Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Ars trollica

Egotrip

Az etimológusok – a szavak eredetének furmányos kutatói – váltig állítják, hogy a skandináv mitológia trolljai és az internetes trollok elnevezése között nincs összefüggés. Az utóbbit a vonóhálós halászat technikájával hozzák összefüggésbe, ami világosan bizonyítja, hogy az etimológia tudósai jóval kreatívabbak nálunk, földi embereknél.

Szerintem azonban az internet szörnyete­geinek olyan sok típusa van, hogy ezek némelyike még akár emlékeztethet is az északi trollokra. Nem tudom persze, hogy hogyan is néznek ki az igazi ónorvég trollok, de azt olvastam, hogy groteszk külsejű, durva és rosszindulatú lények, akik általában csapatokban élnek a hegyekben, barlangokban és más efféle helyeken. Tompa agyú bajkeverők ezek, akik nélkülözik azt az odüsszeuszi furfangot, ami, mint tudjuk, a mitológia trickster típusú hőseit jellemzi. Az iménti leírás alapján könnyen lehet, hogy sokan az „internettroll” vagy a „vérmes kommentelő” ugyancsak démoni figurájára ismernek rá, bár vélhetően akad az internettrollok és kommentelők között is jó néhány olyan, akit rendkívüli intelligencia, kifinomult fogalmazás és parttalan emberszeretet jellemez. Mindenesetre a trollok és a kommentelők közös vonása az, hogy mindig kedvesen letegeznek engem, és módfelett érdekli őket a származásom. Ezért aztán ők az én nagy barátaim.

Az angolban az 1990-es évek elejétől vannak a troll szónak az internettel kapcsolatos előfordulásai. Az internettroll legkorábbi adatolt jelentése szerint olyan személy, aki másokat hamis tartalmú posztokkal megvezet, majd sátáni kéjjel élvezi a zavart és meghökkenést, amit okozott. A szónak ez a jelentése szerintem már nem él, bár a hamis tartalmú üzenetekkel való beugratás jelensége Felcsúttól Tokióig mindenütt elterjedt, vö. netkacsa, angol internet hoaxing, japán tsuri (tkp. „horgászás”). A troll(ing) szó egy másik, ma már szintén szokatlan jelentésében a spam(ming), a kéretlen üzenetekkel való elárasztás szinonimája. A troll(ing) egyetlen ma tipikus jelentése inkább a harmadik: ez arra a szituációra utal, amelyben valamely ármányos internetdémon egy már javában folyó diskurzusba beletenyerelve, ingerült reakciót kiváltó, igen gyakran szitokszavakkal megtűzdelt kommentekkel értelmetlen vitát provokál, majd kielégülten arrébb diadalogol, vö. japán arasu komento, illetve arashi (tkp. „tönkretevés”). Bölcseink megkülönböztetik a natúr eszement trollt és a fizetett trollt, de a gyakorlatban ez az osztályozás nem mindig egyértelmű, hiszen a fizetett trollnak látszó egyénről néha vélelmezhető, hogy talán csak a lelke sérült szegénynek. A trollt is megilleti tehát a hülyeség vélelme, bár ettől függetlenül a trollságot közmegvetés sújtja – akár szervezett politikai munkásról van szó, akár csupán érdekes személyiségről, aki a boldogító rombolásban leli örömét. Viszont ha egy pillantást vetünk a mitológiai trollal, illetve az internettrollal foglalkozó szakirodalomra, akkor azt láthatjuk, hogy az utóbbival jelentősen több forrás foglalkozik – ami azért mégiscsak a megbecsülés jele, ugye.

