Sosem tudjuk meg, hogy a magyarországi közélet túljutott vol-na-e mára a pártállami ügynökkérdéssel való szembenézésen, ha 1990-ben az Országgyûlés napirendjére tûzi a Demszky Gábor és Hack Péter által benyújtott törvénytervezetet a közéleti szereplõk átvilágításáról. A rendszerváltó politikai garnitúra az elmúlt 15 évben e tárgyban bemutatott produkciója mindenesetre logikusan vezetett a titkosszolgálati múlt ügyeinek két és fél éves eszkalálódásához. Valószínûleg sem D-209-, sem Krakus-üggyel nem gazdagodtunk volna, ha 1994-ben a Boross-kormány nem korlátozza a közszereplõk szûk körére és az egykori III/III-as állományra az átvilágítás hatályát; de az egykori megfigyeltek információs kárpótlása is méltányosabb lehetett volna, ha a Medgyessy-kormány nem szûkíti a közszereplõk (bár a korábbinál szélesebb) körére a kutathatóságot.
Hiányok
A 2003-ban elfogadott levéltári törvény (2003. évi III. tv.) az érintettek számára elvben hozzáférést biztosított a róluk vezetett iratok egy részéhez; ráadásul a bíróság által "közszereplõként" elismert személyeknél lehetõvé tette a személyes adataikat tartalmazó ún. hatos kartonok nyilvánosságra hozatalát. A dolog azonban nem ment zökkenõmentesen: az [origo] tavaly õsszel pert indított Nógrádi László és Boros Imre, az Orbán-kormány, valamint Kádár Béla, az Antall-kormány minisztere ellen, mivel a Mécs-bizottság által 2002-ben a pártállami titkosszolgálatok tevékenységében érintettnek talált (egykori) politikusok tagadták közszereplõi mivoltukat.
Az utóbbi két év eseményei azt mutatják, hogy a jogszabály megszületése nem szüntette meg a pártállami titkosszolgálati iratok politikai célú felhasználását. Épp ellenkezõleg: az elmúlt hónapok az eddigieknél is intenzívebb dosszié-politizálásra utalnak. Csekély jóhiszemûséggel feltehetõ, hogy a kormányfõ és az MSZP õsszel megválasztott elnöke - a decemberi népszavazás utáni üresjárat kihasználásán és a szocialisták megváltozott képének erõsítésén túl - a 2003 óta eltelt idõszak tanulságait is mérlegelte, amikor a nyilvánosságot a titkosszolgálati érdekek elé helyezõ elképzelésüket vázolták. Az akkori elszántság azonban a múlt héten megbicsaklani látszott.
A 2003. évi III. törvény a Történeti Hivatal utódintézményeként létrehozta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát (ÁSZTL), továbbá egy háromtagú bizottságot, mely a nemzeti kulturális örökség minisztere, valamint a titkosszolgálatokat is felügyelõ kancelláriaminiszter által jóváhagyott ügyrenddel mûködött, és melynek feladata az egykori pártállami titkosszolgálati iratok levéltárba szállításának az elõsegítése volt. A bizottságba egy-egy tagot jelölt a kormány, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke, valamint a Magyar Történelmi Társulat (MTT) elnöke. Medgyessy Péter exminiszterelnök felkérésére a bizottság vezetését Gálszécsy András, az Antall-kormány egykori tárca nélküli minisztere vállalta el; mellette két történész, Sipos Levente és Vida István vett részt a munkában.
A bizottság - a titkosszolgálatok birtokában lévõ iratok áttekintése után - állást foglalt azok levéltárba szállíthatóságáról. Azokban az esetekben, melyekben a testület és a titkosszolgálat másként vélekedett a minõsítésrõl, elõbbi a Fõvárosi Bírósághoz fordulhatott. Ám Sipos Levente 2003. december 28-i, az MTI-nek adott nyilatkozatából az derül ki, hogy az 1944 és 1970 közötti idõszakból származó 50 iratcsomó ügyében Kiss Péter kancelláriaminiszter mondta ki a végsõ szót. Utóbbi ebbéli szerepérõl nem a törvény, hanem egy 2003. március végén kelt kormányrendelet intézkedett; az eljárást többek között Kenedi János kifogásolta az ÉS 2004. március 29-i számában, a bírósági megtámadás lehetõségének megkerülését gyanítva a miniszter felhatalmazása mögött.
Bár 2004 végéig összesen mintegy 100 ezer tétel került át a titkosszolgálatoktól az állambiztonsági levéltárba (további 20 ezer vitatott iratcsomóból a bizottság végül 600 [!] átküldését érte el; lásd: Heti Válasz, 2005. január 13.), a tételek körét beszûkítette, hogy - mint az Sipos idézett, 2003. decemberi nyilatkozatából kiderül - a bizottság maga sem volt tisztában az iratmennyiség nagyságával. "Az iratoknak van egy olyan >>szupertitkossítésük fenntartása. Egyszemélyi döntése ellen nincs semmifajta jogorvoslati lehetõség."
