Egotrip

Nemcsak a fák, a gazdaságok sem. Kínáé sem. A világgazdaságról szóló szakértői elemzések, kerekasztal-beszélgetések manapság alig szólnak másról, mint a kínai gazdaság előretöréséről, a hatalmas ország megnövekedett világgazdasági és - az erre alapozottan kivetített - világhatalmi szerepéről, s arról, hogy a gazdasági növekedés centruma tartósan Ázsiába tolódott át. Ki-ki vérmérséklete szerint félelemmel vagy izgalommal számolgatja: hány év kell még ahhoz, hogy Kína véglegesen "maga mögé utasítsa" az Egyesült Államokat.

p>"A Föld napja a Tomoriban A Föld napjára készülődés keretében felhívással fordultunk iskolánk tanulóihoz, miszerint: fogalmazzák meg rövid üzeneteiket a Földanyának. Az egész iskolát megmozgató közös megemlékezés keretében élőláncot alkottunk, zöld ruhát öltve e nap tiszteletére. Az osztályok képviselői elmondták közösen megfogalmazott felhívásaikat, átadták tablóikat, verseiket, rajzaikat. A gyermekekben, felnőttekben egyaránt mély lelki nyomot hagyott ez az ünnepség."

Azt követően, hogy strasbourgi bemutatkozása alkalmával oly sok megaláztatás érte Orbán Viktort, a miniszterelnök nagyon szellemesen azzal hárította a minősítéseket, hogy korábban Hitlerhez és Mussolinihoz hasonlították, ma viszont Putyinhoz és Lukasenka belorusz elnökhöz - így mindenkinek a belátására bízza, haladást lát-e ebben, vagy visszaesést. Tény, hogy a Nyugaton gyakorlatilag ismeretlen Orbánt s főként általános megütközést keltő politikai rendszerét óhatatlanul hasonlítaniuk kellett valamihez, hisz feltűnése a közvélekedés által fejlettnek, kulturáltnak és demokratikusnak elkönyvelt Közép-Európában több volt, mint meglepő. Váratlan volt, megdöbbentő és rettenetesen elszomorító. A csalódást nem volt elég Orbánnak nevezni, új magyarázatokat keresett mindenki nemcsak a miniszterelnök személyes indulataira (Anne Applebaum), de az államról és a társadalomról vallott nézeteire vonatkozóan is (Michael Stürmer).

A jó pap, mondják, holtig tanul. Meglehet. Mi világiak, laikusok azonban másként vagyunk ezzel: szeretünk holtig felejteni. Mert meggyőződésünk szerint modern, felvilágosodott tudatunkat, szellemi frissességünket, belső szabadságunkat a feledékenységünknek köszönhetjük. Annak, hogy lassan sikerül kitörölni az emlékezetünkből mindazt, amit évezredeken át papoltak nekünk a filozófusok természetes korlátainkról, az úgynevezett emberi természetről.

Minden demokratikus alkotmányozásnak van egy elvileg feloldhatatlan paradoxona. Ez abból ered, hogy a demokratikus politikai rend definíció szerint az egyszerű többségi elven működik, noha az alkotmány elfogadásának legitimációját rendszerint valamilyen minősített többséghez kívánja kötni. Csakhogy semmilyen szavazási szabályt, így a "minősített" (kétharmados, négyötödös) szabályt sem lehet elvileg másként, mint egyszerű többséggel elfogadni. John Locke a Második Értekezés nevezetes helyén (95-96. szakasz) világos magyarázatot ad erre: "Ahhoz, hogy valami közösség legyen - mivel a közösség csupán a hozzá tartozó egyének megegyezése, és mivel annak, ami egy test, egy irányban kell mozognia -, az kell, hogy a test abban az irányban mozogjon, amerre a nagyobb erő hajtja, ami nem más, mint a többség megállapodása." A többség itt egyértelműen egyszerű többséget jelent, más néven kollektív akaratot. A brit "alkotmány" azóta sem több, mint a hagyomány szentesítésével kiváltságolt, de a szokásos egyszerű többséggel elfogadott törvények együttese. Ezért tisztább megoldás, ha a kartális alkotmányú demokráciákban népszavazási megerősítést vagy elfogadást kívánnak meg, mert a népszavazáson ugyanúgy az egyszerű többségi szabály alkalmazható, mint bármely egyéb, népszavazásra bocsátott kérdésnél.

