Magyar Narancs: A koalíciós válságról szóló kommentárok jó része a kisebbségi kormány cselekvőképtelenségét prognosztizálja, akadnak, akik már-már apokalipszist vizionálnak. Ön miképpen jellemezné a kormánypártok szakításával kialakult helyzetet?
Körösényi András: Valóban vannak kommentárok, amelyek szerint egy kisebbségi kormány a béna kacsa szerepébe kerülhet, mivel nem tudja a reformokat továbbvinni. De nem mindenki mondja, ezt az olvasatot inkább az olyan guru típusú elemzők hangsúlyozták az elmúlt hetekben, mint amilyen Lengyel László vagy újabban Tölgyessy Péter. A politikai elemzők többsége óvatosabb, és a pénzügyi szektor elemzői más posztszocialista országok - a cseh, a lengyel - kisebbségi kormányainak tapasztalatai alapján sokkal kevésbé pesszimista forgatókönyvet is lehetségesnek tartanak. Például, hogy egy kisebbségi kormány nehezebben tud a választások előtt intenzív túlköltekezésbe kezdeni. A béna kacsa teóriával azért is vigyáznék, mert technikailag semmi akadálya annak, hogy egy szocialista kisebbségi kormány ellavírozzon az Országgyűlésben. A kontinensen amúgy statisztikailag minden harmadik kormány kisebbségi, ami azt mutatja, hogy vannak bevett technikák erre, ámbár ezekre nálunk egyelőre nem érzett rá senki. Magyarországon csak négy-öt mandátum hiányzik a parlamenti többséghez, és tudjuk, hogy a legtöbb szavazáskor sok a hiányzó képviselő. Csak extrém helyzetekben fordul elő, hogy mindenki jelen van. De még ebben az esetben is, ha az SZDSZ-frakció fele nem szavaz, akkor már az MSZP-nek stabil a parlamenti többsége. Márpedig az SZDSZ-nek - a jelenlegi rossz népszerűségi mutatói miatt - biztosan nem érdeke a kormánybuktatás és az előre hozott választás. Tény, egy kisebbségi kormány nem vághat bele nagy lélegzetű átalakításokba, de ha az egészségpénztártörvény körüli folyamatos kapkodásra gondolunk, akkor ez nem biztos, hogy olyan nagy baj. Az év végén mindenesetre okosabbak leszünk. Ha ezt az évet végigviszi a kisebbségi kormány, akkor a ciklus végéig is kihúzhatja.
MN: Meglepte a koalíciós szakítás?
KA: Számomra váratlan volt. Az SZDSZ 1994 óta már annyiszor fenyegetőzött a koalícióból kilépéssel, hogy két héttel ezelőttig most is lehetett puszta retorikának vagy zsarolásnak tekinteni ezt.
MN: A népszavazás óta a kormányoldalon történteket ön racionális vagy inkább indulatok szülte lépések sorozataként írná le?
KA: Úgy vélem, mindkét kormánypárt racionálisan cselekedett, noha a részletekben akadhatnak persze indulati, irracionális momentumok. Az előre megírt és az események láncolatát irányító forgatókönyvekben ugyanakkor nem hiszek. Természetesen minden politikai szereplő fölállít magának egy kívánatos forgatókönyvet, de mivel ezek eltérő vagy akár ellentétes irányba mutatnak, az események többnyire egy senki által nem szándékolt irányba haladnak. Ez a koalíció a népszavazás után, illetve az újabb népszavazásnak a lehetősége miatt egyszerűen befulladt. A fejlemények ennyiben az orbáni forgatókönyv sikerének tekinthetők. De e befulladásra mindig is volt sansz, mivel a koalíciót egy baloldali gyökerű, valamint egy liberális párt alkotja. Az egészségbiztosítási törvény sorsa jól illusztrálja ezt: a magántőke bevonása a biztosításba felszínre hozta a két párt között húzódó éles ideológiai és politikai különbségeket. Ez aztán rárakódott a más természetű konfliktusaikra. Ebben a szituációban szerintem racionális megoldás a szétválás. Az SZDSZ ugyanis nem tudta elérni céljait, miközben a párt folyamatosan morzsolódott. A koalíciós kényszerkompromisszumoktól megszabadulva ellenzékben tisztán képviselheti a maga radikálisan liberális gazdaságfilozófiáját. Ez pedig esélyt adhat neki arra, hogy 2010 után is parlamenti párt maradhasson. Az MSZP, amely ugyancsak rossz állapotban van, szintén kap esélyt arra, hogy magára találjon. De sok függ attól, hogy a kormány kisebbségben mire képes. Ám mivel az eddigiekhez hasonló léptékű megszorításokra nincs szükség, akár 2010-ig is a helyén maradhat. A választásokig mindkét párt javíthat a helyzetén.
