Először reggel kelt át a hídon, vállán súlyos sporttáska, csörgedez benne göngyöleg. Összehordta már az üveghegyet, visz, vesz most mosóport, étolajat, kiló cukrokat, lisztet, kávét, mi van még ideírva, vécépapír. Vegeta. A szójafasírtport szerencsére nem találja, pedig ez egy kiváló díszkontáráruház, nyugdíjasok tologatják a teavajat, szégyelld magad. Megy vissza a hídon, Ferdinánd, az Élmunkás, tehervonatok tolatnak, egyik kezében súlyos sporttáska, másikban mosópor, hóna alatt vécépapír. Aki még nem tudná, szarni megy. Útközben sűrűn ellenőrzi, dudorodik-e a kabátzseb, hej, dudorodik, ünnepi Unicum, lihegve dudorász.
Harmadszor délelőtt kelt át a hídon, nem ám a közeli zölségesnél, vagy bezörgető karácsonyfaügynököktől, nem, a fáért el kell zarándokolni, Lehel piac. Előbb körülnézni, fát nem érinteni, tukmálókat hessegetni, aztán méricskélni, fát visszadönteni, halmot föltúrni, fa ott álldigál valahol egy sarokban, megpillantani, szív közömbösen dobban. Viszi a zsákmányt a hóna alatt, mint imént a vécépapírt, már a hídon észreveszi, ferde a hegye, törötten lóg egy oldalág. Féloldalas. Csálé. Satnya. Csenevész. És még kopasz is tetejében. Hiszen már a piacon látta ő, hiszen már tavaly, meg azelőtt is ilyet választott, hát ő immár csak ilyen. Ám dicsérni kell, fennen, az urat, mikor hazahozza, jaj, beh pompás fa.
Ötödször délután, a gyerekkel kelt át, templomi betlehemes, míg a fa csekély hibáit a másik szülő holmi díszekkel takará. A templomban a technika ördöge, mikrofon zörög vagy süket, angyal mellé beszél, hangfal sípol, dobbal, pásztorokat nem hallani, háromkirályok nem látszanak, vagy már elmentek, meg se jöttek. Az ott vörös csillag?, gyermeki ujj mutat Betlehemes felé, maradj csendben, szófogadó, elalszik. Születésnek vége, szaloncukrot is kiosztották, nyáj szétszéled. Zárjuk a templomot!, s még azt hitte, mindég nyitva áll, zord angyal jő partvissal, persze, idejönnek aludni, ha bezár a Rámpa!, bizonyisten, a gyerekkel sose, hátrafordul, barna ballonkabátban, gondolja, hajléktalan szuszog Isten hajlékában, fölébresztik, kisegítik. Viszi ő is a gyereket, a hídon át, előtte a ballonkabátos, hová megy?, a Rámpa már kettőkor bezárt, a híd alá? Mert nem jutott neki hely a szálláson. Szegények, királya, lett tél. Gyerünk, a fa már hullajtja tűlevelét.
Hetedszer éjfél előtt kelt át a hídon, már nem volt hely a padokban, izzadt kabátban, megint nem látott, hallott semmit. Úgy hallottuk, megszülettél. Visszafelé, a hídon, toronydaruk az égbe, fényes sínek, vonat se jár, a sztrájk már a levegőben, Isten sztájkol. Fiát többé nem küldi, imákat nem fogad. Isten üres pályaudvar, csak a váróterem teli emberekkel, egymás arcába lehelnek, akár az állatok. Ilyen baromságokra gondolt, amikor meglátta a vonatot. Személyvonat, ki van világítva, sehol senki, ment a Nyugatiba, kísértetvonat. Mikor indult el, és honnan, hogy most érkezik? Külső vágányon állt meg, ahogy a ködben láthatta, senki se szállt le, csak a köd, egyre, a földre.
Aznap először és utoljára kelt át a hídon.