Sipos a maga részérõl indokoltnak tartotta a korlátozást, annak ellenére, hogy a törvény elvben teljes betekintést engedett a testület tagjainak: "A magyar állammal egykor együttmûködést vállaló külföldi állampolgárok számára szabadságukat, életüket veszélyeztetõ helyzetet eredményezhet a velük kapcsolatos információk nyilvánosságra kerülése, ez pedig a magyar hírszerzés érdekeit is sértené." (Az iratátadás egy másik vonatkozására világít rá a Heti Válasz idézett írásában megjelent értesülés, mely szerint a belügyminiszter fõtanácsadójaként a tárcánál évtizedekig [!] személyzeti fõnöki tisztséget betöltõ Császár Józsefné segíti a belügyben fellelhetõ tételek levéltárba szállítását.)
Kettõt elõre
A szocialisták (Katona Béla, Göndör István, Hiller István, Lendvai Ildikó, Varju László, Kovács Tibor és Burány Sándor) január 31-én benyújtott elsõ javaslatának egyik újdonsága az iratátadást felügyelõ testület átszervezése. A háromtagú bizottságot a négytagú Tudományos Tanácsadó Testület váltaná fel, melynek két tagját a kormány, egyet-egyet pedig az MTA, illetve az MTT elnöke kérné fel. A tervezet továbbra is a Fõvárosi Bíróság polgári nem peres eljárását nevezte meg jogorvoslati lehetõségként a testület és a titkosszolgálat között támadt nézeteltérés esetére.
Ami a megismerhetõ tételek és a nevesíthetõ személyek körét illeti, az elsõ tervezet kiterjeszti a megfigyelt és harmadik személy által megismerhetõ adatok körét, lehetõvé teszi "az operatív kapcsolat, a hálózati személy és a hivatásos alkalmazott" személyes adatainak megismerését, kiiktatva a nevesítés eddigi, "közszereplõi" státushoz kötött mivoltát. Szintén új fejlemény, hogy minden, a levéltári törvény hatálya alá tartozó irat minõsítését háromévente felül kell vizsgálni. A teljesebb nyilvánosság felé megtett legfontosabb lépés azonban a levéltárba kerülõ iratok (iktatókönyvek, parancskönyvek, az érintett szervezeti egységek éves tervei és az azok végrehajtásáról készült tervjelentések; a levéltárba került dossziékban szereplõ titkosszolgák adatait tartalmazó hatos kartonok, titkos és szigorúan titkos állományú tisztek kinevezési parancsai) teljes körû hozzáférhetõvé tétele lehetne; a tervezet elõírja az ezekrõl készült digitalizált másolatok közzétételét a levéltári honlapon. (A tervezet nem tenné lehetõvé a besúgói jelentések kópiáinak közzétételét.)
Kettõt vissza
A január 31-én benyújtott javaslat sorsa néhány nap alatt szokatlan fordulatokat vett: elõbb - mindjárt másnap - Burány Sándor juttatott el a házelnökhöz egy úgynevezett pontosítást, melynek értelmében a nevesítendõk köre egyszeriben a levéltárba került tételek szereplõire korlátozódott. Tudomásunk szerint ezzel névtelen maradna a III/III-as csoportfõnökség titkos és szigorúan titkos tiszti állományának túlnyomó része. Három nappal késõbb ugyancsak Burány visszavonta, majd "technikai javítások" után ismét benyújtotta az indítványt. Lapzártánkkor az elsõ, napvilágot látott tervezethez képest egy érdemi változás észlelhetõ: visszakerült az eredeti törvény "nemzetbiztonsági érdek védelme szempontjából kiemelkedõen fontos iratokról" (Sipos Levente már citált kifejezésével: a "szupertitkos" tételekrõl) szóló rendelkezése, melyekrõl "a nemzetbiztonsági szolgálat fõigazgatója külön jegyzéket állít össze, amelyet a Legfelsõbb Bíróság e feladatra kijelölt bírája hagy jóvá". Szocialista forrásaink a változtatásokat részben technikai jellegûnek minõsítették, részben nemzetbiztonsági érdekekkel magyarázták; Burány Sándort sajnos nem sikerült elérnünk. Fodor Gábor szabaddemokrata képviselõ kérdésünkre megerõsítette hétfõi nyilatkozatát, mely szerint az újabb változattal kétségessé vált a törvény módosításának értelme.
A tervezet még ebben a formájában is az eddiginél szélesebb körben tenné lehetõvé az állambiztonsági iratok megismerését, ám abban igaza lehet Hack Péternek, az 1990-es, az akkori parlamenti többség által elszabotált szabályozás egyik kidolgozójának, hogy az iratminõsítés frontján ezúttal sem sikerül megtörni a titkosszolgálatok információs monopóliumából adódó dominanciát. A törvényhozói engedékenységet legföljebb a felálló tanácsadó testület összetétele ellensúlyozhatja valamennyire; már ha ezúttal (2003-mal ellentétben) nem érvényesül majd a nyilvánosságot a titkosszolgálati érdekek elé helyezõ szakértõkkel szembeni ellenállás, amely a hatályos levéltári törvényt két éve - Hack szavaival - "lex kontra Kenedivé" változtatta.
Gavra Gábor
