Magyar Narancs: A rendszerváltás óta vezetõ pozíciókat töltött be a fõváros, majd a minisztérium irányításában. Milyen tapasztalatokat jelent ez immár a másik oldalon, intézményvezetõként?
Baán László: A kulturális igazgatás legkülönbözõbb területeit jártam végig. 1990-tõl '94-ig a fõvárosi önkormányzat kulturális bizottságának elnökeként, utána '97-ig fõvárosi kulturális biztosként dolgoztam. 1998-tól 2000-ig gazdasági helyettes államtitkár, 2000-tõl 2002-ig pedig közigazgatási államtitkár voltam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában, majd 2002-tõl, a kormányváltástól mostanáig újra gazdasági helyettes államtitkár. Az igazgatási oldalon dolgoztam, de tartalmilag ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoztam, mint egy intézményvezetõ. Más a nézõpont, de a téma ugyanaz. Aki vezetett már kulturális intézményt, pontosan tudja, hogy a munkája nagyobbik hányadát igazgatási, adminisztratív teendõk teszik ki, jóval kevesebb ideje jut a szakmájára, akár rendezõrõl van szó egy színház élén, akár mûvészettörténészrõl egy múzeumban. Foglalkozik a ház ügyes-bajos dolgaival, irányítja és koordinálja a szervezet munkáját. Ebben, mármint szervezetirányításban kellõ tapasztalatokat szereztem az elmúlt idõszakban. Hogy hogyan lehet megtervezni és eredményesen végigcsinálni különbözõ dolgokat, hogyan lehet hatékonyan és célirá-nyosan mûködtetni akár egy olyan "üzemet" is, mint a Szépmûvészeti Múzeum, amely évi egymilliárd forintos költségvetéssel és mintegy kétszáz munkatárssal dolgozik.
MN: Viszont szakirányú végzettsége nincs. Nem mûvészettörténész, nem régész, nem muzeológus. Egyáltalán hogyan pályázhatott ezek híján?
BL: A 150/1992-es kormányrendelet szabályozza, milyen feltételekkel lehet megpályázni és elnyerni kulturális intézmények különbözõ szintû vezetõi állásait. Az említett végzettségek hiánya nem kizáró ok. Ma az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában bevett gyakorlat, hogy menedzser vezet kulturális intézményeket. De nincs olyan menedzser, aki úgy vállalkozna kulturális intézmény vezetésére, hogy ne lenne lelkes híve annak a bizonyos területnek. Hadd mondjak egy közelebbi példát, éppen a Szépmûvészeti Múzeum történetébõl: egyik legfényesebb korszaka Petrovics Elek nevéhez fûzõdik, aki 1914-tõl 1934-ig volt az intézmény vezetõje. Jogász végzettségû tisztviselõként, a Belügyminisztériumból került oda. Nem csak a végzettségen múlott, és ezután sem elsõsorban azon fog múlni egy igazgató eredményessége. Közgazdász a szakmám, de fiatalkorom óta foglalkoztat a történelem és a mûvészettörténet, a Közgázzal párhuzamosan filozófia szakot is végeztem az ELTE bölcsészkarán. Nincs mûvészettörténészi vagy régészdiplomám, és ez kellõ szerénységre int, hogy ne képzeljem magam mindentudó szakembernek, de el fogom tudni fogadtatni magam partnerként a kollégákkal a szakmai kérdések kezelésében. Régóta tudatosan készülök erre a feladatra. Tudtam, hogy idén lejár az elõdöm mandátuma, és azt is tudtam, hogy már 39 évesen, közigazgatási államtitkárként az igazgatási szakma csúcsára értem: szeretem ezt a munkát, de nem az igazgatásból akartam nyugdíjba vonulni. Vonzott a múzeumügy, és ezen belül a Szépmûvészeti, amely nemzetközi összehasonlításban a legjelentõsebb közgyûjteményünk. Bár most még csak potenciálisan az, néhány éven belül valóban azzá is válhat.
