és inkább hordják szét a követeket! Saját forrásból nem lenne erőnk erre, van is egy projekt, amelyben vidéki zsidó temetőket körbekerítenek, felújítanak, ennek a döntőbizottságában én is benne vagyok. Erre elkülönített félmilliárd forintot a kormány, hogy ez nagyságrendileg morzsa vagy vekni kenyér, más történet, de azt mondja Heisler, hogy ebben partnernek kell lenni, mert értékeket teremt. Igaza is van.

Orbán Viktor Izraelben

Orbán Viktor Izraelben

Fotó: MTI

MN: Amikor Köves Slomó Hollik István kampányának résztvevője lett, Ön azt írta rabbitársának: „Nagyon messzire mentél – de mi visszavárunk.” Ez februárban volt. „Visszatért” azóta Köves Slomó?

RZ: Nem tért. Láttuk, hogy ott volt most Orbán izraeli látogatásán a főrabbi és Netanjahu társaságában, igaz, nem az Orbán-küldöttséggel ment ki, ám fontos tárgyalásokon vett részt.

MN: Kicsit sem irigykedik?

RZ: Egyáltalán nem, higgye el, nem féltékenykedésből beszélek, nem akarok ott lenni egyiknél se. Engem ez nem érdekel. Nem attól lesz valaki érdekérvényesítő, hogyha folyton ott van. Ott volt mellettük Simicska, Lázár, Balog Zoltán sőt Torgyán József is… Nem egy olyan biztos hely a hatalom mellett álldogálni, a Talmud is óv a hatalmasok tüzétől, mert az könnyen megéget. De Köves Slomó ezzel az attitűddel senkit sem képvisel, a magyar zsidóságot végképp nem, vagy csak minimálisan. Kiderül ebből a kutatásból, hogy a magyar zsidóság egyértelműen liberális és baloldali, legfeljebb konzervatív centrista, de itthon ez a jobboldali réteg hiányzik. Ami Izraelben teljesen bevett, természetesen. Érdekes, eszembe jutott nemrég a levelem újra, amikor Hollik a francia–horvát meccs előtt kiírta azt az furcsa mondatot, hogy a franciák a bevándorlóország, a horvátok meg a keresztények. És akkor arra gondoltam, hogy drága Slomó, te is egy migráns vagy, bármennyit is mosolyogsz rájuk, nekik csak egy migráns leszel. Lehet begyűjteni milliárdokat jó projektekre, lehet egy zsinagógát megszerezni a Várban, Szentendrén, lehet még vásárolni tíz ingatlant, húsz ingatlant, lehet, lehet. Híveket viszont nem lehet pénzért vásárolni. A magyar zsidósághoz nem lehet azon az úton eljutni, amin Köves Slomó jár. Nekem pedig addig kell így beszélnem erről a kormányról, amíg olyan gesztusokat tesznek, amelyek a magyarországi zsidóságnak, mint kisebbségnek, mint nem keresztény kisebbségnek, mint korai bevándorlóknak, fájó pontok. A migránskampány, a Szabadság téri emlékmű, a Soros-kampány pedig fájó volt.

MN: Zoltai Gusztáv megkerülhetetlen figurája a hazai zsidó közéletnek, a Mazsihisz-ügyvezetése alatt megszaporodott kényes ügyekről mi is beszámoltunk. 2014-ben aztán úgy lépett le, hogy gyorsan Lázár János tanács­adójává szegődött. Az pedig csak pár hetes hír, hogy Lázár utódja, Gulyás Gergely már nem kér a szolgálataiból – úgyhogy most meg is vonhatná nekünk Zoltai mérlegét azokban az erőfeszítésekben, amelyeket az Orbán-kormány számára fejtett ki.

