Magyar Narancs: A múlt heti uniós csúcson - Sarkozy és Merkel vezetésével - az euróövezet tagországainak vezetői megállapodtak a második görög mentőcsomagról. Az EU és a Nemzetközi Valutaalap közös finanszírozásában 109 milliárd eurós mentőövet kapnak a görögök, míg a bankszektor - átütemezéseken keresztül, három év alatt - további 37 milliárd euróval járul hozzá Görögország talpra állításához. Legalább másfél éve húzódik a görög adósságválság; megfejtették már az elemzők, hogy "miért pont ők"?
Boros Tamás: Abban, hogy Görögország 1981-ben csatlakozott az Európai Közösséghez, és még inkább abban, hogy később belépett az eurózónába is, sokkal inkább politikai és geopolitikai, semmint gazdaságpolitikai szempontok játszottak elsődleges szerepet. Valójában Görögország már az ezredfordulón sem volt elég érett ahhoz, hogy az eurózóna tagja legyen. Márpedig az egész európai integráció alapja az, hogy a közösségnek közel azonos fejlettségű országok a tagjai. Az összes kohéziós alap épp azt segíti elő, hogy ha vannak is belátható különbségek, ezeket időben kiegyenlítsék. Ezt a hátrányt nem hozta be Görögország, hozzá viszonyítva az olasz, a spanyol, az ír gazdaság is sokkal jobb állapotban van.
Bíró Nagy András: Ezzel együtt Olaszország vagy Spanyolország minden rezdülésére is érzékenyen reagálnak a piacok és Európa vezető politikusai is. Nem csoda a franciák és a németek elszántsága, Olaszországban a francia, Spanyolországban a német bankok érintettek a legnagyobb mértékben az adósságválságban. Görögország finanszírozásában a francia bankok játszották a legnagyobb szerepet, de persze a németek is erősen jelen vannak.
BT: A helyzet paradoxona az, hogy az eurózóna költségvetési fegyelmét biztosító Stabilitási és Növekedési Paktumot épp Franciaország és Németország lazította fel 2005-ben, miután politikai okokból nem zavarta őket, hogy a költségvetési deficitjük el fog szállni. Pedig akkoriban a paktum volt az egyetlen eszköz, ami valamilyen szinten biztosította, hogy az eurózóna országaiban se az államadósság, se a költségvetési deficit ne legyen túlzott mértékű - tehát, hogy ne erősödjenek az egyes országok közti gazdasági különbségek. Végül még az Európai Tanács is azt mondta ki egy konklúziójában, hogy ezt a paktumot nem kell túlzottan komolyan venni. Így amikor a görögöknél megszaladt a deficit és az államháztartás hiánya, az unió kezében nem volt hatékony eszköz arra, hogy ezt feltartóztassa.
MN: A nagy államadóssággal küzdő tagállamok üdvözölték az uniós csúcs "eredményeit", de külső szemlélők szerint csak időhúzás történik, nem születtek valódi megoldások.
BNA: A csúcsnak egyik fontos eredménye az volt, hogy az Európai Bizottság és a görög kormány felállított egy közös munkacsoportot, amely azért fog felelni, hogy az uniós forrásokat hatékonyan használják fel, hogy új munkahelyek és fenntartható gazdasági növekedés jöjjön létre Görögországban. Ez nyilván felerősíti azokat a hangokat, hogy Brüsszelből kézi vezérléssel fogják irányítani a görögöknek szánt uniós pénzeket. Ezek a feltételezések nem alaptalanok. Az unió legnagyobb befizetői számára az elmúlt három évtized egyik legjelentősebb tanulsága épp az, hogy nem lehet a "véletlenre", ebben az esetben a görög kormányra bízni, mire fordítja ezeket a forrásokat. Egy-két éve még az integrációpárti politikusok is megmosolyogták volna azokat az integrációs törekvéseket, amiket most látunk. Minden döntéshozó hangsúlyozta a válságtanácskozás után, hogy itt egyszeri megoldásról van szó, és kimondottan Görögországra szabják a feltételeket - de valójában precedenst teremtettek. Olyan javaslatokat próbálnak ki a gyakorlatban, amelyek ha működőképesnek bizonyulnak, akkor hasonlóan súlyos helyzetekben általánossá válhatnak - hiszen nehéz lesz megindokolni, miért ne a már bevált forgatókönyvet alkalmaznák.
