Egotrip

Vajon közellenség vagy korát megelőző hős-e az, aki - jó pénzért - tudományosan nem alátámasztott és nem engedélyezett terápiában részesít súlyos betegeket? Esetleg a saját pénztárcáját és az adóbevételeket egyszerre hizlaló szemfüles vállalkozó? A bilincsben elvezetett kaposvári őssejtátültető orvosok esete a politika, a közgazdaságtan, a morál és az ismeretelmélet egy különösen mocsaras határterületére vezet minket. Hadd induljak el onnan, ahol a legbiztosabban tudom megvetni a lábam: a közgazdaságtan felől.

Kockázatosabb ügyfeleknek csak magasabb kamatra adnak kölcsön. Ha egy külföldi befektető magyar állampapírt vesz, vagy a bankrendszer közvetítésével magyar félnek hitelt ad, többféle kockázattal is szembesül. Előfordulhat, hogy az adós nem fizet, és a hitelező elbukja a pénzét. Állampapír esetében ez a kockázat persze kicsi, de nem nulla, a pénzügyi válság mélypontján voltak olyanok, akik az államcsőd rémével fenyegettek.

Az 1910-es évek végére Magyarország futballhatalommá vált, játékosaink ugyan még nem játszottak a britek színvonalán, de a kontinensen az MTK-nak vagy az FTC-nek csak néhány osztrák, cseh és spanyol csapat volt egyenrangú partnere. A két klub 1919 nyarán nyugat-európai túrán vett részt, s a háborút követő zavaros belpolitikai helyzet miatt több labdarúgó nem tért vissza Budapestre. E vándorok voltak a budapesti labdarúgók első "csábítói". A Nemzeti Sport már 1919 októberében arról írt, hogy "az osztrákok valósággal sportot űznek a magyar játékosok szipkázásával, mely törekvésükben hathatós támogatásra találnak a már Bécsben tartózkodó magyar játékosokban".

Mondd, apu - kérdezte K.-t a tizenegy éves Sárika -, miért van az, hogy te pont akkor lettél ilyen híres, amikor Kis Jancsi meg a Demszky Amerikában van?

p>A nosztalgia manapság a hét főbűnök egyikének számít. Olyasminek, mint a középkorban a falánkság. Bűnösen rossz modornak minősül többet akarni annál, mint amit a saját kora az ember tányérjára tesz. Ilyenfajta falánkság volt a tizenkilencedik század romantikus vágyódása a középkor után. Az egész századot átható neogótikus hevület tárgya egy nyersebb, vadabb és egyszersmind tisztább, őszintébb szenvedélyektől fűtött távoli világ volt.

A gyerekeim egyszer lefutottak egy meredek hegyoldalon. Kiabáltam, hogy vigyázzanak, a lejtő közepe murvás, de csak annál vadabbul futottak. A nagyfiú futott elöl, és esett egy nagyot. Sírva fakadt, de már érkezett a húga, ő is rendesen eltaknyolt. ' is sírni kezdett, de amikor azt mondtam, na látod, hát hiába kiabáltam, durcásan megrázta a fejét, és elindult felfelé, hogy újra lefusson. A fiú csak sírt tovább. Erre (rossz szülői reflexszel) ezt találtam mondani: "Ne sírj, látod, a húgod sem sír már." Mire a kissrác arca egy pillanatra teljesen kitisztult, és így szólt: "Az egy másik gyerek." Majd keservesen sírt tovább.

Ma szép nap, esőnap, elmarad a párkányi biciklitúra. A rádió bemondja, sárgán villognak a lámpák a Hentes és a Tagló utcánál, aligha vihar nem lesz. Hentes! Tagló! Itt szeretek élni, mit tudják ezt az amerikaiak, a hülye számozott utcáikkal! Hogy' mondják angolul, tagló? Hentes? (Ezt tudom, Butcher, volt egy ilyen nevű bekk az angol válogatottban, nomen est, egyszer a svédek ellen összefejelt Ekströmmel - jaj! -, sebét később kilenc öltéssel varrták össze, turbánnal játszott tovább, a meccs végére fehér meze csuromvér lett, ahogy ez egy dolgos Hentestől elvárható.) Ha kerékpárral nem megy, Resti Kornél vonatra száll. Irány a Hentes, a Tagló, a Vágóhíd, utca, szép város, Soroksár.

K.-t húszéves barátság fűzte Somogyi Jánoshoz. 1988 tavaszán együtt alapították a Független Jogvédő Szolgálatot, az első, hivatalosan persze még nem bejegyzett civil jogvédő szervezetet Magyarországon. 'sszel együtt kerestek helyiséget megalakítandó pártjuknak, és együtt írták a jövendő párt alapszabályát. 1994-ben Somogyi lett a Magyar Helsinki Bizottság első ügyvédje.