MN: Pályázatában - a gyûjteményt, a kiállításokat megelõzve - elsõ helyen foglalkozik a látogatókkal: a közönség felé fordulás igényét jelzi ezzel?
BL: A múzeumok feladata a hivatalos definíció szerint a gyûjtemény õrzése, gyarapítása, tudományos feldolgozása és megismertetése. A múzeumügyet Magyarországon a mai napig is alapvetõen gyûjtemény-központúság jellemzi. Ezen a fókuszon változtatni szeretnék. Azt gondolom, hogy a múzeum elsõdleges feladata a köz szolgálata - természetesen úgy, hogy közben megõrizze és tovább is adja a mûtárgyakat és az azokhoz kapcsolódó szellemi és élménytartalmakat az egymást követõ generációknak. Úgy kell elérni ezeket az új és új nemzedékeket, hogy sajátjuknak érezzék a múzeum üzeneteit. Adorno a 60-as évek közepén a mûtárgyak családi kriptáiként jellemezte a múzeumokat. Erre a kriptahangulatra, erre az unalmas, fegyelmezett, távolságtartó légkörre jól emlékezhetünk gyerekkorunk kötelezõ múzeumlátogatásaiból. Édeskevés, hogy a mûtárgyak jó fizikai állapotban rendelkezésre állnak: meg kell találnunk azt a nyelvet, amely generációról generációra élményszerûen közvetíti a bennük megtestesült tudást. Mi tolmácsok vagyunk, a különbözõ látogatói rétegek nyelvére kell transzformálnunk a mûtárgyak üzenetét. A mai fiatal korosztályokhoz nem lehet a 60-as, 70-es évek nyelvén beszélni. Ezért helyeztem a pályázatomban legelsõ helyre a közönség különbözõ rétegei, a gye-rekek, a fiatalok, a környékbeliek, a különbözõ hátrányos helyzettel küzdõk elérését. Ez elsõsorban hozzáállás kérdése, a megújulás nem igényel százmilliós fejlesztéseket. Másképp szólva: megfelelõ kereteket kell teremteni az õrzött képek és egyéb mûkincsek bemutatásához. Nagyon fontosnak tartom, hogy az állandó kiállítás - a fõmûvek helyben hagyása mellett - mindig tudjon valami újdonságot is nyújtani, hogy érdemes legyen ide visszatérni. Szeretném, ha oldódna az állandó kiállítás zsúfoltsága, és hogy egy gazdag tanulmányi raktárban tudjuk fogadni azokat, akik egy-egy terület iránt mélyebben érdeklõdnek. Ez utóbbinak meg is volt a helye a múzeumban, de most nem erre használják.
Egyébként ha a Szépmûvészeti Múzeum eddig vállalása szerint inkább gyûjtemény-, mint közönség-központú volt, akkor a gyûjteményi állapotoknak kellene a legjobbaknak lenniük az intézményben. De sajnos ez nem igaz. Hihetetlen rossz helyzetben vannak a raktárak, több helyen tudhatóan - ha nem is rohamosan - romlik a mûtárgyak állapota. Jelen pillanatban például egy húsz évvel ezelõtt ideiglenesen a Román csarnokba telepített állványrendszeren tárolnak kétezer képet a régi mesterektõl mindenféle hõmérséklet- és páratartalom-kezelés nélkül, erõs porszennyezésben. A régi szobor-tár még rosszabb állapotban van. Rendkívüli elmaradások vannak a gyûjtemények feldolgozása, katalogizálása ügyében is. Sok dolog természetesen pénzkérdés, de nem csak az. A rekonstrukció során létrejött új raktárterek például nincsenek kihasználva, mert a légkondicionálás oly mértékben használhatatlan, hogy a kollégák nem akarják beköltöztetni a mûtárgyakat abba a "szélviharba".
MN: A fõvárosban és a minisztériumban dolgozván pontosan tisztában lehet azzal, hogy mennyire behatárolt a hazai múzeumügy fejlesztésének pénzügyi lehetõsége. Pályázatában, ennek ellenére, igen komoly fejlesztéseket vázol fel: mennyi realitása van ezek meg-valósításának?
