"Hogy nemzetközileg kompatibilis legyen a magyar művészet" (Néray Katalin, a Kortárs Művészeti Múzeu

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Decemberben, a millecentenáriumi év utolsó nagy eseményeként, a Budai Várban, a Ludwig Múzeum bázisán, ahogy mondani szokás, megnyílt a Kortárs Művészeti Múzeum.

Decemberben, a millecentenáriumi év utolsó nagy eseményeként, a Budai Várban, a Ludwig Múzeum bázisán, ahogy mondani szokás, megnyílt a Kortárs Művészeti Múzeum.

Néray Katalin, a Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója

Magyar Narancs: 1989-ben a Ludwig Múzeum a Magyar Nemzeti Galéria szakmúzeumaként alakult, ez mit jelentett?

Néray Katalin: Azt, hogy gazdaságilag részben, szakmailag teljesen önálló költségvetési intézmény volt. Mire én 1992-ben idekerültem, már létezett a Ludwig Múzeum, igazgató és munkatársak nélkül, az első kiállítását is a Magyar Nemzeti Galéria rendezte 1991-ben. A nulláról kellett felépíteni mindent. Az első költségvetés minimális programokra volt elég, eleinte inkább csak külföldi vándorkiállításokat tudtunk bemutatni. Mint mindenki más, én is elkezdtem pályázgatni, pénzeket szerezni. A szerény kezdetekből levontam a következtetést, nem szükséges feltétlenül óriási stáb - most sem törekszem a felduzzasztására.

MN: Tavaly februárban született kormányhatározat a Kortárs Művészeti Múzeum alapításáról. Igaz, hogy 600 millió forint állt a rendelkezésére?

NK: Nem, ezt az összeget - aminek a nagyságában egyébként nem vagyok biztos - a kulturális tárca kapta a privatizációs bevételekből, s ebből jutott 60 millió a Kortárs Művészeti Múzeumnak. Ebben benne vannak a bérek, körülbelül a feléből korszerűsítettük az épület második emeletét, új világítást, magasabbra emelt álmennyezetet alakítottunk ki. Ez egy egyszeri összeg volt, ami, úgy tűnik, beépül a költségvetésünkbe.

MN: Kezdettől az volt a cél, hogy a Ludwig Múzeumból kinőjön a Kortárs Művészeti Múzeum?

NK: Igen, az szerepelt a Ludwigékkal kötött szerződésben, hogy belátható időn belül teljesen önálló intézménnyé kell válnia. Ludwigék erjesztő szerepet szántak saját ideküldött anyaguknak, azt akarták, azzal együtt jelenjen meg a magyar művészet. Benne is van az alapító okiratban, hogy a múzeum nemcsak a magyar, hanem az egyetemes művészetet gyűjti.

MN: Ha nincsenek Ludwigék, Kortárs Művészeti Múzeum sincs Magyarországon?

NK: Talán lenne, de nem ilyen nemzetközi. Egyrészt nem nagyon lett volna miből külföldi anyagot szerezni, másrészt mert sokan úgy gondolják, a magyar művészetnek kellene egy külön kortárs múzeum, amivel én maximálisan nem értek egyet: elég veszélyes a nemzetközi kontextusról leválasztva vizsgálni a hazai művészetet. Nem csoda, hogy egy csomó dologban nem vagyunk benne, nem ismernek bennünket eléggé, mert mindig ez a külön magyar út ment.

MN: Kik és milyen érvekkel javasolják, hogy ne keveredjen a nemzetközi és a magyar anyag?

NK: Nem tudnám megnevezni őket, gondolom, olyan művészek, akik szeretnék magukat egy múzeum falán látni nagyobb mennyiségben, mint eddig. Nincsenek erős érveik. Nem tenne ez jót senkinek, olyan lenne, mint azok az össznépi kiállítások, amelyeket a kritika mindig keményen megbírál.

MN: Nem folyt erről nyilvános vita?

NK: Inkább csak üzengetések mennek, magyar szokás szerint.

MN: Mit jelent a Ludwig Múzeum Budapest és a Kortárs Művészeti Múzeum emblémájuk által is jelzett összefonódása?

NK: Egész röviden szólva: egy költségvetés, egy stáb, egy management.

MN: Nincs is határvonal a két intézmény között?

