Európa, Amerika és Oroszország

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014. július 8.

Diplomáciai jegyzet

Oroszországnak önmagát ismét Európával szemben kell meghatároznia, hogy a hagyományos orosz hatalmi identitás sértetlenül megmaradjon. Európa pedig nem tehet mást, minthogy az Egyesült Államokkal szövetségben ismét felvállalja a konfrontációt, hogy megvédje önnön identitását, a demokráciát és a liberalizmust.

Amikor Németország 1939-ben kihívta maga ellen a kontinenst – e kihívás nyilvánvalóan már sokkal korábban, 1933-ban bekövetkezett, de tényszerűségével Európa valójában csak hat év múltán szembesült –, nyilvánvaló volt, hogy ellenállni Hitlernek elsősorban a liberális demokráciák kötelessége, ha lehet, az Egyesült Államok jóindulatú segítségére hagyatkozva. Ha a Nyugat akkor egységes, az agresszornak küldött hadüzenetet nem csak Berlinbe kellett volna kikézbesíteni, de a szintén agresszor Moszkvába is, elvégre a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió egyszerre, fegyvertársi szövetségben rohanta le Lengyelországot.

Hogy ez nem következett be, a nyugat-európai liberális demokráciák akkori gyöngeségének tudható be; nagy morális veszteség és kimondhatatlan stratégiai szerencse, aminek igazi jelentőségére 1941-ben döbbent rá mindenki, akkor, amikor Hitler rárontott a Szovjetunióra.

Ekkorra nyilvánvalóvá vált: a Nyugat vitája az oroszokkal ugyan stratégiai, de taktikai szinten szövetségre léphetnek mégis annak érdekében, hogy a kölcsönös, egyszerre bekövetkező megsemmisülést megakadályozzák. Churchill szavaival szemben azóta is olykor-olykor megfogalmazódnak a brit politikus cinizmusára utaló vádak, ám csak azon naivak szájából, akik nem vetnek azóta sem számot azzal, hogy Németország győztesen kerül ki a második világháborúból, ha sikerül ellenfeleit leszalámiznia, azaz, ha azok egyenként szállnak vele szembe, s buknak el, ugyancsak egyenként. Ezért Churchill szavait inkább bon mot-ként kell értelmezni, melynek azonban komoly, az egész kontinens sorsára vonatkozó stratégiai következményei lettek, egyértelműsítve: a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió ugyan egyaránt fenyegetést jelent az emberiségre, civilizációnkra, de eltérő fenyegetést. Churchill így fogalmazott:

„Ha Hitler megtámadná a poklot, másnap szerét ejteném a képviselőházban, hogy a legelőnyösebb színekben fessem le az ördögöt.”

És ez bekövetkezett. Az ördögöt épp aktuálisan akkor Sztálinnak hívták.

Már 1943 januárjában, legkésőbb a németek sztálingrádi kudarcakor egyértelművé vált mindenki számára, hogy a „maradék” demokratikus Európa, azaz Anglia, valamint a Szovjetunió és az Egyesült Államok szövetsége elengedhetetlen ahhoz, hogy Hitler céljai megbukjanak. E szövetség nem azonos célokra épült; annyi feltétlenül közös volt e szándékokban, hogy Hitler Németországának pusztulnia kell, de a párhuzamok sorának ezzel vége; Anglia és az Egyesült Államok fel akarta szabadítani a kontinenst, míg a Szovjetunió meg kívánt szállni belőle annyit, amennyit csak lehetett. Aki már akkor reálisan mérte fel a hatalmi célokat, annak látnia kellett: a hármas szövetség csak Hitler ellen működik, nem a diktatúrák ellen. Amint Európában elhallgatnak majd a fegyverek, a demokratikus erőknek szükségszerűen a Szovjetunió ellenségeivé kell válniuk, s minél hamarabb bekövetkezik ez, annál könnyebb lesz Sztálin megfékezése.

Nem volt könnyű.

Elsősorban azért nem, mert az Egyesült Államok – azaz elsősorban Roosevelt – ezt egyáltalán nem ismerte fel. Pedig Churchill utolsó nagy, jaltai hármas találkozójukon (1945. február) figyelmeztette az amerikai elnököt, hogy erkölcsi kötelességük Lengyelországnak politikai garanciákat adni, elvégre épp Lengyelország megtámadása miatt tört ki a második világháború. Semmi értelme nem volt az ötéves küzdelemnek és milliók halálának – fejtette ki –, ha 1945-ben ugyanott tartanak, mint 1939-ben: Lengyelország továbbra sem szabad, még ha megszállóját nem is Hitlernek hívják. A nagybeteg Roosevelt erről tárgyalni sem akart. Churchillnek viszont alighanem eszébe jutott ekkor mindaz, amit a mindenáron Hitlerrel való megegyezést kereső korábbi brit kormány magatartása kapcsán mondott még 1939-ben Chamberlainnek: „Ön a háború és a becstelenség közül a becstelenséget választotta, és ezért nem kerülheti el a háborút.”

Roosevelt is a becstelenség és a háború közül a becstelenséget választotta, ezért utódai nem kerülhették el a (hideg) háborút. Erre a washingtoni döntéshozóknak legkésőbb 1946-ban, Churchill fultoni beszédét követően – melyben a Nyugat- és Kelet-Európa között leereszkedő vasfüggöny vízióját megfogalmazta – szintúgy rá kellett döbbenniük.

1945-öt követően Sztálin talán abban az illúzióban ringatta magát, hogy Amerika kivonul a kontinensről, s így érett gyümölcsként – és a kommunista pártok hathatós támogatásával – idővel Nyugat-Európa is befolyása alá kerül. 1949-et, azaz a NATO létrejöttét követően azonban efféle illúziókat már nem táplálhatott. Ekkor következett be az 1941-ben létrejött szövetségesi taktikai koalíció természetes bukása, s jött létre az a stratégiai szövetség, amely immáron nem egyszerűn valami ellen (nácizmus), hanem valamiért – a demokrácia győzelméért – szállt síkra.

Ma, amikor Vlagyimir Putyin tulajdonképpen a Szovjetunió 1991-es bukását siratja, s az egykori befolyás helyreállítására tesz kísérletet, a sztálini logika szerint cselekszik. Annak a társadalmi berendezkedésnek, melynek Putyin mai Oroszországa immáron felkent örököse (vagyis a sztálini Szovjetuniónak és a cári idők imperialisztikus autokráciájának) önmagát ismét egyértelműen Európával szemben kell meghatároznia, hogy védhetőek legyenek az évszázados – kifelé megszálló, befelé elnyomó – orosz hatalmi célok. Európa pedig nem tehet mást, minthogy az Egyesült Államokkal szövetségben ismét felvállalja a konfrontációt, hogy megvédje önnön identitását: a demokráciát és a liberalizmust.

Ez a három hatalmi entitás – Európa, Amerika, Oroszország – csak akkor foghat ideiglenesen össze, ha egy külső erő, mely mindhármójukra veszélyes, ismét kihívó fenyegetést jelentene. De még akkor is tartani kell majd attól, hogy Oroszország előbb kipróbál minden más lehetőséget, bárki oldalára odaáll, mielőtt még belátja, hogy nincs esélye túlélni, csak ha a világ vezető hatalmával, a NATO egyesítette nyugati demokráciákkal összefog. Viszont efféle komoly kihívó külső erő szerencsére ma nem létezik, ha csak nem tekintjük annak saját rövid távú érdekeinket, amelyek az orosz gázhoz, kőolajhoz és atomhoz kötnek mindannyiunkat.

Figyelmébe ajánljuk