Stolpersteine 2007: Botlatás vidéken

  • Molnár Szabolcs
  • 2007. június 28.

Belpol

Gunter Demnig kölni képzőművész másfél hónapja a budapesti Ráday utcában helyezett el három "Emlékező macskakövet". Június közepén 32 újabb követ süllyesztett a járdába 8 kelet-magyarországi helyszínen. Három napon át követtük.
Gunter Demnig kölni képzőművész másfél hónapja a budapesti Ráday utcában helyezett el három "Emlékező macskakövet". Június közepén 32 újabb követ süllyesztett a járdába 8 kelet-magyarországi helyszínen. Három napon át követtük.

Demnig művészeti akciónak induló, mára életprogrammá, emlékezésrobottá váló tevékenységéből annak idején viszonylag keveset foghattunk fel (Emlékezéstechnológiák, Magyar Narancs, 2007. május 3.). Most, hogy a Nagykőrös-Szolnok-Kiskunhalas-Szeged-Makó útvonalon elkísértük (a művész Makó után még elment Újfehértóra, Mátészalkára és Kisvárdára), valamivel tisztábban látjuk működését. Május elején még "csak" 11 000 lerakott botlatókőről (Stolpersteine) számolhattunk be, ez a szám mostanra 12 000 körül jár. Mondanunk sem kell, hogy az akció esztétikai értelmezése igencsak kitágul, ha az ember az ismétlés aktusával is kalkulál. 17 "útbontás" végignézése után elég biztosan kijelenthető ugyanis, hogy egy kő lerakása (maga a "Kunstwerk") nem azonos 12 000-ével.

A tevékenység gépiessége és precizitása hátborzongató - részben azért, mert a gépesített, racionalizált gyilkolás mintáját követi, s részben azért, mert a művészi tevékenységtől való (éljünk elavult fogalommal) totális elidegenedést példázza. Demnig, ha egy-egy kőletétel után beszédre kényszerül, szinte szóról szóra ugyanazt a (már második hallásra is érdektelennek tűnő) szöveget mondja el. S amikor érdekes példát akar említeni, akkor - miközben 12 000 esetből válogathatna - mindig ugyanazt az egyet mondja el. Eleinte furcsának tűnt ez a fajta kataton magatartás, ám ha komolyan veszszük "beszédének" mindig azonos első mondatát ("ez egy konceptuális művészi munka"), akkor nagyon is érthetőnek, logikusnak és következetesnek, a konceptuális mű szelleméhez szorosan kötődő magatartásnak kell tartanunk. Arról nem is beszélve, hogy ez a mondat felhatalmazza az értelmezőt arra, hogy a jelenséget ne pusztán a holokausztemlékezet kontextusában, hanem attól valamennyire függetlenítve, valahol a köztéri szobrászat és az akcióművészet közötti térben helyezze el. A nyitott végű (megjósolhatatlan befejezésű) Stolpersteine akciósorozat külsőségeit valószínűleg akkor értékeljük helyesen, ha egy rituális (sőt: mélyen vallásos) tevékenység reflektálatlannak tűnő, de nagyon is tudatos komponensének tartjuk őket.

Maga az akció - ha csak egyetlen kő és nem kőcsoport lerakásáról van szó - a hely kijelölésétől (ezt Magyarországon mindig sárga krétával csinálta, ami Demnig koordinátora, Uta Franke szerint merő véletlen) a terület megtisztításáig, a törmelék elszállításáig nagyjából 12 percig tart. Minden mozdulat kísértetiesen azonos, a szükségtelenné váló szerszámokat mindig visszaviszi speciálisan felszerelt furgonjába, mindig ugyanabban a ruhában dolgozik, s minden útburkolati típusra - betonra, aszfaltra, kövezésre - fel van készülve. A három nap alatt nem találkoztunk olyan burkolókővel, melynek pótlására, javítására - ha maga az elhelyezett "objektum" kisebb volt, mint a kiemelt kő - ne készült volna fel: mindenféle kőből volt tartalékja.

Az elhurcoltak utolsó lakhelyének meghatározásában, illetve - ahol mód volt rá - a rövid életrajzok megírásában a helyi hitközségek és/vagy holokauszt-helytörténészek segítették a szervezők munkáját. Utóbbiakat érdemes név szerint is megemlíteni, a szolnoki zsidóság deportálásának történetét és adatait Csősz László, a kiskunhalasiét Végső István, a makóiét Urbancsok Zsolt kutatta ki, illetve dolgozta fel. Urbancsok egy kimerítő makói holokausztkönyv megírása mellett egy Makói Zsidó Honlapot is felépített (www.mzsh.hu). Demnig magyarországi útjának (amely augusztusban a Dunántúlon folytatódik) szakmai (történészi, levéltári, hitközségi) hátteréről részletes információk találhatók a www.macskako.net oldalon.

Minden helyszín tartogatott valamiféle meglepetést. Nagykőrösön például felbukkant Manci néni, aki az elhurcolt Révész lányok jó ismerője, barátnője volt. ' maga is megjárta a kecskeméti gyűjtőlágert, ám árja férjének köszönhetően a deportálástól megmenekült. Szolnokon egy kilencven körüli úr nézte végig, amint a Szapáry utca 9-es számú háza előtt Demnig Szabó Barnára emlékeztető követ helyezett a járdába. Mint megtudtuk, az öregúr édesapja és Szabó jó barátságban voltak, utóbbi a szolnoki kávéházi élet és a szolnoki sajtó legjelentősebb és legszínesebb figurája volt. Szegeden pedig még a szervezők is meglepődtek, amikor az egyik kő lerakásánál (Müller László, Püspök u. 11/A) egy idős néni egy kavics rátételével "továbbgondolta" a műalkotást. Kiderült, hogy a hölgy a meggyilkolt Müller egyik lánya, s ajándékként éli meg, hogy apjára mostantól egy sírkő mellett is emlékezhet. A legátfogóbb előkészítéssel a makói szervezők várták Demniget. Az akcióval egy időben kiállítást nyitottak a makói zsinagógában arról a hét emberről, akiknek a nevét már nemcsak a zsinagóga udvarán elhelyezett emléktábla őrzi, hanem egy-egy botlatókő is.

A kövek elhelyezését az önkormányzatok illetékes építési szakhatósága engedélyezi, maga az engedélyezés többnyire problémamentes volt. Ám a jövőbeli civil és hitközségi kezdeményezéseket (előbbire talán Soltvadkerten, utóbbira Nagykőrösön lesz a közeljövőben példa) sejtető jelenbéli lelkesedést, mint Böröcz László a 2B Galéria vezetője, a magyarországi Stolpersteine projekt társkoordinátora elmondta, könnyen lelohaszthatja a bürokratikus eljárás. Pedig az első 50 kő leszervezése után a civileken a sor.

Demnig egyébként a hőségriadó ellenére bírta a munkát, ő előzőleg csak annyit kért, hogy egy nap 80 kőnél és tíz helyszínnél ne legyen több.

Június 18-20., Gunter Demnig útja a Bipolar német-magyar együttműködési program részeként valósult meg

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.