Sándor Judit

Testbeszéd

A gyűlölet hullámhosszán

  • Sándor Judit
  • 2015. szeptember 19.

Egotrip

A legtöbben bele sem szeretünk gondolni a bűnös elmék működésébe, és el sem tudjuk képzelni, hogy milyen folyamat játszódhat le azok fejében, akik egy útjukba kerülő bevándorlót vagy annak hitt nőt, vagy a bevándorló barátnőjének hitt nőt vernek meg. Napjainkban, akár tetszik, akár nem, mégis muszáj foglalkozni azzal, hogy vajon mi vihet rá másokat ilyen cselekedetekre? Szítható-e, vagy öntörvényű és spontán a gyűlölet? Mit veszíthet az áldozat és mit a társadalom, ha megsokasodnak a gyűlölet-bűncselekmények? A szegedi támadás után ismét megvertek egy fiatal nőt pusztán azért, mert bevándorlónak hitték. És sajnos várat magára ezen cselekedetek egyértelmű hivatalos elítélése is.

A gyűlölet-bűncselekmények közös vonása a személytelenség; gyakran anélkül követik el őket, hogy a tettes és az áldozat között bármiféle konkrét cselekménysor előzte volna meg az indulat kialakulását. Az elkövető számára az áldozat kiléte, személyisége érdektelen, pusztán valamely gyűlölt eszme fizikai megjelenítőjét vagy a gyűlölt csoport egyéniségében lényegtelen tagját látja benne. A nőgyűlölőnek mindegy, hogy az útjába kerülő családanya-e vagy egyedülálló, dolgozó nő-e vagy háztartásbeli, altruista vagy önző. Nem érdekes, hogy ki ő, mit tett vagy mit nem tett korábban – így is, úgy is gyűlölet tárgya a gyűlölködő szemében. Az elvakult gyűlölet az áldozatot megfosztja egyedi tulajdonságaitól. Többek közt ezért is súlyosabb cselekedet ez, mint a „si­ma” verés: az áldozat fizikai sérelmén túl annak emberi mivolta ellen is irányul.

A gyűlölet-bűncselekmény keletkezésének fontos, állandó mozzanata a kirekesztés, elkövetője épp abban talál igazolást tettére, hogy az a társadalom megbélyegzett, megkülönböztetett tagjai ellen irányul. De az elkövetőt sokfajta indulat, ösztön vezérelheti. A vélt igazságokon alapuló, bigott ideológiai elvakultság s az ebből fakadó küldetéstudat – mint például Jeruzsálemben a Pride-on nőket megkéselő elkövető esetében. A feldolgozhatatlan kisebbrendűségi érzés; az igény, hogy legyen valaki, akit még az elkövető is megvethet, ha már ő a társadalom aljára szorult. A bosszú ezért a helyzetért – s mert a frusztrációt nem vezetheti le sehogyan, célpontot keres az amorf gyűlölettől kínzott.
A territoriális védelem. A rosszul felfogott kollektív védekező ösztön túlburjánzása – amikor a támadó úgy gondolja, meg kell védenie a környezetét valami újtól, szokatlantól, és tettét a változástól való félelem vezérli. De vannak olyanok is, akik csak az izgalmat találják meg így, csak balhézni, verekedni akarnak, s ahhoz keresik a náluknál gyengébb, sérülékeny, kiszolgáltatott áldozatot, hogy ők lehessenek a filmbéli jelenet valódi főszereplői.

A magyar társadalom temérdek súlyos problémával küzd egyszerre. Az elszegényedés, a leszakadás, a kilátástalanság, a kivándorlás,
a munkanélküliség, az ellátórendszerek és az egészségügy válsága miatti elégedetlenség sokszor fordul át elkeseredésbe, gyűlöletbe. Ezen indulatoknak odadobni a védtelen menekülteket önmagában is súlyos bűn; s az erőszak természetéből fakadón ez további, nehezen kontrollálható gyűlöletkicsapongásokhoz vezethet. Vagy ami még ennél is rosszabb, tömeges méretű erőszakba torkollhat. A most Magyarországon át vándorlók éppen a gyűlölet-bűncselekmények elől menekülnek, vallásuk, etnikai hovatartozásuk miatt hazájukban az életük forgott veszélyben. Az ilyen földönfutó, ha nem védik őt szigorú jogi normák, az erőszakot keresők szemében Giorgio Agamben homo saceréhez lesz hasonlatos. Agamben olyan embereket ír le ezzel a római jogból átvett fogalommal, akiket mások büntetlenül megölhetnek. A homo sacer egzisztálása – szemben a társadalom egyedi tulajdonságokkal bíró, aktív tagjaival – a puszta biológiai létre korlátozódik. Emberek csoportjait erre a státuszra redukálni számos történelmi katasztrófához vezetett már. Nálunk ráadásul a gyűlölet célcsoportjai sokfélék: roma, zsidó, nő, homoszexuális, értelmiségi, menekült, hajléktalan.

A gyűlölet-bűncselekmény az áldozat perspektívájából is fájdalmasabb, mint más, nem gyűlöletből fakadó bűncselekmények – s erről sajnos nekem is volt alkalmam meggyőződni. Még diákkoromban egy férfi azért rugdosott meg a hatos villamoson, mert egy angol könyvet olvastam. Gyűlölet izzott a szemében, és azt sziszegte felém, hogy a magamfajták kellenek a Szabad Európa Rádiónak. Tavaly Dél-Afrikában viszont büntetőjogi szempontból is súlyos bűncselekmény elszenvedője lettem. Fegyveres fiatalok, „tsotsik” bandája támadott meg, akik, hogy pénzt és egyéb értéktárgyakat raboljanak tőlem, fegyvert rántottak, és közben erősen szorították, rázták a táskát tartó karom. Kettejüknél igazi lőfegyver is volt. A támadáskor beszélni próbáltam hozzájuk, kértem, engedjenek el, fizetek, ha eleresztik a karomat. A szemükben nem láttam gyűlöletet, csak valami egészen elképesztő, elkeseredett szegénységet – és bár nagyon rossz volt, amit tettek és simán elbánhattak volna velem, talán mégsem voltak teljesen megátalkodottak.
A támadás után, ami végül is az ő szempontjukból sikertelenül zárult, tudtam aludni, és másnap nyugodtan szürcsöltem a reggeli kávémat. A villamoson esett fegyvertelen agresszió után viszont napokig csak sírni bírtam. Talán azért, mert akkor tapasztaltam meg először szemtől szemben a zsigeri gyűlöletet.
S ez a gyűlölet, a személyiség semmibevétele sokkal jobban fájt, mint a veszélyesebb fegyveres rablási kísérlet. Valahogy így lehet ez a nagyobb közösség szintjén is. Az arctalan gyűlölet elterjedése, megszokottá válása nemcsak az emberek fizikai biztonságérzetét ingatja meg, de az emberiesség érzésének kiveszésével egy egész társadalmat tud szétzilálni.

Figyelmébe ajánljuk