NK: Legfeljebb annyi, hogy a Ludwig Gyűjtemény Magyarországra került része durván a 60-as évek elejétől a 90-es évekig rendelkezik nemzetközi és ennek kontextusába illesztett magyar és közép-európai anyaggal, a Kortárs Művészeti Múzeum gyűjtési köre pedig 1989-cel kezdődik.

MN: A művek jó része a Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményéből való: hova tartoznak majd ezek után?

NK: Végleg át fognak kerülni ide. Benne van a Nemzeti Galéria főigazgatója által annak idején aláírt szerződésben, hogy átadnak műveket, ami biztos fájdalmas az ottani kollégáknak, de ez az anyag ott évtizedek óta nincs kiállítva, és az a legfontosabb, hogy közönség elé kerüljenek. Remélem, a Nemzeti Galéria is meg tudja végre csinálni a maga állandó, modern magyar kiállítását, ami egyúttal fel is vezeti majd a miénket.

MN: Az ön választásától függ vagy alku kérdése, hogy mely művek kerülnek át ide onnan?

NK: A kollégáim és az én választásomtól függ, de hogy "ne fosszuk ki" a Galériát, beszereztünk 60-as évekbeli alkotásokat közvetlenül művészektől is.

MN: Mekkora a vásárlási keretük?

NK: Tavaly tízmillió forint volt, remélem, idén is legalább ennyi lesz. Nemzetközi méretekben ez nagyon kevés, magyar viszonylatban sajnos nem: sok nagy, vidéki múzeumnak nulla vásárlási kerete van.

MN: Mire elég tízmillió, amikor nevesebb művészek hat-hét számjegyű összegekért adnak el?

NK: A nagy művészek gyakran maximális engedményeket tesznek, ajándékoznak is, azt pedig, hogy letétbe ideadnak fontos műveket, jóformán természetesnek tartom: ez a művész és a gyűjtemény közös érdeke. A világon mindenütt jelentős kedvezményeket adnak a művészek, ha múzeum vásárol tőlük.

MN: Itt is a piaci ár alá mentek?

NK: Igen, és ajándékoztak is. Fontos volt az is, hogy a miniszter úr felkért cégeket, vásároljanak műtárgyakat a múzeum számára. Ha nem is kolosszális sikerrel, de eredménnyel zárult ez az akció. Ezt még tanulni kell, Nyugaton sem sikerült egyik pillanatról a másikra rábírni üzletembereket, hogy épp a kortárs képzőművészetre áldozzanak. Ahhoz képest, hogy ennek nincs hagyománya Magyarországon, körülbelül húsz cég vált ily módon a múzeum alapítójává, a gesztusuk pedig adókedvezménnyel járt.

MN: Ez a szponzorkereső akció, közvetlenül a megnyitó előtt, kapkodásnak, pániklépésnek tűnt.

NK: Lehet, hogy pánikszerűnek tűnt, de nem volt más időpont: a nyár alkalmatlan ilyesmire, az pedig, hogy egyáltalán prezentálni lehessen a műveket, az átépítés függvénye volt, ami csak novemberre készült el.

MN: Azt, hogy melyik cég melyik művet vásárolta meg a művésztől a múzeum számára, ki döntötte el?

NK: Kaptak egy ajánló listát, amiről maguk választottak.

MN: Hogyan választották ki a nyitó kiállítás anyagát alkotó műveket?

NK: Először munkatársaimmal végignéztük a Nemzeti Galéria által rendezett 1992-es kiállítás listáját, utána csináltunk egy újat, amit a miniszter úr elküldött négy szakértőnek, négy különböző szemléletű, de értékítéletében egyformán szigorú embernek. Aztán összeültünk Kovács Péterrel (székesfehérvári István Király Múzeum), Várkonyi Györggyel (pécsi Janus Pannonius Múzeum), Andrássy Gáborral (Óbudai Galéria) és P. Szűcs Julianna művészettörténész-kritikussal, ők is tettek javaslatokat, és minden művésznél megbeszéltük, hogy utóbbi hét-nyolc évi munkásságából mi lenne fontos, hogy idekerüljön. Néhány mű a ´89 utáni korszakból már letétként itt volt.

MN: Milyen viták zajlottak a tanácsadó testületben?