Wimbledonban ismét győzött, ezzel Roger Federer lett a tenisz statisztikai királya: "trónra ült", "megkoronázták" és így tovább. Sokféle királyság létezik, ez nyilván csak az egyik, talán mind közül a legegzaktabb. Szubjektíve persze van, amit ennél is nagyobb királyságnak gondolhatunk; lehet, hogy Don Budge érte el a csúcsot 1938-ban, amikor a Roland Garros döntőjének megnyerése után maga Pablo Casals hívta meg őt egy házi koncertre. A cselló legnagyobb királya a vacsorát követően két órán át muzsikált - kizárólag a bajnoknak. Ez is csak egy történet, a statisztika viszont nem hazudik - mondhatnánk -, de tudjuk, hogy az igazi király leginkább a továbbhagyományozott történetek révén juthat az örökléthez. Ezek egy része olyan, ami csak vele eshetett meg, adott időben, adott helyen. Ennél azonban még többet jelent, ha olyan történetek is születnek, amelyek bárki mással is megeshettek, a továbbmesélők mégis a királyt teszik meg főszereplőnek. Bár a mondák tipológiájában tovább nem merészkednék, annyi azért valószínű, hogy a valódi királyok esetében a két történettípus együtt létezik. Az alábbiakban az egyetlen valódi teniszkirályról és történeteiről lesz szó.

Úgy látszik, egyetlen kormány és egyetlen befolyásos párt sem tud megbékélni azzal a gondolattal, hogy a független nemzeti intézmények vezetőit nem lehet csak úgy fenéken billenteni. Kiszekálni persze bárkit lehet: a legfüggetlenebb intézmények legjobban védett posztjain is előfordulhat, hogy kellő nyomás alatt elszakad a cérna. Az ritkábban (nálunk gyakorlatilag sohasem) fordul elő, hogy önnön hibáját beismerve távozna önként egy tekintélyes vezető. Nyilván eleve csak az vállalja az ilyen intézmény irányításával járó megtiszteltetést, aki nemcsak feddhetetlennek, de tévedhetetlennek is tartja magát.

Amikor a bankokat, biztosítókat, befektetési alapokat felügyelő Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnöke lemondott, a Portfolio.hu az Indexre hivatkozva magyarázatként ezt írta: "Az utóbbi hetekben, hónapokban szélesebb körökben is elfogadottá vált a piaci elemzők, befektetők és más pénzügyi szereplők körében nyílt titokként terjedő vélemény, hogy a pénzügyi felügyelet túlságosan elnézően bánik a bankokkal". Ha valakinek feladata lett volna a most bedőlő devizahitelezés megakadályozása, ha más módon nem, legalább úgy, hogy javasolja a kormánynak, a parlamentnek, hogy mit tegyen, az valóban leginkább a PSZÁF volt, és az bizony nem tett ilyet.

Egy öreg, beteg koldusnak van esélye az alamizsnára, de egy szegény filozófusnak aligha. Mert míg azt mindenki el tudja képzelni magáról, hogy idővel majd öreg lesz és beteg, azt szinte senki, hogy egyszer majd filozófiára adja a fejét. Általában nehéz együtt érezni olyan emberekkel, akiknek a helyébe nem tudjuk beleképzelni magunkat, és akiknek a baját egyfelől nem tartjuk komolynak, másfelől úgy ítéljük, hogy saját maguknak okozták.

A táborvezető éjszakai magányában lágy tojást főz, a táborlakók leragasztott leveleit a gőz fölé tartja, majd óvatosan felbontja. Az arcán elégedettség: talán a tojás ízlik, talán a saját szemfülességét élvezi, de a tekintete mintha némi zavarról árulkodna. A levélfelbontásra megvannak az illetékes szervek, ha egy diák-építőtábor vezetője bontogatja a leveleket, eljárása az 1960-as évek végén akár túlkapásnak is minősülhet. A tábor feszült hangulata azonban indokolttá teszi a fokozott éberséget. Gazdag Gyula első játékfilmjének egyik kulcsjelenete ez. A sípoló macskakő 1972-ben, a pártszervek gáncsoskodása ellenére, elnyerte a filmkritikusok díját.

Talán meg kellene vizsgálni a teniszezők tenyerét, hátha a sorsvonalakból kiderülne, hová tűntek az utóbbi időben a változatos élettörténetű játékosok, a színes karakterek. De lehet, hogy csak az időbeosztásukat kellene összevetni, mondjuk megnézni, mennyit töltöttek tenisszel a hetvenes évek elejének playboyai, Vilas vagy Gerulaitis, és mennyit gyötri magát ma Nadal, Djokovic vagy Federer, akinek életrajzában így karrierje végéig a legérdekesebb elem az marad, hogy gyerekkorában futballozott. Talán tényleg az egyre kiterjedtebb médiafigyelemmel és a nagyobb tétekkel párhuzamosan váltak egyre laposabbá a történetek; a hetvenes éveket még eleven figurák - Chris Evert vagy Jimmy Connors - uralták, a következő évtizedben pedig még ott voltak a csehszlovák jégcsapok, Martina Navratilova és Ivan Lendl, akik még amerikaiként is több titkot rejtettek, mint ma az összes - nagyon csinos vagy nagyon nem csinos - orosz lány. A kilencvenes évekre viszont már szinte csupán bulvársztorik maradtak: Brooke Shields és Agassi viszonya, vagy Boris Becker aktuális nőügyei. Jennifer Capriati feltámadása vagy az őrült késelő Szeles Mónika elleni akciója pedig inkább csak kivételként erősítette a szabályt. Míg az egykori tévéközvetítésekben Borg vagy McEnroe esetében egy fél meccs is eltelhetett a személyiségek elemzésével, addig ma már inkább arról esik szó, vajon melyik agyongyötört teniszező háta vagy térde gyógyul meg a következő versenyig.