BT: 2008 ősze óta másról sem hallunk, mint az integráció válságáról. Én azonban látok egy optimista, az európai integráció jelentős mélyülését ígérő kimenetet is. Számos jele van ma annak, hogy a gazdasági, sőt a politikai integráció olyan szintje valósul meg, ami még Robert Schuman legvadabb álmaiban sem fordult volna elő. Gondolok itt az elfogadás előtt álló hatos csomagra, az Euró Plusz Paktumra, vagy a tagállamok költségvetésének előzetes egyeztetését előíró európai szemeszterre. Ráadásul az, hogy az unió szakértői a görög szakértőkkel közösen szabják majd meg a görögöknek szánt strukturális alapok felhasználásának módját, példa nélküli feladása egy ország gazdasági szuverenitásának. Európának mindig válságra volt szüksége ahhoz, hogy továbblépjen, és szerintem ez a mostani is nagy lökést ad az integrációnak.
BNA: Komoly vita zajlik arról, hogy létre kéne hozni - a Nemzetközi Valutaalap mintájára - egy Európai Monetáris Alapot, egy európai hitelminősítőt. Felmerült, hogy legyen közös európai pénzügyminiszter, szó van az eurókötvényekről és az uniós költségvetés további duzzasztásáról is. Ezek az ötletek pár éve elképzelhetetlenek lettek volna - most komoly, befolyásos uniós politikusok is nyíltan beszélnek róluk. Fogcsikorgatva ugyan, de a szétesés réme elől a még mélyebb integráció irányába menekülnek a tagállamok.
MN: A magánszektor is jelentős részt vállal a görög államadósság kezeléséből - a hivatalos kommunikáció szerint "önkéntes" alapon. De ezt elég nehéz elhinni.
BNA: Mind Merkel, mind Sarkozy számára jól kommunikálható belpolitikai üzenet az, hogy "fizessenek a bankok" - európai szinten is - azokért a kockázatokért, amiket ők vállaltak el a válság előtt és alatt, hogy vegyék ki a részüket az államadósság-válság finanszírozásából. Elvégre a korábbi bankmentéseket az adófizetők pénzelték. Ez a francia és a német választók körében is népszerű érv. Nem elképzelhetetlen, hogy ha a görögökéhez hasonlóan súlyos helyzetbe kerülne valamely ország - szerencsére ennek lehetősége nem túl nagy -, akkor olyan eszközökhöz folyamodnak majd a jövőben, amiket most egyszeri és kivételes megoldásként állítanak be.
BT: Látni kell, hogy ez nem a bankadó. Az, hogy a bankokat "önkéntes alapon" bevonják az államadósság finanszírozásába, közvetett módon annyit jelent, hogy a döntéshozók elismerik Görögország fizetésképtelenségét. Azokról a bankokról van ugyanis szó, amelyek hiteleztek Görögországnak - és ők feltehetően még nagyobbat buknának azzal, ha a görög gazdaság koordinálatlanul dőlne be. Ez tehát úgy "önkéntes", hogy az érintetteknek jól felfogott érdekük, hogy fizessenek.
BNA: Merkel kitartóan érvelt amellett, hogy vonják be a privát szférát is a finanszírozásba. Sarkozy szerette volna, ha ez egy egységes, európai bankadó formájában történik, végül az önkéntes megoldásban egyeztek meg. Németországban már van tudniillik bankadó, és Merkel amúgy is a koalíciós társ szabad demokraták és a pénzügyi szféra folyamatos össztüzében kénytelen kormányozni. Különösen amiatt, hogy a tavaly júniusban életre hívott Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (a görög válság miatt létrehozott uniós pénzügyi mentőalap: az euróországok az eszköz finanszírozására 440 milliárd euróig arányosan kezességet vállalnak - szerk.) a görögmentő csúcs után már olyan országok bankjait is feltőkésítheti, amelyeket nem érint konkrét mentőcsomag. Ez a lépés Németországban sok vitát váltott ki, több párttársa is bírálta miatta Merkelt. Lehetőség nyílhat ugyanis arra, hogy a német adófizetők pénzét - elővigyázatossági okokból - akár olyan országokba is átcsoportosítsák, amelyek sokkal jobb állapotban vannak, mint Görögország vagy Portugália. A részletes szabályok még nem ismertek, Merkel és Sarkozy valószínűleg idén nyáron is fut még egy kört evvel - de ez a kezdeményezés is a mélyebb gazdaságpolitikai koordináció, a közös európai szintű eszközök erősödését vetíti előre.