NK: Bár mindenkinek vannak kedvencei, akiket valamilyen szempontból fontosnak tart, de ötünk véleménye alapvetően megegyezett. A viták inkább elvi jellegűek voltak: hogy például a múzeum milyen korszakhatártól kezdje a gyűjtést. Miután Ludwigékkal 1989-ben írta alá a minisztérium és a Nemzeti Galéria az együttműködési megállapodást, a politikai változás és a múzeum startolásának együttes dátumát megfelelő határvonalnak találtuk.

MN: A nemzetközi és a magyar anyag mégis visszanyúlik az 1989-et megelőző évtizedekre.

NK: Mert leszögeztük, az itt lévő nemzetközi anyagnak legyenek magyar, sőt egyéb exszocialista országokból való megfelelői is. A Ludwig Gyűjtemény budapesti anyaga nem okvetlenül követi teljes skálájában a nemzetközi fejlődést, inkább csak bizonyos csomópontok mutathatók ki: bár vannak "elszórtan" fontos művek is, de a nagy stílusáramlatok közül elsősorban a pop art és hiperrealizmus amerikai és európai képviselői, illetve a 80-as évek főleg német és olasz transzavantgárdja, új festészete van jelen. Feltétlenül érdemes volt melléjük társítani a magyar művészetet, például a 60-as évek legendás Iparterv-kiállításából még fellelhető darabokat vagy legalább korabeli alkotásokat az ott szerepelt művészektől, akik célul tűzték ki az egyetemes művészeti tendenciákhoz való felzárkózást. Érdekes egymás mellett látni a nemzetközi és magyar anyagot, és elfogultság nélkül mondhatom, nincs köztük olyan különbség, ami indokolná, hogy az egyik miért világhírű, a másik miért nem - ennek inkább történelmi okai vannak.

MN: Ha valami megtalálható a Kortárs Művészeti Múzeumban, azzal demonstrálódik: fontos kortárs művészet, ami pedig nem, azzal az, hogy nem fontos kortárs művészet?

NK: Nagyon helytelen volna ezt így fölfogni. Egészséges munkamegosztás kellene országos szinten, nem szerencsés egyetlen - persze budapesti - intézményt kitüntetni azzal, hogy minden művészeti irányzat bemutatását rajta kérjük számon, vidéken is vannak jó és egymástól eltérő profilú múzeumok. Vannak nagyobb helyi értéket képviselő alkotások, mások pedig nemzetközi kontextusban állják meg a helyüket. Nem szeretem ezt az Európához való felzárkózás-szöveget, de ha a gazdaságban és a politikában állandóan erről van szó, akkor elég furcsa, hogy megkérdőjeleződhet ennek a létjogosultsága, ha ez a képzőművészetben történik. Nagyon fontos, hogy nemzetközileg kompatibilis legyen a magyar művészet.

MN: Laikusként általában jónak találtam a művek elrendezését, de miért került például Méhes László Langyos víz című hiperrealista festménye nonfiguratív környezetbe, és a kisebbik Picassót miért egy teljesen más jellegű Záborszky-plasztika mellé tették?

NK: A Langyos víz elhelyezése valóban szerencsétlen és nem is végleges; kipróbáltuk az úgynevezett hiperrealista miliőben, de egyrészt ott már túl sok mű volt, másrészt ez annyira pici, hogy eltűnt a többi között. Ami a másikat illeti: megnéztük egymás mellett a három Picassót, végképp nem illettek egymáshoz. Lehet vitatkozni, hogyan hat a Záborszkyé mellett, de arra törekedtünk, hogy színben, atmoszférában harmonizáljanak - a kis kép egy abszolút gyöngyszem, de nagyon nehezen helyezhető el bármi más mellé. A budapesti Ludwig-anyag egyébként egyáltalán nem annak alapján válogatódott össze, hogyan nézne ki egy adott térben, Ludwig nem aszerint vette, nem aszerint adta. Amikor az ember a közönség számára is fogyasztható és szakmailag is helytálló formában akarja bemutatni, sokszor kiderül, hogy amit papíron elképzelt, az a valóságban nem kivitelezhető. Rengeteget kell tologatni, mire kialakul egy értelmes rend.

MN: A Kortárs Művészeti Múzeum kollekciójának mekkora része látható most három szinten?

