Diplomáciai jegyzet

A legújabb dzsihádisták a 19. századi európai anarchisták közel-keleti klónjai, ám míg utóbbiak a zsarnokság elleni lázadással, az egyéni szabadság szekularizált kultuszával igyekeztek tetteiket igazolni, addig a dzsihádista anarchizmus maga a sötétség kultusza, az egyéni szabadságot el nem ismerő, mi több, tagadó elvakultságé.

Nem lehet azt állítani, hogy a modern nemzetközi rendszer hatalmas, a vesztfáliai békétől napjainkig ívelő folyamatának koncepciója egyedül az ő nevéhez lenne köthető, de az bátran kijelenthető, hogy Diplomácia című munkája a mára kialakult geopolitikai valóság legeredetibb és nagyon inspiráló összefoglalója.

Furcsa paradoxona lesz a sorsnak, ha a Merkellel minduntalan tengelyt akasztó Hollande teljesíti majd be mindazt, amit a Merkellel baráti viszonyt ápoló Sarkozy korábban oly eredményesen szabotált: a német vezetés alatti európai gazdasági integrációt.

A jobboldalnak nem voltak forradalmai és forradalmárai. A fülkeforradalmi pátosz már csak ezért is hazug. A mozgalom, amely a fülkeforradalom szerzői jogait birtokolja, az elmúlt három évben megváltoztatott mindent, rendszere azonban fenntarthatatlan, igazságtalan, ráadásul alávaló.

Oroszország továbbra is a NATO-t tekinti a legfőbb kihívó erőnek, ellenségnek. És mivel küszöbön álló katonai konfrontációban az orosz stratégák sem hihetnek komolyan, a Kreml alighanem általános – politikai és gazdasági – pozícióit próbálja e kardcsörtetéssel megerősíteni.

Együtt a szélsőjobbal, vagy törékeny baloldali koalíció, amely a török liberálisokkal egyetemben – mint tudjuk – „rátörni készül ismét nemzetére”. Szép kis alternatíva, melynek esélyeivel és kilátásaival jó lesz, ha – a bolgár példát szem előtt tartva – a magyarok is megbarátkoznak még azelőtt, hogy beköszöntene 2014.

Egyike volt az 1975-ös helsinki megállapodás kezdeményezőinek, aláíróinak, s ezzel megnyitotta a politikai érvényesülés lehetőségeit a kelet-európai ellenzéki mozgalmak előtt, amelyek másfél évtizeden belül elvezettek az itteni diktatúrák mindenhatónak tűnő hatalmának felszámolásához.

A miniszterelnök a beszédét ürügyként használta fel arra, hogy „demokráciabarát” környezetben védelmébe vegye az új magyar alkotmányt, melynek gyalázatos módosításai már egy ideje világbotránynak számítanak. Ennél kevésbé undorító bárdolatlanság is meghaladta volna a minimálisan jóérzésűek ingerküszöbét.

2006 és 2013 között alig nyolc év telt el. Ám a jelek szerint e nyolc évből az elmúlt három bőségesen elég volt ahhoz, hogy a Magyarországról addig élő kép teljességgel megváltozzon. Hogy mi, mindannyian mindannak a legaljává váljunk, amit még nagyjából európainak lehet nevezni.

Magyarországot is csak a jobb- és a baloldal együttműködése lenne képes kimozdítani a válságból, ennek viszont előfeltétele Orbán távozása. Ez az európai jobboldal érdeke is, nemcsak politikai, hanem gazdasági és uniós szempontból egyaránt. Előbb-utóbb ez nyilvánvalóvá válik.

A rezsim legitimitását a vezér halála és az ellenzék előretörése végképp kikezdte, csak idő kérdése a váltás. Ez komoly geopolitikai változásokat ígér, s ezzel párhuzamosan belpolitikai következményei is vannak.

A civil társadalom láthatóan kész elhinni önmagáról, hogy civilsége már magában politikai profizmusnak számít. Megjelenése a közösségi médiában pedig képes hatékony véleménnyé formálni bármilyen szándékot, a társadalmi igazságosság vágyától egészen a fényevésig.

Mit ígér az alternatíva Németországnak? Az euróövezet elhagyását; a nemzetállami szuverenitás helyreállítását Brüsszellel szemben; jobboldali kormányzatot, de ideológiáktól mentesen, átnyúlva az eddigi pártok felett. Ha magyar analógiát keresnénk: két rész politikai gátlástalanság (Fidesz), egy rész civil dilettantizmus (ellenzék).

Mostantól már nem a „béke”menethez csatlakozó, számos jó szándékú ember látványa fogja megbocsáthatóvá tenni a vezérmolinó mögötti Bayer, Bencsik és Széles jelenlétét, hanem az ő jelenlétük fogja megbocsáthatatlan bűnné tenni mindenki más csatlakozását egy efféle menethez.