Gyerekeink mindig is a keresztnevünkön szólítottak bennünket. Ennek nem valamiféle elvi oka volt, csak amikor kicsik voltak, nem jött a szánkra, hogy apukám-anyukámnak szólítsuk egymást a párommal. Évát, Lacit mondtunk, minden mást modorosnak éreztünk volna. Így aztán ők is ezt tanulták meg. Később, az óvodában volt ebből néhány konfliktus, és néha még némi lelkifurdalásunk is volt, hogy deviánsnak neveljük a gyerekeket, de nem akaródzott helyrehozni ezt a mulasztást.
Akkor lettem biztos benne, hogy ebből semmi komoly baj nem lett, amikor egyszer én mentem az oviba a fiúért. Ahogy jöttünk el, a keze tele volt mindenféle játékkal, és így szólt: Apu, nyisd ki az ajtót! Meghökkentem, mert ezt a szót addig sohasem hallottam tőle, de nem tettem szóvá, az ő dolga. Kimentünk az ajtón, és én nyitva felejtettem. A négyéves gyerek rám szólt, immár az óvodán kívül, az utcáról: Laci, csukd is be!
Sohasem nehezteltem az óvó nénikre, hogy ezt rosszul viselték - ők meg voltak győződve arról, hogy ez valami tűrhetetlen eltérés a normálistól, amit feltétlenül ki kell nevelni a gyerekből. Tanulja meg az a gyerek, hogy a szüleit tisztelni kell! Csakhogy ehhez is, mint mindenhez a világon, sok út vezet. Most, hogy már mindkét gyerek harminc felé jár, nyugodtan merem állítani, mindketten jól megtanulták az ötödik parancsolatot - ez hát nem lesz akadálya, hogy hosszú életűek legyenek ezen a földön.
Ellenpróba persze nincs - lehet, hogy az óvó néniknek valóban nélkülözhetetlen szerepük van mindebben. Mégis az az érzésem, hogy a gyerekeim ugyanilyen hasznos tagjaivá váltak volna a társadalomnak akkor is, ha ez a konfliktus kimarad az életükből. Lehettek volna az óvó nénik toleránsabbak? Nem, hiszen akkor jogosan érezték volna úgy, hogy éppen a feladatukat nem teljesítik. Ahhoz, hogy ezek a konfliktusok kimaradjanak az életünkből, egészen másként kellett volna gondolkodniuk.
A keleti vallások szerint "sok út vezet a Nirvánába", és az egyik éppen olyan jó lehet, mint a másik. Aki európainak született, annak akár a kereszténység is lehet a Nirvánába vezető útja. Nem arról van szó, hogy toleránsak az európaiak butasága, a Nirvánában való hitük hiánya iránt, hanem világszemléletük alapja, hogy az övéktől gyökeresen különböző szemléletmódok is elvezethetnek a Nirvánához. Ahogy a szülők tisztelete nem abból fakad, hogy miképpen szólítják őket a gyerekek, a Nirvána elérése sem azon múlik, hogy miképpen gondolkodunk róla.
A tolerancia azt jelenti, hogy mi tudjuk: a mi ismereteink, tudásunk, eszközeink az igaziak, de elviseljük, toleráljuk, ha mások ezt esetleg nem tudják, és nem ennek megfelelően látják a világot, nem eszerint viselkednek, gondolkodnak, érvelnek. A tolerancia kétségtelenül az emberi együttélés egyik kulcsfogalma, de távolról sem a legfontosabb. A tolerancia akaratlanul is együtt jár valamiféle felsőbbrendűség-érzéssel, és ezért nem is becsülöm nagyon sokra - bár kétségtelenül jobb, mint az intolerancia, ami ugyanennek az életérzésnek az agresszívabb kifejeződése.
Mi itt, Nyugaton hajlamosak vagyunk arra, hogy higgyünk a bölcsek kövének létezésében. Lépten-nyomon azt keressük, és minden adandó alkalommal úgy érezzük, hogy megtaláltuk. Az óvó nénik is ebben a szellemben voltak meggyőződve arról, hogy a szülők helyes megszólítása az egyetlen üdvözítő út ahhoz, hogy a gyerekek tisztelettudóvá váljanak.
Ha birtokunkban van a bölcsek köve, akkor mindenkit, aki más irányban keresi a boldogulását, jogosan nézünk le. Becsületbeli kötelességünknek érezzük, hogy az ilyen embertársainkat megtanítsuk a bölcsek kövének alkalmazására, és ha kell, meg is térítsük rá. A mi kultúránkból hiányzik a "sok út vezet a Nirvánába" bölcsessége - éppen ezt helyettesítettük a tolerancia erényével.
A bölcsek köve minden valószínűség szerint nem létezik, vagy ha igen, akkor több is van belőle, és ezek a kövek egymástól erősen különbözhetnek. De az sem szerencsés, ha ennek a tudatában felcsapunk bölcsekköve-gyűjtőnek. A keleti vallások művelői számára természetes, hogy mindenkinek a saját útját kell végigjárnia ahhoz, hogy lelke eljusson a Nirvánába, még ha ez sok egymást követő életet vesz is igénybe. Akinek például a kereszténység az útja, annak azt kell végigjárnia, úgy juthat el a lelke végül is a Nirvánába, és ha végigjárja az útját, akkor úgy is eljut oda, ha sohasem hitt benne. A keleti emberek nem toleránsak azokkal szemben, akik nem hisznek a Nirvánában, hanem teljesen természetesnek tartják, hogy ez is lehet egy út a Nirvánába - egy a sok közül.
Ha nem vagyunk meggyőződve a mi ismereteink, módszereink magasabbrendűségéről, ha komolyan el tudjuk képzelni, hogy a másokéi ugyanolyan értékűek lehetnek, akkor a tolerancia értelmét veszti, és helyére a kíváncsi érdeklődés lép a másfajta bölcsességek, másfajta viselkedések, másfajta gondolkodásmódok másfajta mondanivalói iránt. Egyáltalán nem gondolom, hogy az egyetlen helyes mód, ahogy engem szólítanak a gyerekeim, de én jól érzem magam így, és úgy gondolom, hogy ezzel semmi csorba sem esett az ötödik parancsolaton.
Az új oktatási törvénnyel nem az a fő bajom, amit mostanában oly sokat szidnak benne, például ebben a lapban is. A törvény a tolerancia hagyományaira épül, és továbbra is lesznek mindenféle alternatív iskolák, még szélsőségesen liberálisak is. Viszont ez a törvény éppen a legrosszabb értelemben épül a toleranciára, sugárzik belőle, hogy szerkesztői tudják, mik a helyes nevelési elvek, és igyekeznek ezeket minél általánosabbá, minél szélesebb körben alkalmazottá tenni. Ezért gondolom, hogy ez a törvény úgy rossz, ahogy van. De ugyanez a bajom a törvény kritikusaival is. Jobb, szélesebb körben elfogadható törvényt csakis akkor lehetne alkotni, ha megtanulnánk, hogy sokféle módon nevelhető a társadalom számára hasznos, a helyét jól megtaláló állampolgár. Ennek egyik útja akár a mostani törvény által favorizált iskolatípus is lehet. A tolerancia helyett inkább az elfogadó hozzáállást szeretném a törvényben látni. Szívem szerint beleírnám a törvénybe azt is, hogy sok út vezet a Nirvánába.