MN: Franciaország és Németország vállalja magára a mentőcsomag jelentős részét, mégsem érzékelni különösebb feszültséget a fejlemények mentén, sem a francia, sem a német belpolitikában.
BT: Ennek különböző okai vannak. Rengeteg kritika érte az egész eurózónát és a gazdasági kormányzás irányítóit, mondván, hogy a jelenleg működő struktúra valójában a német gazdaságra van optimalizálva, s így elsősorban arra épül, hogy a német gazdaság stabil növekedést produkáljon. Tény, hogy az euró stabilitása kiugróan fontos a németeknek. De fontos a franciáknak is - ha más okból is. Jelesül: Franciaországnak minden körülmények között bele kell szólnia a világpolitika alakulásába, és Európa vezető erejeként kell megmutatkoznia. Sarkozy végül is ezt a gloire-t polírozza újra. Úgy mutatkozni az európai porondon, mint az egyik vezető, aki megmentette az uniót a széteséstől - ez a szerep nagyon vonzó a francia államfő, de a franciák számára is. Szerintem nagyon fontos, hogy a két vezető a mentőcsomaggal hitet tett az európai szolidaritás mellett is. Elsősorban nyilván önös érdekeik vezették őket - de ha a görög mentőcsomag úgy jelenik meg a közvélemény szemében, mint a nemzetek közti szolidaritás bizonyítéka, az fontos szimbólum lehet az Európai Unió számára.
BNA: Természetesen egyik országban sem azt kommunikálják, hogy teletömjük a felelőtlen görögök zsebét, miközben ők tehetnek az egészről, hanem hogy megvédik mindazt, amit ez a két állam, illetve az unió az elmúlt évtizedekben felépített. Mert valójában minden veszélybe kerül, ha a szimbolikus valuta, az euró meggyengül. Egy heroizáló, dramatizáló retorika tudta ezt lenyeletni a francia és német választókkal. A franciáknál a szocialisták és a kormányzó UMP között egyetértés van abban, hogy menteni kell az eurót - és a jövő évi választásokra készülő Sarkozy helyzetét könnyíti az is, hogy a franciák 59 százaléka támogatja a csomagot. Ez viszont nagy teret nyit az euroszkeptikus, Marine Le Pen-féle Nemzeti Frontnak. Ráadásul a mentőcsomaggal szkeptikus réteg nagyobb, mint maga a Nemzeti Front támogatottsága, és ez növekedési potenciált jelent a radikális jobboldalnak. Németországban az eurócsúcs előtt a szociáldemokrata párt legfőbb vezetői támogatásukról biztosították Merkelt, sőt még azt is felajánlották, hogy segítenek meggyőzni a belpolitikai szereplőket a mentőcsomag elfogadásának szükségességéről. A legnagyobb pártok egyetértenek a kérdésben, és nyilván nem önérdektől mentesen: a szociáldemokraták részben arra akarták felhívni a figyelmet, hogy Merkel vezetői képessége gyengül, nem tud kellő határozottsággal kiállni az ügyért, és támogatásra szorul. Németországban eleve kevesebben támogatják a görög mentőcsomagot - a választók 41 százaléka -, ezért Merkel számára különösen fontos volt a privát szektor bevonását követelő javaslat.
BT: Merkel tartózkodott a líbiai beavatkozásról szóló ENSZ-határozat elfogadásakor, és az euró-válság elhúzódását is sokan a bizonytalankodásának tulajdonítják. Ezek miatt csökken a németekben az a hit, hogy Merkel igazi, keménykezű vezetője Németországnak. Nem vezeti az országot - mondják -, hanem a közvélemény-kutatásokat követi. Erre jó példa, hogy először a német atomerőművek élettartamának meghosszabbítását jelentette be, majd nem sokkal később a bezárásukat. Közben persze volt egy fukusimai katasztrófa, de az ilyen hintapolitika mindenképpen bizonytalanságot sugall.
BNA: Németországban minden abba az irányba mutat, hogy a most kormányon lévő szabad demokraták helyett a 20 százalék feletti támogatottságot élvező zöldek lehetnek a mérleg nyelve a következő, két év múlva esedékes választásokon. Ha ma lennének a választások, a zöldekkel közös baloldali koalíció jó eséllyel válthatná le a Merkel-kormányt. Merkel sikere azon múlhat, tud-e a zöldek számára elfogadható társadalom- és gazdaságpolitikát folytatni.