BL: A konkrét fejlesztési terveknél egy kicsit messzebbrõl kezdeném a választ. A kultúra történeti folyamatában a nyilvános múzeumok ügye hozzávetõleg 250 éves, azaz igen fiatal jelenség. Ebbõl pedig csak az utóbbi 20-25 év az, amely egy új múzeumi forradalom idõszakának tekinthetõ. A folyamat az Egyesült Államokban kezdõdött, majd átgyûrûzött Angliába és az európai kontinensre. Ekkoriban rendezték az elsõ blockbustereket, az olyan, óriási tömegeket vonzó kiállításokat, mint amilyen nálunk tavaly a Monet volt. A közfigyelem, a közérdeklõdés a múzeumok felé fordult, s fõként a mûvészeti és természettudományi múzeumok a kulturális fogyasztás kiemelt szegmensévé váltak. Kezdtek is megfelelni ennek a kihívásnak: a közönség, azaz a piac felé fordultak. Nõtt az érdeklõdés, nõtt a jegybevétel, és nõtt az állami, illetve magánszponzori támogatás. Ez a folyamat mostanában kezd jelentkezni nálunk is. 1990 után meredeken zuhant a múzeumok látogatottsága, azután hosszú idõn keresztül stagnált: a 70-es évek végén évi 20 millióval volt a csúcs, most 10 millió körül tartunk, de elindult a nö-vekedés. Ezt jelzi a Monet-kiállítás 250 ezres sikere, a Nemzeti Galéria Mednyánszky-tárlatának 160 ezres közönsége vagy a Múzeumok Éjszakájának mintegy 100 ezer látogatója. Kiderült, hogy jelentõs érdeklõdés van a múzeumok iránt, ha azok jó dolgokat kínálnak. Ez a tendencia, ha folytatódni tud, meg fogja növelni a múzeumok piaci bevé-teleit. A növekvõ számú közönség növelheti a szponzori hajlandóságot - erre is vannak jelek -, és természetesen növelni fogja az állam kultúrpolitikai érdeklõdését, és ami ezzel egyet jelent, támogatási részvételét is. Ami az embereket érdekli, arra az értelmes hatalom odafigyel, és invesztál bele, mert önmaga számára is eredményeket remélhet tõle. Ennek is vannak jelei: ez évben volt az elsõ alkalom, hogy a tárca egy 400 millió forintos keretet különített el a nagy kiállítások számára, 300 milliót pedig a vidéki múzeumok állandó kiállításainak megújítására, és ezek a keretösszegek 2005-ben is rendelkezésre állnak majd. Összegezve: azt jósolom, hogy Magyarországon is növekedni fog a kultúrpolitika érdeklõdése a múzeumügy iránt, ezért érzékelhetõen több pénzt fog beletenni, s több pénz várható a szponzoroktól és a piactól is.
MN: Melyek a legfontosabb beruházások, amelyekre szükség lesz, és mibõl?
BL: Ezek egy részét továbbra is állami pénzbõl kell végezni. Nyilvánvaló, hogy a Szépmûvészeti Múzeum mûemléki épületének felújí-tása állami feladat. Van esély, hogy ezt öt év alatt befejezzük. PPP (public private partnership) konstrukcióban látom megvalósíthatónak azt a hozzávetõleg ötezer négyzetméteres, földfelszín alatti bõvítést, ahol új idõszaki kiállítótermet, éttermet, múzeumi boltot, gyermekfoglalkoztatót, közönségforgalmi tereket képzelek el - mindazt, amit a 19. századi múzeumokba nem építettek bele. Ezeket a 21. századi funkciókat a nagy nyugati múzeumok is terjeszkedéssel oldják meg.
MN: Nem lenne érdemesebb a Mûcsarnokkal összefogva terjeszkedni a Hõsök tere alá, ami viszont már állami nagyberuházást feltételezne?