MN: Ebben kimondatlanul az is benne van, hogy az ellenzék pozíciója viszont gyengülhet. Miért?
KA: Ha az SZDSZ az eddigieknél karakteresebben képviseli a gazdasági liberalizmust, azzal elszívhatja a levegőt az MDF elől, amely maga is valami hasonlóval próbálkozik. Ha pedig az MSZP szociális értelemben balra megy, vissza a "helyére", akkor vége annak a kényelmes helyzetnek, amit most a Fidesz élvez. Ha valóban kisebbségi kormányzás lesz május 1-jétől, akkor az párt- és közpolitikai értelemben is átrajzolhatja a palettát. Nem gondolom, hogy ez rossz volna. Jót tehet ennek a mára nagyon beállt struktúrának, amelynek a közpolitikai hatékonysága kifejezetten rossz. A változással nőhet a mozgástér mindenki számára, az új helyzet a pártokat innovációra szoríthatja, ami még az ország javára is válhat. Abban viszont biztos vagyok, hogy az apokalipszist sugalló kommentárok túlzóak. A "béna kacsaság", a kormány bukdácsolásának a lehetősége persze benne van a pakliban - de hát eddig nem bukdácsolás volt?
MN: Az állapot, amit ön "befulladtnak" jellemez, törvényszerűen következett be 2006 nyara után?
KA: Ez a fölvetés azért érdekes, mert nem állítható, hogy a Gyurcsány-kormány minden téren kudarcot vallott volna. A konvergenciaprogram végrehajtásában például nem sikertelen, mivel azt nagyjában-egészében tudja tartani. Más kérdés, hogy olyan betegséget próbál fájdalmas eszközökkel gyógyítani, amit jórészt ő maga idézett elő, és a gyógymód mellékhatása a gazdasági növekedés visszaesése. A megszorítások, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, az azt követő felháborodás és mindaz, ami azután történt, sokkal inkább rányomta a bélyegét a kormányzásra, mint az, hogy a koalíció milyen reformokat kívánna megvalósítani. Ráadásul az egészségbiztosítás átalakításakor minden érdekelttel szembement, és így tényleg nem lehet nekifogni egy ilyen nagymérvű átalakításnak. Főleg nem olyan közhangulatban, amilyen 2006 ősze után a kormányt körülvette. Amikor Margaret Thatcher bezáratta a szénbányákat, a bányászok 1984-ben egy éven át tartó sztrájkba kezdtek, és naponta megütköztek a rendőrökkel. De Thatcher győzött, mert a közvélemény, amelyet meggyőzött döntésének a helyességéről, mögéje állt. A magyar kormány az egészségügyi reformjának a helyességéről nem tudta meggyőzni a közvéleményt. Pedig nem tartom lehetetlennek, hogy a vizit- és a kórházi napidíjat, a felsőoktatási tandíjat egy más politikával, megfelelő ütemben el lehet fogadtatni a társadalommal. A népszavazásnak más lett volna az eredménye, ha az állampolgárok jelentős része nem egy Gyurcsány-ellenes szavazásnak fogja föl. Megjegyzem, a baloldal is nyert úgy választást, hogy Orbán-ellenes népszavazássá igyekezett átlényegíteni a parlamenti választást. Hasonló történt most is, csak fordított szereposztásban. Enélkül eleve kisebb lett volna az érdeklődés, és feltehetően másként oszlanak meg az igenek és nemek.
MN: Mi a véleménye a népszavazás napi politikai fegyverként való használatáról?
KA: Ez ellen sok racionális érv van. Nem véletlen, hogy olyan referendumra, mint amilyen a március 9-i volt, a legtöbb európai országban nincs lehetőség. Ha nem volna ennyire mereven beállt politikai helyzet, akkor egy sor más intézmény mellett ezt is lehetne ésszerűsíteni.
MN: Csakhogy semmiféle konszenzusra nem látszik hajlandóság.
KA: Sosem voltam különösebben konszenzuspárti, az alternatívát fölmutatni tudó, versengő pártokban hiszek inkább. Tény ugyanakkor, hogy a versengés előnyei egyre kevésbé látszanak. A 2006-os kampányban például a költségvetési ügyekben mindenki ködösített, egyébként meg ígéretlicit folyt. Újra meg újra fölmerül, hogy más országokhoz hasonlóan legyen nálunk is valamiféle politikai vagy társadalmi megállapodás néhány fontos kérdésben. A jelenlegi polarizált politikában ennek azonban nincs semmi esélye. Például tavaly is tárgyalgattak a pártfinanszírozásról, voltak is biztató fordulók, mégis zátonyra futott az egész.