MN: Orbán Viktor a hétvégén Tusnádfürdőn a jóléti rendszerek haláláról és egy új munkaalapú társadalmi rendről vizionált. Ha elvonatkoztatunk a politikai hangulatkeltéstől, a világpolitikai és világgazdasági folyamatok igazolhatnak-e egy ilyen jövőképet?
BNA: Ketté kell választani a dolgot. A jóléti állam nemcsak segélyekből és egyéb szociális juttatásokból áll, hanem egy olyan társadalmi-állami berendezkedést jelent, melyben a különböző érdekcsoportoknak, szakszervezeteknek, civil szervezeteknek mind beleszólásuk van abba, hogy milyen közpolitikai irányba tart az ország. Szó sincs arról, hogy egy ázsiai típusú, mindenféle munkajogi könnyítéseket és a különböző társadalmi csoportok véleményét lesajnáló rendszer állna fel. Azon országok kerültek ki a válságból a legkisebb sérülésekkel, ahol a jóléti rendszer erős volt - és itt nem arra kell gondolni, hogy mekkora a segély számszerűen, hanem arra, hogy mennyire aktív és befogadó társadalmi-politikai párbeszéd valósult meg. Példaként említhetnénk a skandináv országokat, Németországot vagy akár Ausztriát - viszonylag jól jöttek ki a válságból, és a szociális rendszerüket sem érintette olyan erőteljesen a krízis, mint egy-két periférián lévő országot. És még a versenyképességüket is sikerült megőrizniük. Nincs ellentmondás aközött, hogy egy ország versenyképes, illetve hogy jól működő szociális rendszert képes fenntartani. Ez az Európában sikeresnek számító, a válságból elsőként kilábaló országok tanulsága. Németországban már csökken a munkanélküliség, de ezt a példát persze kevés ország tudja követni. Magyarországon a közmunkaprogramok elindítása kozmetikázhatja a statisztikákat, de ez sem jelent tartós megoldást a problémára. A legfőbb kérdés nemcsak az lesz a következő években, hogy sikerül-e pénzügyi tekintetben rendbe rakni Európát, hanem hogy a kilábalás hoz-e új munkahelyeket vagy sem. A válságot akkor tekinthetjük lezártnak, ha a pénzügyi krízis elmúltával jelentős mennyiségű új munkahelyet is sikerül teremteni. A legnagyobb veszély az, hogy jobless recovery, tehát munkahelyek nélküli fellendülés következik be. A válság után kialakuló gazdasági rendszer legitimitása szempontjából sem mindegy, hogy munkahelyek is teremtődnek, vagy csak a pénzügyi szektor magára találásának köszönhetően javulnak a számok.
BT: Amerikában a nagy cégek profitja növekedni kezdett, kiegyensúlyozott pályára álltak, viszont nem vesznek fel új embereket. Régebben az olcsó bérmunkákat adták ki Kínának - az elmúlt években viszont, és a válság után kiváltképp - az látszik, hogy már nemcsak az olcsó bérmunkát szervezik ki Ázsiába, hanem a szakképesítést igénylő, az Egyesült Államokban jórészt a középrétegek által ellátott feladatköröket is. És ez valós veszélyforrás, hiszen itt már jelentős hozzáadott értéket igénylő munkahelyekről van szó, miközben a legolcsóbb bérmunkákat már nem is annyira Kínában, inkább Vietnamban vagy más délkelet-ázsiai országokban végeztetik el. Ettől aztán "hiába" növekszik a magánszektor, a munkanélküliség nem csökken. Abban nyilván van ráció, hogy munkára kell alapozni egy gazdasági modellt, csak nem a bérmunkára vagy közmunkára, hanem olyan munkakörökre, amelyek jelentős hozzáadott értéket képviselnek. Ám mindent összevetve "a Nyugat alkonyáról" beszélni erős túlzás. Európában ma is megvan az igen erős mag: a német, az osztrák, a holland gazdaság jó állapotban van, és ehhez nem kellett lebontani a jóléti rendszereket sem. A skandináv országokban sem. Szó sincs ezen országok alkonyáról, mindössze az látszik, hogy azok az országok jöttek ki jól a válságból, amelyek már előtte is versenyképesebbnek számítottak. Igaz azonban, hogy mivel Dél-Európában vannak gondok, a "mag" és a "periféria" között nőhetnek a különbségek, ami megágyazhat a már régóta mumusként emlegetett kétsebességű Európa kialakulásának.