RZ: Zoltai a rendszerváltástól kísérte a Mazsihisz történetét, egészen 2014-ig, amíg le nem lett váltva. Ő mindenkiről tud mindent, Lázár háttérembereként a különböző tárgyalásokban tudta, kit, hogy kell fogni, kit kell támogatni. Az ő személye hasznos forrása volt a kormányzatnak. Engem Zoltai gyerekkorom óta ismert, amikor Lázárral és Baloggal is találkoztam, nagyon fel voltak készülve, tudták kivel ülnek szemben. Lehet, hogy van rólam is egy dossziéjuk, amit talán épp Zoltai segített összeállítani. Erre volt jó ő, de mára ezek a tárgyalások lezajlottak, nagyjából kialakultak a vonalak, és új rendszer van a Mazsihiszen belül is. Zoltai ezt a felállást már nem ismeri annyira, ide hatni már nem tud, bár még mindig be van kötve, kap információkat. De rá, ahogy látom, már nincs szükség a kormányzatnál, a mór megtette a kötelességét, a mór mehet. És amíg egy Lázár megtehette, hogy egy volt munkásőrt rak maga mellé, Gulyás ezt már nem engedheti meg magának.

MN: Olvastam az életrajzában, hogy a rendszerváltás után csatlakozott az izraeli hadsereghez. Akkoriban volt az Öböl-háború. Mit adott ez az időszak önnek?

RZ: Való igaz, bár csak két hónapot voltam kinn, és nem voltam katona, de laktanyában dolgoztam civilként. Nem volt fegyveres konfliktus körülöttem, legfeljebb Scud rakétákat lövöldöztek a fejünk felett. 19 éves voltam, és nagyon megérintett az akkori Izrael. Megragadott a légköre, az összetartozása, a közös célért való küzdés. Ez az önkéntesség januárban volt, augusztustól már Jeruzsálemben tanultam egy évig. Ez a mai már egy teljesen más Izrael, totálisan megosztott ország lett belőle, megöltek azóta egy miniszterelnököt is. (1995-ben Jichak Rabint a palesztinokkal folytatott béketárgyalások miatt megölte egy szélsőjobboldali honfitársa – N. G. M.) Azzal a gyilkossággal Izrael felnőtt a gyerekkori naivitásából, felnőtt ország lett, szélsőséges politizálással. De máig élénken emlékszem, ahogy leszállt a repülőgépem, és először csapott meg az a párás, meleg levegő. Azt mondja a Talmud, Jeruzsálem a világ köldöke, ott kapcsolódik a világ a jóistenhez, annak a földnek olyan az ereje, hogy nem lehet félvállról kezelni. Aki ott jár, beleszerelmesedik az embe­rekbe, a mozgásokba, a reménykedésekbe, még az izraeli himnusz címe is ez: A remény. Ez el bírja sodorni az embereket, ez a flow, ez volt Izrael nekem. Ez tényleg szép országegyesítő eszme, én is ebbe szerettem bele. És ezt az érzést hoztam haza a kommunizmusba belesüllyedt asszimiláns zsidó közegembe, így mentem el felvételizni a Rabbiképzőbe, ahol Schweitzer József nem is vett fel elsőre, nem kért egy ilyen „rebellisből”, aki visszajön Izraelből és osztja nekik az észt. Egy évet jártam előkészítőbe, de felvettek, és látja, végül rabbi lettem.

Névjegy

1971-ben született Budapesten, később tanult Izraelben, majd 1999-ben a magyar fővárosban avatták rabbivá. Zsinagógája, a Bét Sálom Újbudán, a Károli Gáspár téren áll. Korábban dolgozott újpesti, miskolci és józsefvárosi rabbiként is. A Mazsihisz Rabbitestületének elnöke. „Lelkésznek lenni – írja saját honlapján – nem mindig a világ legbékésebb álomállása, hiszen egy közösséget sokszor a kritika lendít át a nehézségeken – ilyenkor könnyebb lenne elbújni vagy elfutni. Ám nem lehet… Nem szabad.” Feleségével két lányukat nevelik.

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.