MN: Jó néhány elemző mintha evidensnek tekintené, hogy a márciusi 3,3 millió igennel szavazó egyúttal Fidesz-szavazó is.
KA: Ez szerintem túlzás. A Fidesz azon stratégiája, hogy a szociális népszavazásra hivatkozással alacsony jövedelmű alsó középosztálybeli MSZP-szavazókat csábítson el, március 9-én feltehetően sikerrel járt. Ám ha, amint arra utaltam, az MSZP megindul balra, akkor ez nem feltétlenül lesz tartós.
MN: Már ha az MSZP képes lesz összeszedni magát. A Fidesz mostani nagy fölfutását is elsősorban a rossz kormányzati teljesítmény magyarázza.
KA: Ez igaz, de ez mindig így van. Az ellenzék népszerűsége a kormány népszerűtlenségéből vagy rossz teljesítményéből következik. Ezért nem szabad a ciklus közepi közvélemény-kutatásoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Azok egy pillanatnyi hangulatról tudósítanak csupán. A választások közeledtével a kormány is fölépít majd egy stratégiát az utolsó egy évre. Az MSZP persze bukhat nagyobbat 2010-ben, mint amekkorát "most vasárnap" bukna, de az is lehet, hogy alig vagy egyáltalán nem fog bukni - még ha az utóbbinak a félidőben elhanyagolható is az esélye.
MN: Állandóan visszatérő kérdés: a szocialistáknak Gyurcsánynyal vagy nélküle van nagyobb esélyük? Föl lehet-e még egyszer építeni a miniszterelnököt?
KA: Azt hiszem, nem. Ez nem azt jelenti, hogy esetleg nem ő vezeti a következő választásokig a kormányt vagy az MSZP-t. Egyelőre senki nem tudja megbuktatni, és ha ő nem akar lemondani, akkor nincs mit tenni. Analógiaként fölhozható Orbán Viktor pályája, aki bár ilyen helyzetben sosem volt, kormányfőként és volt kormányfőként is veszített már választásokat, ráadásul jó induló pozícióból - mégis képes volt visszakapaszkodni.
MN: Orbán azonban olyan muníciót soha nem adott az ellenfeleinek a karaktergyilkoláshoz, mint amilyent Gyurcsány adott az őszödi öt-hat mondatával.
KA: Többek között ezért is gondolom azt, hogy nem lehet már olyan jó pozícióba hozni miniszterelnök-jelöltként, mint 2006 tavaszán.
MN: Orbán Viktor kétszer is jó pozícióból veszített választásokat elhibázott stratégiája miatt. Abban, ami Orbán politikájából 2008 áprilisáig látható, benne van-e a lehetősége olyan hibáknak, amik miatt a mostani nagy előnyt is elolvadhat? Feltéve persze, ha 2010-ben lesznek a választások.
KA: Ha semmi nem változna két évig, akkor a válasz világos, a Fidesz simán nyer, nagy többséggel. De az eddig sikeres stratégiája a koalíció fölbomlásával már nem feltétlenül érvényes. Az SZDSZ és az MSZP külön-külön politizál majd, amire a Fidesznek stratégiaváltással kell reagálnia. Ha nem ezt teszi, hosszabb távon, a választásokig hátrányba is kerülhet. Persze igen nehéz erről gondolkodni egy olyan szituációban, amelyben elképzelhetetlennek tűnik az ellenzék veresége. Annyira képlékeny most minden, oly mértékben változhat a helyzet az elkövetkező hónapokban, hogy nem érdemes jóslásokba bocsátkozni. Annyi azért talán megkockáztatható, hogy minél tovább marad a kormány, annál inkább változhat az előnyére a helyzet. Mi több, az SZDSZ ellenzéki pártként nagyobb hatással lehet a politikára, mint azt jelenlegi 1 százalékos népszerűsége alapján gondolnánk; például mert az ő monopóliuma lesz a reformretorika. De csak akkor, ha a párt nem kisgazdásodik el a belső vezetési válság következtében. Ha ezen túljut, akkor pólusképző erővé is kinőheti magát, még ha végig azért kell is küzdenie, hogy elérjék az 5 százalékot. Úgy vélem, ez a belpolitikai mozgásokra is hatással lesz. Igaz, megint hozzá kell tennem: most ezt látjuk. Nem tudjuk viszont, mi lesz néhány hónap múlva, nem eszkalálódik-e tovább a nemzetközi pénzpiaci válság, ami a feltörekvő piacokat berogyasztja, vagy előjönnek-e olyan belpolitikai botrányok, amik előre nem kalkulálható fordulatot hoznak.