Rossz ómen Magyarország számára a frank. A múlt század húszas éveiben a kormánykörökből kiinduló frankhamisítási botránnyal írtuk be magunkat az európai gazdaságtörténetbe. Igaz, az francia frank volt, minthogy a nemtelen akciót a trianoni békeszerződés revíziójának szándéka táplálta. Az új évezredben a svájci frankkal gyűlt meg a magyarok baja. Már a második Gyurcsány-kormány idején terítékre került a devizahitelesek problémája, akik többsége az alacsony kamatozású svájci valutában adósodott el, ráadásul pont akkor (2005-2008 között), amikor az még csupán 150-170 forintot ért, 20- 40 százalékkal kevesebbet, mint 2009 óta, amikor 180-215 forint között ingadozik a frank. A Bajnai-kabinet már a tettek mezejére is lépett: a válság miatt munkahelyüket elvesztő lakáshitelesek számára alakított ki támogatási programot, kezességet vállalva az adós törlesztőrészleteit fedező áthidaló banki kölcsönökre.

Zajlik a nagy alkotmányos harakiri: a demokrácia gőzerővel készül rá, hogy legfontosabb és legélesebb fegyverével, a népakarattal egy lendületes mozdulattal átmetssze a hasfalát. A folyamatról sok érdemes szerző mondta már el, hogy lényege szerint a szabadságjogi hagyomány és a liberális demokrácia intézményi alapjainak felszámolását jelenti. Nem kétséges, hogy az eredmény az intézményi ellensúlyaitól megfosztott, de továbbra is demokratikus felhatalmazással rendelkező hatalom lesz. Mindez nem újdonság a modern politikatörténetben: a permanens válságba süllyedt, ingatag demokráciák előszeretettel konszolidálták így magukat az elmúlt kétszáz évben, amióta az isteni kiválasztottság helyett a népakarat vált a politikai legitimáció elsődleges forrásává. A tömegigényeknek való megfelelés hasonló okokból a diktatúrák számára is fontossá vált: a hatalmi engedmények és anyagi juttatások ügyesen adagolt rendszere tette például évtizedeken át milliók számára elfogadhatóvá a társadalom gerincét 1956 után megroppantó Kádár-kormányzatot.

"Mocskos cigányok + lesztek boszulva" - olvasom, még tavaly nyáron, a Lehel téri aluljáró lépcsőjének falán a fenyegetést (betűhíven reprodukáltam). Elsőre nem igazán világos a felirat üzenete: ha a falfirka megalkotója bosszút állna a cigányokat ért sérelmekért, azaz együtt érez roma honfitársaival és osztozik, legalábbis érzelmileg, bajukban, akkor miért nevezi őket elítélő éllel mocskosnak? És fordítva: ha mocskosnak nevezi őket, olyannak, akiket az őhozzá hasonlók, az értelemszerűen tiszta és mocsoktalan nem cigányok (pozitív megfogalmazásban: magyarok) széles ívben elkerülnek, lenéznek, megfenyegetnek, bántalmaznak és alkalomadtán agyonlőnek, mint a kutyát, akkor ugyan miért ad hangot szilárd hitének, hogy a cigányok "meg lesznek bosszulva"?

Mérő László múlt heti írásában arról (is) morfondírozott, hogy mekkora bért kapnak a különböző tehetségű emberek (Teljesítmény, Magyar Narancs, 2011. március 24.). A szerző a programozók példáján bemutatta, hogy a vállalatok vezetői gyakran "csak" két-háromszoros bérrel díjaznak egy, a társainál tízszer tehetségesebb programozót. De vajon mennyire általános a tehetségnek ez az "alulfizetése"?

