Ha iskolaigazgató lennék, és valahogy sikerülne kicseleznem a mindenható Kliket, mindenekelőtt szerződtetnék néhány nagy tanáregyéniséget. Kerül, amibe kerül – és nem is kerülne annyira sokba. A tanár tanítani akar, dupla pénzért (vagy dupla tanítási szabadságért, de akkor már tényleg nagyon távol vagyunk a Klik-világtól) majdnem minden tanár hajlandó lenne eljönni az iskolámba. Mindegy, milyen szakos, majd olyan tagozatokat indítok, amikhez találtam nagy tanárt.
A szak azért mindegy, mert egyáltalán nem lennék tekintettel a munkaerőpiac igényeire. Az ma ilyen képzettséget igényel, holnap olyat, de leginkább olyan embereket, akik a tudásukat arra képesek használni, amire épp most van szükség. Aki azt hirdeti, hogy garantáltan piacképes tudást nyújt, az a holnapután munkanélkülijeit képzi, mint például az az intézmény, amely ezerszámra képez ki egy év alatt „kékgalléros informatikusokat”, és még munkahelyet is garantál nekik rögtön a végzés után. Azt már nem teszik hozzá, hogy a képzésük szinte biztos munkanélküliséget is garantál öt–tíz év múlva, mert akkor már egészen másra lesz szükség. A „naprakész, azonnal alkalmazható tudás” mindig tegnaprakész akkor is, ha ma még talán valóban jó eséllyel juttat munkahelyhez – igaz, nem a legnívósabb fajtához, mert ott már ma is mást kell tudni, mint tegnap, amikor a „naprakész” tananyagot összeállították.
A szülő tudja, hogy a gyerek nagyon hosszú projekt. Egy gyerek akár 80-90 évig is elél. Ezalatt a világban alapvetően megváltoznak a megoldandó problémák. A ma iskolájában olyan problémák megoldására kell felkészíteni a gyerekeket, amelyekről ma még azt sem tudjuk, hogy problémák. A nagy tanár olyan általános élet- és munkaszemléletet ad a diákjainak, amivel képesek egészen különböző területeken is megállni a helyüket, olyanokon is, amikről konkrétan semmit sem tanultak az iskolában.
Mégis, ha iskolaigazgató lennék, nagy tanárból legfeljebb négyet-ötöt szerződtetnék. A nagy tanár ritka jószág, néhány száz, legfeljebb egy-két ezer lehet belőle az országban. Ezért nem is jutna több, de ha jutna, akkor is megelégednék ennyivel. Ha egy iskolában van négy-öt nagy tanáregyéniség, az az egész iskolára kisugárzik, azokra is, akiket épp nem tanítanak.
Emellett persze sok jó tanárt szerződtetnék. A jó tanár egyik, viszonylag kevésbé fontos jellemzője, hogy szép nyugodtan megtanítja, amit kell. A fontosabb jellemzője az, hogy eszébe sem jut konkurálni a nagy tanárral, elviseli, hogy a diákok nem érte rajonganak, hanem a nagy tanárért. A jó tanár olyan, mint egy szép képen a háttér: mellette látszik igazán a nagy tanár valódi nagysága. A jó tanártól megtanuljuk megoldani a napi problémákat, amelyekről azonnal látszanak, hogy most éppen ezek a megoldandó dolgok. Természetesen erre is szükség van, csak ez manapság már kevés.
Az olvasó már bizonyára nagyon csóválja a fejét, hogy mennyire idealista vagyok. Mindenkinek voltak rossz tanárai is, abból aztán minden iskolába jut. Nem is lehet másképp, mivel egy tízmilliós országban szükség van legalább százezer tanárra. Minden osztályban ki kell állítani egy tanárt, és ebből már egyszerű számolással kijön, hogy ennyi kell – sőt, kicsit több is, például mert a tanárok is néha megbetegszenek. Százezer jó tanárt akkor sem tudnánk kiállítani, ha úgy fizetnénk őket, mint a bankárokat, mert ennyi tanári tehetség egyszerűen nem születik. Nem lehet egy iskolában csupa jó tanár.
Nem is lenne jó. Ha iskolaigazgató lennék, és pont olyan idealista, mint amilyennek eddig mutattam magam, szerződtetnék néhány rossz tanárt is. Annyit, hogy minden osztályba jusson legalább egy-kettő. Nem aljas, a gyerekeket utáló antitanárokat szerződtetnék, hanem olyanokat, akik jó rossztanárok, tehát elsősorban tanárok, szeretik a gyerekeket, csak éppen nem tudnak velük szót érteni. Azért szerződtetném őket, mert rájuk is szükség van, és nemcsak létszámokokból.
A jó tanár a nagy tanár nagyságát emeli ki. A rossz tanár szerepe egészen más, ő nem azért kell, hogy a jó tanárt tudják értékelni a diákok. Azt a jó tanár kiharcolja magának anélkül is. A rossz tanárok azért kellenek, mert ők kovácsolják össze a közösséget. Őket lehet egyhangúlag utálni. Emellett ők azok, akik lehetőséget nyújtanak a „gyárilag” rendes diákoknak, akikből minden osztályban akad néhány, hogy megértést mutassanak a rossz tanár iránt. Ne nevessük már folyton ki, ne gúnyolódjunk rajta állandóan, ő is ember. Ez is közösségépítő hatású, még ha továbbra is mindenki szidja és gúnyolja a rossz tanárt. Minden érettségi találkozón több szó esik a rossz tanárokról, mint a jókról – ők szállítják a nagy, emlékezetes sztorik alapanyagát.
A nagy tanárok pedig az igazi, a jövőben jól alkalmazható tudás alapanyagát adják a diákjaiknak. Nekem nagy szerencsém volt, mert két nagy tanárom is volt, magyarból Gartner Éva és matekból Herczeg János. Bizonyságul Esterházy Pétert idézem: „Annak idején az ulánusoknál a volt berzsenyisektől folyton ezt kellett hallani, hogy így a Herczeg, úgy a Gartner, az ember alig bírt érdemben visszajelenitsezni, -pogányozni.” Neki is szerencséje volt, volt két nagy tanára a piaristáknál.
Emellett volt jó pár jó tanárunk. Nemrég gondoltam csak át, mekkora lelkierő kellhetett az osztályfőnökünknek ahhoz, hogy derűsen elviselje rajongásunkat a két nagy tanárunkért, és rendesen megtanítson minket oroszul és angolul. Tipikus jó tanár volt. És volt néhány bűnrossz tanárunk is – szerencsére jó rossztanárok, nem utálták a gyerekeket, csak megtanítani nem tudták a tárgyukat. Ezek sem lényegtelen tárgyak voltak, de amire ezekből később szükségünk volt, megtanultuk útközben. Nem kell mindent az iskolából tudni, nem is lehet.
Immár majdnem ötven év távlatából állíthatom, hogy ez a modell működött. Álljon itt a Berzsenyi Gimnázium akkori igazgatójának neve is: dr. Welker Ottó. Nagy igazgató volt, bár akkoriban, a rendszerváltás előtt ez majdnem olyan nehéz volt, mint manapság, a klikes időkben. Az osztályból senki sem lett munkanélküli, pedig mindnyájunk életében voltak olyan időszakok, amikor a korábbi tevékenységünk kifújt, és valami egészen másba kellett kezdenünk.
