Elhasal az illiberalizmus, már a titkosszolgálatában sem bízhat Orbán példaképe

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. június 6.

Diplomáciai jegyzet

Holnap parlamenti választások lesznek Törökországban. A tét: beteljesedik-e Erdoğan teljhatalma? Az előrejelzések szerint erre már semmi esélye. Fuccsba megy az illiberalizmus.

Holnap parlamenti választások lesznek Törökországban. Az előzetes felmérések szerint a jelenleg is kulcspozíciót betöltő iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP, Adalet ve Kalkınma Partisi) ugyan többséget szerez, de mindössze 38,2 százalékos támogatottsággal, ahhoz képest, hogy 2011-ben még 49,8 százalékkal nyerte a választásokat.

Az AKP visszaszorulásának több oka van.

(1) Az elmúlt években, bár Recep Tayyip Erdoğan elnök igyekezett az iszlamizmus felhajtóerejével a keleti és déli – iskolázatlanabb – néptömegeket megtartani pártjának támogatói között, ám az egyre gyengébben teljesítő gazdaság sokak kétségét megerősítette abban, hogy az AKP tényleg jó úton járna.

(2) Soha ennyire nem idegenedett még el a vezetéstől az az urbánus elit, mely nem csak a gazdaság legfőbb mozgatója, de eddig garanciája volt az ország transzatlanti elkötelezettségének is. Egyedül ez a réteg tartotta életben Törökország potenciális – bár az elmúlt években, épp Erdoğannak köszönhetően – egyre gyöngülő uniós perspektíváját.

Fogadj fiadnak, Recep!

 

Fotó: Kovács Tamás / MTI

(3) A legnagyobb csapást az elnökre most a kurdok független politikai szerepvállalása látszik mérni. Erdoğan eddigi politikai sikereit épp az tette szilárddá és látványossá, hogy feladta elődei kurdellenes politikáját, s egyfajta együttműködést alakított ki legalizált politikai képviseletükkel, a baloldali Demokrata Néppárttal (HDP, Halkların Demokratik Partisi). Az előrejelzések szerint a párt most 10 százalékkal jut majd be a török parlamentbe, független, épp Erdoğan céljaival szemben vitt politikával. Számos kurd azért szavazott eddig az AKP-ra, mert az késznek mutatkozott a török-kurd párbeszédre, ám ezen a történelem átlépett mára, s a kurdok saját képviseletet követelnek maguknak, nem érik be az eddigi megtűrt és alárendelt szereppel. Az AKP, felismerve ezt a körülményt, igyekszik különleges, partneri viszonyra a HDP-vel, ám Erdoğan ezt kihívásként éli meg, s saját pártjával szemben is a kurdellenes török nacionalista érzelmeket próbálja felkorbácsolni. Csakhogy Észak-Irakban létrejött egy – olajbevételei miatt gazdag és gyakorlatilag független – kurd állam, így a törökországi kurdok súlya politikailag ma akkora lett, amilyen soha nem volt még az újkori közel-keleti történelemben.

(4) Az AKP által kialakított politikai rendszer végzetévé válhat az az ellentét is, amely az elnök és miniszterelnöke, Ahmet Davutoğlu között az elmúlt időszakban kibontakozott. Davutoğlut maga Erdoğan „találta ki”, egyetemi professzori állásából hozta át kabinetjébe, ahol éveken át ő volt a külügyminiszter (2009-2014). Tán több is, mint külügyminiszter, hisz Davutoğlu adott igazi új nemzeti ideológiát Törökországnak, azzal, hogy

(a) levette a napirendről az uniós perspektívát, s Európa felől a Közel-Kelet felé fordította az ország politikai stratégiáját.

(b) Az iszlamista gyökerekhez visszatérve Törökországot abba a geostratégiai térbe próbálta beilleszteni, mely az 1923-ban, a Kemal Atatürk által meghirdetett szekuláris, európai nemzetállam eszméjének hátat fordított.

(c) Törökországot az „arab tavasz” által meggyengített iszlám övezet vezető tényezőjévé kívánta tenni.

(d) Felélesztve azt az ideológiai kisugárzást, mely a türk népek közösségét egykoron képviselte.

(e) Sokat vesztett korábbi szilárdságából az amerikai-török kapcsolat is azt követően, hogy Ankara a teljes török ipart az orosz energetikai szállításoknak rendelte alá. (f) És végül, de nem utolsó sorban a szekuláris állam helyébe az oszmán birodalmi nosztalgiát állította.

Davutoğlu idővel miniszterelnökké avanzsált

2014-ben, amikor Erdoğan elfoglalta az államelnöki funkciót, s elindította országa prezidenciális rendszerének kialakítását. S új miniszterelnökként felismerte: az országban egyre növekvő tábora van azoknak, akik ellenezik Erdoğan hatalmi törekvéseit, s ezek élére állt. Így jelenleg ádáz küzdelem folyik az ország két első embere között.

A választás tétje: kiteljesedhet-e Erdoğan abbéli akarata, hogy népének mindenható, felette teljes kontrollt gyakorolni tudó, autokrata elnöke lehessen vagy sem. Az előrejelzések szerint erre már semmi esélye; nem csak a többség nem támogatja ebben az elnököt, de a mögötte álló párt, az AKP is rendkívül megosztott.

Erdoğan korábbi sikereinek egyik záloga épp az volt, hogy hatásosan szabadult meg azon főtisztektől, akik a török hadsereg korábbi politikai befolyását garantálták, képviselve egyben az atatürki szekuláris állameszmét is. Ezt elsősorban a titkosszolgálatnak (Török Nemzeti Hírszerzői Szervezet – MIT) és magának a hadseregnek a szembeállítása révén érte el. Ám a jelek szerint a MIT felett sem teljes már az elnök befolyása; annak vezetője, Hakan Fidan tábornok, Erdoğan véleményét ki sem kérve, lemondott posztjáról, mert indulni akart a mostani választásokon. Az elnök azt még el tudta érni, hogy Fiden visszalépjen, s ismét elfoglalja helyét az MIT élén, ám, a jelek szerint az ő kapcsolatuk is megromlott, de legalábbis a korábbi bizalom elpárolgott.

A szerző a DK elnökségi tagja.

Figyelmébe ajánljuk