A katonaság utolsó hónapja a közeli leszerelés boldog eufóriájában telt. Az egyetemista századot kivezényelték egy kis mezei munkára: bálákat kellett behordanunk. Hárman-négyen adogatták fel a szekérre a kombájnok által szétszórt bálákat, a szekéren meg egy ember elrendezgette őket. Én a szekérre kerültem, volt is némi rossz érzésem, hogy lám, még itt is sumákolok - ez a szó mára szinte kihalt, de akkoriban a katonaságnál minden férfi jól megtanulta, miképpen lehet a munka könnyebbik végét megfogni, és lehetőleg azt is valamiféle látszattevékenységgel helyettesíteni. Nekem nem kellett vasvillával a fejem fölé emelgetni a bálákat, csak kényelmesen pakolásztam őket a szekéren, még élveztem is, mennyire különböznek egymástól, holott egy gép gyártotta mindegyiket. Igyekeztem csinosan, helytakarékosan elrendezni őket a szekéren. Főképpen a saját szórakoztatásomra - amúgy szemmel láthatólag senkit sem érdekelt, hogyan helyezkednek el a bálák a szekéren. Egy leendő matematikus így sumákol.

Az Óbudán ledobott angyal először azt látja meg, hogy bezárt a Cserepes. Még nem dózerolták el, de már a kopott zöld székek, asztalok sincsenek kint. Jobb bele nem gondolni, mi lehet bent. Ez tényleg a világ vége, gondolja, helytelenül és szabálytalanul, mert az angyalok nem gondolkodhatnak. De azért gondolja tovább. Ezek meg se érdemlik, hogy... Itt befejezi, mert már bent van a temetőben, és bele is fáradt kicsit. Benyit a portáshoz, nem kopog, nem köszön. A portás kistévét néz, és vacsorát főz, kisrezsón, lecsót, szezonja van. És kisüstit iszik. Mennyire tudtam, hogy így lesz! És mennyire utálom a lecsót! A kisüstit szeretem, ez jó erős lehet, a rettenetes szagából ítélve... Ez nem gondolkodás, teszi hozzá gyorsan, ténymegállapítás. De a mentegetőzés gondolkodás, hallja az agyában. Ez legalább nem az ő gondolata.

Mindenki állíthatja magáról, hogy első volt valamiben, néhány nemzet viszont arról nevezetes, hogy mindenben első volt. Köztudottan ilyen nemzet az orosz és a magyar. E két nép az emberi tudás legkülönfélébb területein, a legjelentősebb civilizációs vívmányok esetében, néha komolyan, gyakran viccesen, de mindenesetre szüntelenül bizonyítani próbálja, hogy őseink - illetve őseink rokonainak ismerősei - előbb tudtak valamit, mint mások ősei és barátai. Persze minden azért nem lehet orosz vagy magyar, a háttérben mindig ott figyelnek a kínaiak vagy a történelmi tények.

A szöveg szerint persze nehezen, de általában a nehézségekről a legkönnyebb beszélni, hát még dalolni; úgyhogy maradjunk annál, hogy F. R. David édeskés szövegénél és még inkább dallamánál kevés fülbe- s tenyérbemászóbb zenei mutatványra tudnék visszaemlékezni boldogult kamaszkoromból, pedig az ember életét sajnos végigkísérik a suszterharmóniák. Pár évvel később értettem meg, mi fáj a kellemesben, amikor Hamvas Béla filippikáját olvastam a cigányzene és általában a (természetesen magyar) cigányzene-kultúra ellen: "A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. (...) És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülűek zenéje... (...) A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengző és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került (...) A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is. (...) A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak." Imigyen szóla Hamvas, és igaza vagyon néki. Hozzátehetjük: ez a stílus mérgezte és mérgezi - egyéb mérgek mellett - az irodalmat és építészetet is, Wass Alberttől a városligeti Vajdahunyadig.

Eric Hobsbawm legújabb esszékötetében arról elmélkedik, vajon mi a magyarázata, hogy míg 1976-ban a nyugati szellemi életben igen nagy súllyal volt jelen a marxista történetfelfogás, és a filozófusok, mellőzve a legcsekélyebb fenntartásokat is, gyakorta vették igénybe Marx analitikus módszereit, addig 1986-ban mindennek már nyoma sincs. Míg a hetvenes évek közepén az egyetemeken ronggyá olvasták Gramsci és Marcuse köteteit, addig a nyolcvanas évekre az érdeklődés elfordult Marxtól, az olvasmányok slágerlistáit pedig Edward Said és egy bizonyos Gayatri Chakravorty Spivak kötetei vezették.