Diplomáciai jegyzet

Kijev nem került ugyan közelebb Brüsszelhez, de valamelyest ismét távolabb került Moszkvától, s attól, hogy a Putyin által szorgalmazott saját gazdasági és politikai térség (vámunió) része legyen. Nagyjából ott áll, mint a 2010-es választásokat megelőző pillanatban: félúton Nyugat és Kelet között.

A miniszterelnök hívei körében eredményes kampánnyal építette fel máig töretlen személyi kultuszát, ő lett „az emberek embere”, a sajtó mérvadó része pedig továbbra is a befolyása alatt áll. Mi több, a tavaly kiadott tankönyvek mint „az ország történetének egyik kiemelkedő személyiségét” említik.

A magyar baloldal, a liberálisok, a zöldek nem is tudják, milyen sokat köszönhetnek Angela Merkelnek. Erre csak akkor ébrednek majd rá, amikor Orbán politikailag megbukik, s fény derül arra az erőre, amelynek jelentékeny szerepe lesz ebben a bukásban.

A Kim Dzsong Un helyett döntéseket hozó tábornokok talán épp most látták elérkezettnek az időt, hogy Peking és Moszkva helyett teszteljék az Egyesült Államok nagyhatalmi eltökéltségét – hogy egyszer majd kínai és orosz patrónusaiktól kérjék meg mindennek az árát.

Washington számára ismét felértékelődött Izrael és Törökország, a térség két meghatározó és stabil állama; az egyik demokratikus modellje, valamint hadereje miatt megkerülhetetlen, a másik NATO-tagsága és eddigi szekularizált iszlám jellege okán.

Orbán Viktor nem egykori, 1989-es önmagával kerüli a találkozást, nem egykori önmagától és a szembesüléstől fél – hanem tőletek. És ezt fontos tudnotok.

A keményedő kínai politikai orientáció csak alig leplezetten Nyugat-ellenes, efelől Hszi Csin-ping államfő sem hagyott kétséget, amikor figyelmeztetett: „Nem fogjuk másolni a nyugati rendszert és az ottani modelleket.”

A nemzetközi sajtót elsősorban a Jobbiknak nyújtott iráni anyagi segítség izgatja, ám ez csak a felszín. Mögötte azonban a magyar kormány lényegi eltökéltsége munkál, hogy magának még szélesebb politikai mozgásteret biztosítson.

Orbán Viktor nem finnyás, sem Budapesten, sem Erdélyben. Minderről alighanem azok tudnának a leghitelesebben mesélni, akiknek a múlt héten, a Lendvay utcában volt szerencséjük megismerkedni a Fidesz legelkötelezettebb híveivel, Sósav bácsival és a kigyúrt gyilkossal.

A megújuló V4-ben Lengyelország a térség olyan vezető államává nőheti ki magát, amely – német–francia segítséggel – nagyobb eséllyel tudná helyes vágányon tartani a szervezet többi tagállamát, mint a számos más ügy miatt erejét és figyelmét igencsak megosztó Brüsszel.

Mennyi hitele lehet ma Martonyinak román kollégájával együtt ünnepelni egy olyan dokumentumot, melyet tíz évvel ezelőtt még gyaláztak, s amióta 2010-ben hatalomra kerültek, gyakorlatilag megszegték annak minden vállalását?

Csupa üres, tartalmatlan, ráadásul valótlan kampányszöveg. Miért tetszik ez mégis oly sok embernek? Más magyarázat nincs, mint hogy az osztrákok megelégelték a status quót, a biztonságos, mégis unalmas politikai rutint. Nemzeti egójuk kicsit többet vár a politikai elittől, semhogy az csak jól végezze dolgát. Kerüljön, amibe kerül.

A Milla nem csatlakozik az ellenzéki tömörüléshez.

Az olaszok választhatnak a „civil bázisdemokráciát” hirdető, szórakoztató bohóc (Grillo), egy hétpróbás populista milliárdos (Berlusconi), egy precíz bürokrata (Bersani), valamint a politikától irtózó, unalmas, a leköszönő technokrata kormányt eddig irányító professzor (Monti) között.