MN: A Fidesz a mostani retorikájával, lózungjaival, amikkel a mindent megoldó állam utáni vágyat erősítik sokakban, nem maga ellen dolgozik? Rövid távon ugyan népszerűséget hoz neki ez, ellenben jó előre leszűkíti a saját mozgásterét.
KA: Ez szerintem is fontos kérdés, ámbár ami a mozgásteret illeti, nem hiszem, hogy az annyira szűk lenne. Egyrészt a konvergenciaprogram említett relatív sikere miatt már nincs akkora restrikciós lépéskényszer, mint korábban - noha a GDP-arányos költségvetési hiány 3 százalékos szintre való csökkentése még messze van, és a gazdasági növekedés üteme a régióban nálunk a legalacsonyabb. De éppen ez utóbbi jelenti a jellemzően mindig növekedésösztönzésben gondolkodó fideszes gazdaságpolitika egyik lehetséges mozgásterét.
Másrészt tudható, hogy a Fidesznek a felsőoktatás, az egészségügy vagy a közigazgatás működőképesebbé tételére is más a koncepciója, mint az MSZP-nek vagy az SZDSZ-nek. A vizitdíj eltörlésére indított politikai akciója pedig azért nem szűkíti a mozgásterét, mert a díjak kiesésének marginális a költségvetési hatása, továbbá a tandíjkötelezettség annak általánossá tétele nélkül is szélesíthető, például úgy, ahogyan azt a rektori konferencia javasolja. Arra tehát, hogy a Fidesz az 1998-2002 közöttihez hasonló, konszolidált gazdaságpolitikát folytat, most is van lehetőség; és egy új kormány mindig hivatkozhat arra, hogy eddig nem tudta, valójában mennyi is van a kasszában. Úgyhogy a mozgástere nagyobb annál, mint ami az egyébként jogos fölvetés alapján gondolható. A nagy kérdés számomra inkább az, hogy milyen lenne ez a fideszes politika. A nyilatkozataikból ez ugyanis nem derül ki. Például ebben a formában folytatná-e a konvergenciaprogramot, módosítaná, vagy feladná, a gazdasági növekedést téve prioritássá? Az eddigi koalícióhoz képest nyilván más lenne a Fidesz gazdaság- és az ehhez kapcsolódó társadalompolitikája, de nagy osztogatásra nem lehet számítani - ilyen egyébként 1998 és 2002 között sem volt. Igaz, volt olyan intézkedés, ami negatívan befolyásolta a költségvetést, például a lakástámogatási rendszer vagy a közalkalmazotti béremelés első hulláma - de akkor ezekre volt fedezet.
MN: Azóta azért elég sok mindent ígért, például 14. havi nyugdíjat is.
KA: Ez így van. A Fidesz a nagy gazdasági, költségvetési kérdésekben valóban ködösít, bár úgy gondolom, ennek vannak taktikai okai is. Lásd a német CDU-t: amikor egy heidelbergi professzor kampányolt mellette egy ésszerű és szükségszerű gazdasági programmal, a többség a béka feneke alatt lévő szociáldemokratákra szavazott, akik viszont mindenféle jót ígértek. Nagyobb bizonytalansági tényezőnek vélem, hogy a Fidesz retorikája jelentősen változott 2002 óta. Orbán Viktor retorikája - amivel a kívülálló a Fideszt azonosítja - olyan populista irányba ment el, ami nemcsak egy anti-establishment narratíva - hogy ti. az új arisztokráciával szemben össze kell fognia a középosztálynak a szegényekkel -, hanem van valami antiglobalista és antikapitalista mellékíze is. Ennek a mértéke ugyan alkalmanként változik, de ez a 2002 utáni trend máig megvan. Ez pedig gyengítheti azt a várakozást, hogy egy új Fidesz-kormánytól olyasfajta költségvetési fegyelmezettségre számíthatunk, mint az első Fidesz-kormány idején. De ebben a pillanatban biztosat erről ugyanúgy nem lehet mondani, mint a kisebbségi kormány sorsáról. Ám akár a kormány erősödik meg 2010-ig, akár a Fidesz fog nagy többséggel győzni, világvégehangulatba azért nem kell esnünk.