BL: Nem az egész Hõsök terében gondolkozom, csak a múzeum elõtti terület alatti részben, úgy, hogy még ne érjük el a földalatti vasút pályáját. Logikus a Mûcsarnokra is gondolni, és valóban továbbfejleszthetõ megoldásra van szükség, de sem mûszaki, sem anyagi értelemben nem szabad egyszerre túl nagyot markolni, mert akkor valószínûleg még az sem valósulna meg, aminek pedig lenne realitása.
MN: Milyen tervei vannak a legközelebbi idõkre?
BL: 2006-ban lesz százéves a Szépmûvészeti Múzeum. Erre még nem vagyunk felkészülve, pedig a nagy múzeumokban 2,5-3 év egy-egy komoly idõszaki kiállítás elõkészítése. Magyarországon egyelõre ritkán terveznek ennyire elõre, bár már most is van több jó példa. Ennek részben a pénzhiány az oka. Ha nincs pénz, az emberek ötletei el-vetélnek, és egy idõ után már meg sem születnek. A nemzetközileg elfogadott idõzítésre nekünk is át kell állnunk. A múzeumi kollégáknak számtalan ötletük és eddig sok tekintetben lefékezett energiájuk van. De ahhoz, hogy ezeket az energiákat mozgósíthassuk, át kell alakítani a múzeum belsõ struktúráját. Az egyes gyûjtemények autarchiára rendezkedtek be, mintha több kis, egymástól független múzeum volna a házon belül. Ez a tény mintegy eleve beépíti a rivalizálást, sõt akár ellenségeskedést e részlegek közé. Jelenleg strukturális, vezetés-módszertani és személyi problémák fedik át és fedik el egymást az intézményben. Fél év alatt el kell készíteni a belsõ fejlesztési tervet, hogy az intézmény hatékonyan szolgálhassa minden részlegét, s hogy azok is sokarcúan, de mégis egységesen képviselhessék az egész múzeumot. Az eddigiektõl eltérõen terveim szerint nekem mint fõigazgatónak három helyettesem lesz, egy igazgatási, egy gyûjteményi és egy tudományos fõigazgató-helyettes. Létre fogok hozni belsõ szakmai munkabizottságokat, ahol minden fontos ügyet végigtárgyalunk, a munkámat pedig egy tekintélyes szakemberekbõl álló tudományos tanács is segíti majd.
Komoly európai múzeum ma már nem létezhet múzeumpedagógiai részleg nélkül. Itt egyes gyûjtemények, egyes kollégák tiszteletre méltó módon végezték ezt a munkát, de ennek ki kell alakítani a múzeum teljes egészét átfogó szervezeti keretét. Sürgõsen javítani kell a honlap feltöltöttségét és struktúráját, de mindenekelõtt el kell készíteni az idegen nyelvû változatát. Ennek hiánya a közönség felé fordulás legteljesebb elhanyagolásának szomorú és egyedülálló nemzetközi dokumentuma. Ha valaki véletlenül vagy tudatosan keresgélve rátalál a Szépmûvészeti honlapjára, és nem tud magyarul, már megy is tovább. Pedig a gyûjtemény egésze és egyes darabjai komoly vonzerõt jelenthetnének Budapest idegenforgalmában. El kellene érnünk, hogy a Szépmûvészeti majdhogynem kihagyhatatlan program legyen a Budapestet megismerni vágyó hazai és külföldi turisták körében. Ennek érdekében köztudottá kell tennünk, hogy például itt van a világ egyetlen hitelesnek tekinthetõ Leonardo da Vinci-szobra vagy hogy Spanyolországon kívül az európai kontinensen itt található a legerõsebb spanyol gyûjtemény. Meggyõzõdésem, hogy a Szépmûvészeti Múzeum Budapest arculatának egyik hangsúlyos elemévé válhat. Tudjuk, nem lehet belõle egy Prado, Louvre, British Museum vagy Ermitázs, de igenis a vezetõ európai közgyûjtemények közé sorolódhat. Ezt szeretném elérni.
Szõnyei Tamás