Már régóta gondolkozom azon, hogy vajon mi motiválhatja a trollt, illetve az agresszív kommentelőt. Nicole Sullivan 2012-es rövid, de velős előadása alapján (Don’t Feed the Trolls, lásd a YouTube-on) úgy gondolom, hogy ugyanazon mély érzemény mozgatja őket. A troll ritkán érvel, inkább csak meghökkentő kijelentéseket tesz, jól ledorongolja az általa választott ellenfelét, a szövege intellektuálisan igénytelen, nélkülöz minden huncut rafinériát. Nicole Sullivan szerint ezek a kihívó és harsány megnyilatkozások legtöbbször olyan emberektől erednek, akik csupán láthatóvá szeretnének válni, elismerésre vágynak. Lételemük a konfliktus, és megtanulták, hogy a hangerő és a provokatív fellépés sokkal gyakrabban biztosítja a figyelmet, mint a cizellált érvelés. A troll előítéletes kijelentéseket tesz, vagy épphogy előítéletességgel vádol másokat. A józan logikának ellentmondó kinyilatkoztatásokkal bombázza az áldozatait, vagy épphogy zagyvaságnak minősíti a kézenfekvően igaz állításaikat. Nem az étel táplálja őt, hanem a mi válaszaink. Ezek a válaszok pedig akármilyenek lehetnek: emelkedettek, ingerültek, durvák, lekezelők, vagy akár gúnyosak is, mert az igazi trollt már az is boldoggá teszi, ha verik – csak foglalkozzanak vele. De egyébként is: egy ember értéke nyilván nem múlhat azon, hogy le tudja-e írni helyesen a „takaroggy” szót. Sullivan szerint mindebből az következik, hogy ne etessük a trollt.

Nicole Sullivan igen kiváló netfejlesztő (a Facebook, a Salesforce, az Adobe, a Paypal stb. konzultánsa), aki egyben az internetes zaklatás (online harrassment) specialistája is. De nem tudom, hogy valóban a harsány, ámbár együgyű troll lenne-e az internet legfélelmetesebb démonja. A mezei trolloknál ugyanis szerintem ijesztőbbek azok a régi barátaim, akiket én magamban „botsáskáknak” szoktam nevezni. Az ízeltlábúak törzsébe tartoznak, a Kárpát-medence sík vidékein élnek, és olyan tökéletesen képesek belesimulni a folyton változó környezetükbe, hogy sajnos már önmagukat sem nagyon veszik észre. Szinte mind szenvedélyes internethasználó: posztjaikból így megtudhattam, hogy milyen rossz is a memóriám. Mert akárhogy is emlékszem én, ők voltaképpen mindig is konzervatívok voltak, azaz már lárvakorukban sem vonzódtak a liberalizmushoz (ehhez az igen naiv, idealisztikus, minden ízében káros irányzathoz). Továbbá, hogy ők bizony kezdettől fogva utálták a zöldeket (a gazdaság kártevőit), és soha nem kedvelték mindazon nőstényeket, akik peterakás helyett, mondjuk, gendertudományt szeretnének tanulni valamely idegenszívű egyetemen. Nos, nekem például jóval rokonszenvesebbek ezeknél a botsáskáknál a mi drága trolljaink, akik a maguk nyers és egyenes módján – akár bagóért, vagy akár szerelemből – megmondják nekünk a vélelmezett frankót.

Sajátos tulajdonsága az embernek az, hogy annyi mindenen tud nevetni. Már jeles filozófusok is tűnődtek ezen a talányos jelenségen: milyen mulatságos, ugye, ha például valaki legurul a lépcsőn, vagy beleesik egy kútba (Bergson: A nevetés, II.). De nevetünk azon is, ha, mondjuk, egy bácsi palócosan beszél, ha egy honatya suksüköl, ha a népszerű kabarészínész otrombán rasszista cigányvicceket mesél a színpadon, vagy ha valaki semmibe veszi a diskurzus szabályait, és, mondjuk, szitokszavakra és káromkodásokra pendíti nyelvének gyönyörű szólását. A zaklatásnak és az agressziónak igenis megvan a maga kultúrája mifelénk: egyszerűen nem igaz, hogy „a magyar ember gyűlöli az erőszakot”. A két hét alatt, amit most Pesten töltöttem, három utcai verekedést láttam: az emberek pedig mosolyogva nézték és kommentálták az eseményeket. Igazi, gyermeki kíváncsisággal szemlélték az ökölharc kimenetelét, és hogy milyen szépen is spriccel a vér. Miért ne fogadhatnánk ugyanezzel a megértő, boldog mosollyal a troll kunsztjait is?

Figyelmébe ajánljuk