"Gyorsan mondd, míg el nem megy tőle a kedved"
Ilyen alapon nem lehet például egy Párizs-Nizzát végignézni. (Kerékpár.) Még egy síugró nagysáncversenyt se. Ezek a dolgok az időben léteznek. Idődet rá kell szánnod.
Időd úgyis eltelik, persze, miért ne szánnád. Ha munkád elvégezted, vagy netán munka közben. Ez egyéni, ki-hogy.
A nap slágereit mindig hallgatom a nap bizonyos számú órájában. Mert itthon ücsörgök, itthol, mert hun máshun, hol, és itt a Totyi verebem, aki szeret pár órát maga tölteni, csukott ajtó mögött, s neki szólatom a rádiót.
E rádióadásokról, csak mert én analizálom az ilyesmit: csak a legkacatabb jön általában; a kacatság legújabb divatjai, a rossz ízlés emblémái stb. Ezeket a dolgokat hallgatom.
Ez nem volna baj, mert edzett vagyok, de a nagyobb tömegek sebtén ehhez idomulnak, így alakulnak - ellentétel: eleve ilyenek volnának, teljesen mindegy, mit adagolnak nekik.
Biztos, csak ezt nem szokás leírni. Meg a magunk kategóriájában, írnám, ha valamelyik szerkesztő barátomhoz intézném szavaimat, nem is szokás ilyesmikkel törődni egyáltalán. Követjük a modern és a posztmodern alakulását, kész. Hát nyilván.
Csak még sincs így. Fura, hogy sokat emlegetett tanárom, N. N. Á. ritkán bődült el költeményileg. Ritkán, benne, az oroszlán. De akkor...! Hogy őt állandóan megsértik... a villamosok, a legyek, a gondolatok, nyilván nem a slágerek, ő elnézőbb lehetett, nyilván nem a reklámok, melyeket sok jobb ember is szeret. Szeresse.
Érdekes, engem villamos nem sértett meg, csak megcsókolt egyszer a régi Széll Kálmán téren, mikor is elmerülten beléptem totálba egy induló 6-os vagy 4-es elé. Hát...
Nem szólhatok egy szót sem, szólásszabadságom van. Elmondhatom, mennyit hibáztam, szaktársak. És így tovább. Intoleráns voltam. Tapintatlan. Tapintó. Részeg. Józan. Túl toleráns. És netovább.
De ahogy elnéztem a villamost a Duna-parton a minap, megint azt éreztem: ebben emberek ülnek. Most nem az influenza miatt (mire ez megjelenik, talán már az infl. halottai is csak hozzátartozóiknak aktuálisak, a Párizs-Nizza halottja meg... belépett... nem viselt bukósisakot, mikor bukott, na), de hogy rám tört az "én úgy vagyok" érzése (J. A.), hogy én nem tömegközlekedem. Mivel azonban a Duna-part is lemaradt nekem, elment, célom nem volt, csak a mesterséges képzet, az "egészség" vitt le sétálni, 600 méter után azonnal visszafordultam volna.
Nem fordultam. Teljesen meggyőződés nélkül mentem tovább, hülyeségeket vásároltam (500 lap géppapírt, s épp az eladókisasszony volt influenzás a boltban), hülyén caplattam, fantáziám egyedül a krumpli és a saláta (Totyi madaramnak), most, hogy megint nem akarok borozni itthon, hát azt se vehetek.
Abból, hogy öt perc múlva visszafordultam volna, hazamenni, lett 4 óra értelmetlen csatangolás, úgy, hogy otthon már aggódtak. Mikor hiszen ki sem akarok mozdulni. Mi bajom eshetett?
Bajom csak akkor eshet, ha bármiképp a világ kezére kerülök, valamiféle baleset történik (nem csak testi), vagy ha a Totyival baj jön. Más nem. Mint rabszolgamunkavégző, az újdonat félszegénységet megszoktam. Nem lázadok, csak szitkozódom.
De hadd maradjak hű választott címemhez: nem volt azért mind az egész, úgy, ahogy volt, szar. Lásd Beckett "Krapp, Utolsó tekercs". A madarak, a lovak. A tavaszok, mégis. Anyámék. Itthon. Meg akiket még szerettem, szeretek. Nem mindenki, aki van, csak bajnak van. Nincs ez. Csak ez mind nem vigasztal.
Szerencse, hogy nem is szorulok vigaszra.
Na tessék, itt elkaptuk a lábát az istenségnek. Ezt az állapotot magyaráztam. Ez az, mikor látsz, de nem nézel. Csak a lábad elé a hepehupákon. Ha el nem felejted. Hanem azért Budapest mégsem ítélhető meg hepehupaszempontúan. Ha nincs is annyi csodája, a természeti szépségeken kívül, mint akár Dortmundnak. (Vagy az öt jelentkező német olimpiás városnak.) Nem vigasztal senki, és még vigaszra se szorulok. De hiszen ez tiszta Kosztolányi! Ne kérj/várj vigaszt se.
Tudtak ezek a régiek.
Gyorsan elmondták helyettünk a nagy és alapvető dolgokat, mielőtt belekerülnénk az ő nyilván nem eszményi ferencjóskás, konszolidációs világukból a II. háborúéba, utána, ami jött, meg abba, ami ezek után jött. Élesek ma, mindenek ellenére, a korosztályi különbségek. Rengeteg történeti érzék kell, hogy értsék "a költőt", amennyiben annyi életkori van adva, mint köztem, mondjuk és Ottlik, J. A. etc. közt. De mindenre van példa. És senki és semmi sem segít. A bor sem, a bor elhagyása sem, a cigaretta sem, s fordítva, az éj sem, az álmatlanság sem. Nem az a baj, hogy mások a divatok, mások az értékelések, nem az a baj, hogy magam úgy érzem, mindenkinek inkább vagyok a "titkos tippje", de a lópénztárnál már vagy közömbös, vagy gyáva, hogy nyíltan feltegyen rám. Magam legalább bátor voltam, mikor a "Helyettes Életet" még tavaly is, Bécsben, élni próbáltam. Ma már a Helyettes Élet helyett az van, hogy sem az igazit, sem a pótot, csak úgy... Igen, magam vagyok az üveg, jelképesen, mely elválaszt. Mitől is??