NK: Az én ízlésemhez képest kissé zsúfolt a tárlat, de az első alkalommal a lehető legtöbbet szerettünk volna megmutatni; ez a kollekciónak körülbelül 60-70 százaléka. Van még itt a Ludwig Gyűjteményből is egy jelentős anyag, amely részben már a budapesti múzeum tulajdona, részben tartós letét, de terjedelmi okból egyelőre nem tudjuk bemutatni. Időnként változtatni fogunk a kiállításon, hogy ezeket is látni lehessen, másrészt mert néha kulcsfontosságú műveket elkérnek tőlünk külföldi kiállításokra, és ha egy ilyen kiesik, az egész környezetét át kell rendezni.

MN: Hogyan bővülhet a hazai anyag, illetve maga a múzeum?

NK: Fontos, idetartozó művek kerülhetnek még át a Nemzeti Galériából. Szeretnénk bővíteni a szentendrei anyagot, Bukta Imrének például csak egyetlen munkája látható, Wahorntól nincs egy igazán jó kép, de vannak más hiányok is: többek között például Vető-Zuzu, akiknek sok installációjuk csak alkalmilag élt, a zászlóik meg nincsenek az ő tulajdonukban, vagy Samu Géza, akinek a hagyatékához egyelőre nem lehetett hozzáférni. Ami az épületet illeti, annak idején szó volt arról, hogy a Sándor-palotában kapna helyet a Ludwig Múzeum, ami alkalmasabb lett volna a mai épületnél, de tényként kell elfogadni, ami van. Itt még körülbelül 3500-4000 négyzetméterre nőhet a jelenlegi 2500 négyzetméteres kiállítási tér, de időszaki kiállításokat még más épületekben, esetleg a restaurálandó Sándor-palotában is rendezhetünk majd.

MN: És hogyan gyarapodhat a nemzetközi anyag?

NK: Irene Ludwig megerősítette: támogatja, hogy az aacheni Ludwig Alapítvány újabb alkotásokkal bővítse a nemzetközi anyagot, másrészt továbbra is számítunk a művészek gesztusaira. Armando például, akinek annak idején csináltam egy kiállítást a Műcsarnokban, és nagyon jó emlékei voltak Magyarországról, amikor megtudta, hogy ide kerültem, adott egy képet ajándékba. Ezenkívül a Ludwig Múzeumok rendszeresen cserélgetik egymás között, ideiglenes jelleggel a letéti anyagaikat.

MN: A Ludwig Alapítványtól kapott anyag kezdettől fogva változatlan?

NK: Valami keveset változott, néhány letétben itt lévő Guttusót és Immendorffot elvittek a tavaly ősszel Pekingben megnyílt Ludwig Múzeumba, cserébe a 60-as évekből kértünk néhány művet, így került ide letétbe egy-egy Wesselmann és Jasper Johns.

MN: Mennyiben befolyásolja Peter Ludwig tavaly bekövetkezett halála az alapítvány, illetve a múzeumok működését?

NK: A Ludwig házaspáron és a magyar feleken kívül az aacheni Ludwig Alapítvány képviselője is aláírta a szerződést, amit nem befolyásol, hogy az alapítók élnek-e vagy sem. Irene Ludwig szerencsére jó egészségnek örvend, remélem, sokáig tudja még irányítani ezt a munkát. Nem annyira nálunk lesz érezhető Peter Ludwig hiánya, inkább a nagyobb múzeumokban, mint például a kölni. Alábbhagyhat az a vehemencia, amivel a gyűjtemény az ő szenvedélyes elkötelezettsége folytán gyarapodott. De ez minket aligha érint majd, hiszen mostanáig mindössze egyszer kértük meg az aacheni alapítványt, hogy vásároljanak valamit a számunkra, így került ide Tony Cragg szobra a budapesti kiállítása után. Nem is lett volna ildomos újabb vásárlásokat forszírozni, amíg azt se tudtuk igazán kirakni, ami itt volt.

MN: Mekkora értéket képvisel az itteni múzeum anyaga?

NK: A letétbe kapott külföldi anyag biztosítási értéke, amikor ideérkezett, körülbelül 40 millió márka volt, ami értelemszerűen évről évre nő. A saját tulajdonban lévő magyar és külföldi anyag biztosítására nincs pénz - néha nem is alszom emiatt.

MN: Viszont a teremőrök Bachman-székeken ülnek.

NK: Kedvezményes áron, részletre vettük őket a Made Inn tulajdonosától, aki felajánlotta őket, amikor átalakította az enteriőrt.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra